Guti Csaba prózája

Az öreg kőműves

Az öreg kőműves a várostól nem messze, a domboldalon lakott. A munkát rég letette már, szerszámai szép rendben lógtak egymás mellett a falba vert szögeken. Az egykori mester nosztalgiával nézett rájuk, s bár nagyon szerette őket, dolgozni már nem igazán akart velük.

Minek is akart volna? A hetvenen régen túladott, már közelebb járt a nyolcvanhoz. A maga munkáját bőséggel elvégezte, sőt, még többet is, mert világéletében segített mindenkin, akin csak tudott. Olykor azt sem bánta, ha csak egy jó szó volt a fizetség, csak a szíve legyen helyén annak, aki adta azt. A mesterségét nagy odafigyeléssel végezte, és ha kellett, lámpafénynél is dolgozott, csak kész legyen a munka addigra, amikorra ígérte. Az adott szava többet ért mindenféle ákombákomnál, amit a mai ember akkor ír, ha ígér valamit.

Hát ilyen ember volt az öreg kőműves, akinek a fajtájából régen is csak kevés volt, manapság meg már csudaszámba megy, ha akad egy is.

Aztán telt az idő, mert annak nincs gátja, csak csepeg szép lassan, amikor meg az ember nem figyel rá, akkor egyenesen rohan. Az öreg kőműves is nyugdíjba ment, egyre kevesebbet ment le a városba, aki mégis emlékezett volna rá, az már nem volt sehol.

Olykor azonban neki is kiürült a kamrája, akkor hát fogta magát, lebicegett a kosarával, és megvette magának azt, ami kellett. Nem volt az a kosár nehéz azután sem, mert sosem vágyott többre, mint amire szüksége volt. Így könnyűszerrel fel tudta vinni azt a domboldalra.

Egy alkalommal azonban mégis nehéz volt az út visszafele. De nem a kosár volt a súlyos, hanem a gondolatai. Amikor ugyanis lent járt az emberek között, jobban megfigyelte az ottani világot. Figyelte, de nem tetszett semmi, ami odalent zajlott. Az emberek mogorvák voltak, nem törődtek senkivel. Egymásra sem néztek, nem emeltek kalapot, ha szembe jöttek vele, nem köszöntek kézcsókkal a hölgyeknek. Mintha senki nem látta volna a másikat, pedig oly sokan voltak odalent azokon a zsúfolt utcákon. Durva beszédet hallott a kőműves, amibe ő maga is belepirult, pedig semmi köze nem volt hozzá. Csak hüledezett, de nem értett semmit. Próbált a szemekbe nézni, hogy megfejtse belőlük, mi az a veszedelem, ami az emberek lelkét rágja odabent. De a kőműves nem tudott azokból a fénytelen kövekből kiolvasni semmit, mert mind a földet nézte, mintha az összes ember fejét ugyanazon bajság húzta volna lefele.

Először történt meg vele élete során az a csúfság, hogy valamit elfelejtett a kosarába tenni, ami pedig nagyon kellett volna. Csak odahaza vette észre a hiányt, de nem bosszankodott ezen. Gondolta másnap lemegy megint, hátha aznap valamit rosszul látott, és az emberek mégsem olyanok, amilyennek akkor látta.

A lenti nép azonban nem változott semmit másnapra, de még harmadnapra sem, mert még akkor is visszament az öreg kőműves.

A mester nem értette továbbra sem a dolgot, nem tudta, hogy változott meg így az a kisváros. Vagy talán mindig is ilyenek voltak a lakói, csak ő a sok munkától nem látott távolabbra?

- Nem! Az nem lehet! - gondolta. Majd kényelmesen megvetette az ágyat, és nyugovóra tért. Akkor éjjel azonban nagyon sokára aludt el.

Másnap kora reggel már ébren volt. A rigó ébresztette, ami a házikó előtti fán dalolt, amióta csak megsejtette a hajnalt. Az öreg kőműves jókedvűen ébredt a vidám dallamokra, nagyot nyújtózott, majd úgy pizsamában kiment a ház elé. A domb zölden pompázott előtte, a fűszálak harmattól csillogtak, mintha csak gyöngyökkel lettek volna kirakva. A levegő friss volt, ha az ember nagyot szippantott belőle, élettel töltötte meg a testet.

Az öreg kőműves kitárta a karjait, mintha csak meg akarta volna ölelni azokat a fákat, a rigót, a friss hajnalt, mindent, ami akkor körülvette. Aztán továbbsétált, egészen a domboldalig. Onnan rálátott a városra. Az emberek apró alakjai körvonalazódtak a messzi távolban. Autók jártak, néha belevisított a csöndbe egy hangos dudaszó.

Az öreg elmosolyodott.

- Itt mégiscsak jobb!

Aztán, mintha a villám csapott volna belé, úgy támadt rá a felismerés.

- Hát persze! Ha a városiak is mindennap így ébredhetnének, biztosan más lenne odalent a világ. Ez a tisztás viszont oly pici, az én házam épp, hogy elfér rajta! - morfondírozott.

Majd ismét megvilágosult, és mintha nem is lett volna olyan idős, fürge mozgással berohant a műhelybe, lekapta a falról az öreg szerszámokat, belerakta mindet a kosarába, és fiatalos lendülettel elindult a város irányába.

Már tudta, hogy egy magas tornyot kell építenie, amelyen majd mindenki felmászhat, hogy aztán részesülhessen a természet adta csodákban. Akkor már a városi embernek is lesz oka az örömre, és nem fognak lehorgasztott fejjel sétálni többé.

