JÁGER lÁSZLÓ VERSEI

Cíniák

Még emlékszem a cíniák színére,
mikor édesanyám kezemnél fogott,
hogy együtt menjünk temető ölére,
hol nagyapám, nagymamám nyugodott.

Kőangyalok mosollyal figyelték
mint riasztott komorló kripta mély,
s akadt egy köztük, ki fülembe súgta:
minden éjféllel kősorsuk véget ér,

mert akkor ők szárnyaikra kapva
a nap bánatát magunkkal viszik,
ahhoz, kinél gyógyír van a jajra,
kinek létét tudják, nem pedig hiszik.

Cíniával jöttem temető ölére,
hol nagyszülők mellett lányuk is pihen,
csokrot tenni kezem elengedő kézre,
nemlétét tudom, el mégsem hiszem.

Sírjánál vártam, míg éjfélt kondult óra,
szememmel látni, mit múltam látni vélt,
ám az angyalok helyükön maradtak,
s gyermekkorom ekkor végleg véget ért.

Ringató

A hídra lépve, hol a gyors patak
a mélyben csobogva sebesen szaladt,
fölötte álltunk, én, s a messzi ég,
parthoz szögezett gombostű jegenyék.

Merőn figyeltük a futó vizet,
míg csodát nem művelt perc és szédület:
a víz csöndesült, majd végleg megállt,
rohantunk mellette, parton büszke fák,

én, s a messzi ég, környező világ,
nincs mi fékezze már a rohanást,
száguld velünk az elfolyó idő;
múltat feledő, jövőt temető.

Hiába emelném égre a fejem,
a táj akkor is rohanna velem,
ami megfordult, vissza nem halad,
elég a rontáshoz egyetlen pillanat.

Szemed tükre csak, mi mozdulatlan áll,
sodródó partom a nyugalmadra vár,
ringasd hát, ringasd, amíg még lehet
víztükrén fodrozó tünékeny képemet.

Újabb születésnapra készülődve

Csak Téged illetne ünneplés, anyám,
amiért dacolva rémségekkel,
mit háború zúdít hazára, családra,
túlléptél a mindennapok gondján,
új életet hordozva romok, halál fölött,
általam hirdetted: aki életet ad,
új világot teremt. Helyetted, íme most
én suttogom, rikoltom elfogyó népem
süket fülébe, miért nem értitek:
aki életet ad, új világot teremt!

Négy gyermekem, kilenc unokám
hirdeti az Élet, s anyám igazát,
míg köröttem a béke nemzedéke
halálba küldi, jaj, mennyi magzatát.