JUHÁSZ PÉTER NOVELLÁJA

TÖRTÉNELEM

Minden pillanatban átlép felettünk az idő. Másodpercek, órák, évek válnak múlttá, s a jelen értékét a jövő lehetősége teszi teljessé. Bizonyos életciklusonként elavulnak a múlt egyes mozzanatai, a régi, porlepte dolgok iránt pedig érdektelenné válik a jelen embere. Az örökérvényű dolgok képesek függetlenné válni az időtől. Ezek a gondolatok, ötletek, néhány alkotás (vers, próza, festmény, épület, szobor vagy film) a zene és a mozdulat tökélye, a tánc. Alkotás és vágy az ember.

Bennünk dúl a viszály, a harag és az önzés. Háborúkat szít a különbség egoizmusa. Akkor érünk el végre a harmóniához, ha a másságból és egyediségből erény lesz, s nem tucatra mérik az elveket és tetteket. Ha nem a felmagasztalt külcsínt és a pénz okozta pillanatnyi élményt hajszoljuk, hanem az időtlenség érzéséből fakadó törékeny tökélyt keressük. A gazdagság kiterjedése nemcsak fizikai szinten értelmezhető, a csodákat meglátó szárnyaló lélek, a szeretetre képes szív és a nyitott, fejlődő szellem gazdagsága túlmutat a vagyon okozta gyönyörökön.

A nagy lendkerék ismétli önmagát. Jönnek erős személyiségek, melyeket tömegek emelnek a vállukra, de ugyanők porba is taszíthatják őket. Szavakkal hegyeket lehet mozgatni, de a szavak ereje a hit által árnyalt bizalomból táplálkozik, melyet ki kell érdemelni, élni - s nem visszaélni - kell azzal.

"Izmusok" születnek és elvek, erkölcsök mezsgyéjén épül, vagy pusztul a világ. A technológia fejlődését nem feltétlenül követi erkölcsi, lelki fejlődés. Fontos megértenünk a miérteket és keresni helyünket a tér-időben. Az ember sok mindent elért az őt körülvevő valóságszelet határain belül, de korlátot jelent a rendelkezésre álló test határa. Az élet nem örök, de mindennapi csodáját ki kell használjuk minden lélegzetvétellel, minden gondolattal. Nem pusztíthatjuk büntetlenül szűk környezetünket sem.

Csak a kezdet és a vég, ahol mindenki egyforma, de egyenlőképp egyedi az elme és a lélek. Az időt megérteni nem kell, mert felfogni értelmetlen és mégis egyszerű. Lábnyomok vezetnek mély barlangjából valahová előre az ismeretlen felé. A Történelem pedig a jelent válogató rosta, egyes lábnyomokat elrejt, másokat felnagyít. Minden szubjektív, ami emberi.

Csak a szemeket figyeljük, s az ősidők óceánjainak mélye, gigászok csatája, hordák harca vetül a szempár fényébe. Bennünk forr egybe minden, ami volt, magunk vagyunk az ajtó és a kulcs. A most egy pillanat, s ezért sajátunk. Minden jelenlét fontossá válik az univerzális keringés felfoghatatlan láncszemeként.

A Történelem tanulsága a múltba vetett jövő, melyet a jelen egyszerisége egy pillanatra a kezünkbe ad.