Utolsó pénzén is téglákat vett, majd a város közepén hozzákezdett a munkához. Az anyagot maga keverte hozzá, ahogyan minden egyebet is egyedül végzett. Nem is akart segítséget kérni senkitől, bár igaz, nem is akadt egyetlen ember sem, aki bármit is elvégzett volna helyette.

Nyár volt akkor, meleg nyár. A kőműves inge hamar átizzadt, de nem érdekelte az akkor a mester, csak rakta a téglát szaporán egymásra, majd keverte a malter, ha az elkopott. A szeme még a régi volt, jól látta a vízszinteset és a függőlegeset is. S azokra az időkre úgy tűnt, az ereje is visszatért, mert szívvel végezte a dolgát. Csak néha állt meg inni egy kicsit, az ebédet is kapkodva falta be. Eltökélte, hogy még azon az őszön, az első fagyok beállta előtt állni kell annak a toronynak.

Ahogy nőtt az építmény, a mesternek úgy lett nehezebb a dolga. Magasra kellett felcipelni a téglákat, és a maltert. Az öreg kőművesnek, akinek egyébként is fájt a térde, az ízületei akkor már valósággal hasogattak. De összeszorította a fogát, és csak dolgozott tovább, akarattal. Amikor már nem bírta a térde, hát felhúzta kötéllel a tömböket, és a vödröt.

Az emberek csak nézték a keserves munkáját, majd, mint ahogy a bolondra szokás, legyintettek, és mentek dolgukra. Az öreg nevetett rajtuk, mert ő már abban a magasságban láthatta azt, ami odalentről még felfoghatatlan volt. Ott már a fák lombjai tapsoltak a füle mellett, mintha csak a munkáját dicsérnék, és a madarak is közelebbről hallatszódtak, mintha neki dalolt volna mind.

- Igen! - mosolygott az öreg mester - Ez pompás!

Azzal a kérges tenyereibe köpött, majd megragadta a roskatag szerszámait, és dolgozni kezdett.

Nagyon jól haladt a munka, túlontúl jól. Ha a régiek közül bárki ránézett volna az épülő toronyra, minden bizonnyal azt állította volna, hogy az az öreg mester életének legszebb munkája. Még csak augusztus volt, és a torony kétharmad részben már kész volt.

A bajok viszont csak ezután kezdődtek. A tégla ugyanis elfogyott. Az öreg kőműves azonban nem csüggedt egy percet sem.

- A saját házikómat bontom le, de akkor is megépítem azt a tornyot! Szüksége van rá ennek a városnak! Egy szobácskát hagyok csak, annyi elég egy olyan vénembernek, mint amilyen én vagyok.

Úgy is tett. Másnap hajnalban, amikor a rigó ébresztette, nem a város felé ment a szerszámaival, hanem megkerülte a ház sarkát, és azt kezdte el bontani. Az öreg házikóról reszketve hullott a vakolat, a falak beleremegtek az ütésbe, a cserepek sírva gurultak le a szebb napokat megélt tetőről. Az öreg kőműves azonban mindezt nem vette tudomásul, csak szedte ki egymás után a téglákat, majd pucolta, és rakta őket taligára.

Nem sok munka kellett már a toronyhoz, épp csak annyi, amibe egy öreg, sokat megélt test minden estére elfáradt.

Szeptember végére az összes tégla lent volt már, a mester végre befejezhette a munkáját. Abban az évben viszont korán beköszöntött az ősz. Rút idők jártak. A gyors léptű viharok megtépték azokat a csodálatos fákat, a rigókat pedig messzire kergették. A mester félve tekintett az égre, de nem hagyhatta abba a munkát, hisz oly kevés volt már csak hátra, s a határidőt akkor is be akarta tartani.

Az emberek akkor már mindenfélét beszéltek a háta mögött, hogy nem normális dolog az, hogy valaki esőben dolgozik, de aztán hamar szétkergette őket a vihar. Csöndes lett odalent újra.

A vihar is elmúlt egyszer, és utolsó erejéből még egyszer kivirult a nap. Az öreg azonban akkor már csúnyán köhögött, és a tüdejét fájlalta. A munkát akkor sem hagyta abba, amikor a téglarakás már kicsinek tűnt, mert az embereket még mindig szomorúnak vélte.

- Minden hamarosan megváltozik! - gondolta, és elvékonyult erejéből újra nekikezdett a munkának.

Vasárnap volt, amikor végleg befejezett mindent. A torony bejáratához a saját kiskapuját szerelte. Vidám volt az a kiskapu, hívta a vendéget. Galambok fütyörésztek rajta, rózsaszálak futották tele.

Miután felkerült az a kapu a toronyra, az öreg kőműves nyitva hagyta a feljárót, hogy az emberek betaláljanak rajta. Aztán felsétált a tetejére, és onnan nézett alá. Csodálatos volt minden. A könnye kicsordult belé. Ha távolabbra tekintett, a saját kis házikóját is láthatta, ami időközben a megcsonkított falak miatt összedőlt.

- Sebaj! - mondta az öreg mester - majd lakok itt, ha az embereket nem zavarja!

Aztán köhögni kezdett, súlyosat, mélyet. Az öreg test elfáradt belé.

- Most lefekszek egy kicsit ide - mondta - hogy friss legyek, mire az első látogatók megérkeznek.

Nagy vihar támadt akkor ismét, és becsapta a torony bejáratánál a kiskaput. Az öreg mester akkor már mélyen aludt. Soha nem ébredt fel többé. Az a torony maradt az örök nyughelye.

Nem volt, aki lehozza, mert abban a városban senki nem áhította a szépet, és a jót.