CSORBA VIKTÓRIA VERSEI

Szeressétek a Földanyát!

Szétfeszül, szomjazik az Anyaföld,
Nem akar már otthont adni nektek:
Kik irtóztok mindentől, ami zöld,
Kik nem adtok vissza, csak elvesztek.

Kárpát medencében sólyom madár költ,
Elődeink itt okkal telepedtek,
Hol éjjelente nádi farkas üvölt,
Ott élő erdők, rétek, friss vízmedrek!

Szívcsakra dobog a lábatok alatt,
Felettetek a tejút a teltség,
Óvjátok, fáit ne döntsétek hanyatt!

Példaként éljetek, mint Őseink tették,
Így szívetek mindig a helyén marad,
S Földanyánk átölel: otthon ne légy vendég.

Én néha...

Én néha csak úgy lennék,
A világ végére mennék,
Hogy ott csendben leülve,
A semmi hatalmán merengjek.

Én néha csak úgy elbújnék,
Egy réten pitypangmagot fújnék,
S nézném hogyan szállnak ők el,
A jóllakott pamacsfelhők aljáig.

Én néha madárként kelnék,
Magas fák fölé szállnék,
És a hajnali táj, onnan fentről,
A szárnyaim alatt heverne.

Én néha egy hajóra szállnék,
Az árboc tetejére másznék,
Onnan nézném a tenger
Hullámzó, tajtékzó táncát.

Én néha a világot átölelném,
Örök gömbjét a hátamra venném,
S nem hagynám, hogy kézbe vegyék
Őt nem szerető, fosztogató lények.

Én néha túl nagyot álmodnék,
Az álmaimból nem engednék,
S tenném ezt addig, míg mindegyik
Egyenként, valóra nem válik.

Bölcsek és rútak

Néha hallom, mikor mondják
A gonoszok és otrombák,
Hogy semmiképp se kövessünk
Rég letűnt hagyományokat.

Azt is mondják még a rútak,
Mindig keresgéld az újat,
És dobd el minél hamarabb,
Mit pár nap alatt meguntál.

A bölcsek másképpen élnek:
Ők előrefelé néznek,
De közben ápolják, mi volt,
Mert ily módon válnak többé.

Mesterük a döccenős múlt,
S tapasztalattól lángra gyúlt
Fényszemükben felismered
A színtiszta, napos eget.

Mikor támpontot keresel,
Ha a rút ellök, s elesel,
Lépj rá arra az ösvényre,
Mi a vészből messze visz el!

S meglátod, szíved elrepít,
Oda, hol lesz, ki megsegít,
Olyan, aki már megjárta
A pokol bűzös bugyrait.