Veres Ibolya versei

                   A zongoránál

Szeptember van.

Rózsák illatoznak az ablaki alatt.

A zongoránál kiváncsisággal kutatom a nyolc zenei hangot.

Mond, mindeniknek van-e titka ?

Elragad-e engem egy is ?

Hangok öszessége zenét alkot,

fennen száll a dal.

Mond, hol száll az emberi érzelem,

Az álmok régióiban ?

Szabad-e a szeptemberi rózsákból csak egy kelyhet is megtartanom?

Virág.

" Égből szállt gondolat, földön nyílló álom" ,

Vagyhogy egy "Dó" hang, megtéveszt az is ?

Dó,dó,dó,drága a muzsikaszó, és elszáll.

Ó, mond, mennyivel drágábbak az álmok,

S azok is elszállnak ?

                Nem jön levél

                                 K.I.- nek Bp.-re

Mond, miért nem írsz ?

A napok múllásával türelmem egyre lankad.

A postaládából csak üres újság kerül elő.

Talán megfordult a játék ?

A múltban, Te vártál reám.

és én halgattam,

most fordítva igaz.

Mond, miért vettél női ruhát,

miért nem írsz, csak egy sort,

hogy jövök.

Akarsz halgatni tovább,

ujjabb másféléven át ?

Mikor érnek véget a röpke találkozás utánni másfélévek ?

Átok, vagy a sors különös játéka játszik velünk,

mert mást nem érdemelünk.

               Cenkhegyi séta

                                        K.I. - nek, Bp-re.

Egy derült októberi délután,

A cenkhegyen elmélázva állunk,

A természet mullandó pompája közepett.

Kéz a kézben gondolunk a mába, és nézünk a jövőbe.

Elöttünk sok-sok színpompás lombhullató fa áll,

Nézzünk meg közüllük egyet,

Az élet delején.

Él, rügyezik, bomlik, virágzik, terem és lehull.

Minden mullandó e földön,

minden megszünik valaha.

De, amig van élet, szeretet, szerelem,

Ne hagyjuk elsárgulni hasztalan.

Bizzuk rá magunkat a természet fönnséges titkaira,

Hogy tegyen velünk bármit, mit kíván.

S majd az élet aggságán mondhatjuk el,

Hogy mi is úgy éltünk, mint az a sok-sok lehulló levél

A cenkhegyen.