TARA SCOTT NOVELLÁJA

    "Írnom kell!"

"Írnom kell!" Ezzel a mondattal kezdődött minden. Vagy már sokkal előbb? Egészen apró gyermekkoromban, amikor nem múlt el este, hogy édesapám ne olvasott volna nekem mesét? Így szerettetve meg velem az olvasás gyönyörűségét? Mert attól kezdve, hogy megismertem a betűk világát nem kerülhetett könyv elém, amit el ne olvastam volna. Hat éves alighogy múltam, amikor édesapám névnapjára egy barátjától ajándékul Arany János balladáit kapta Zichy Mihály rajzaival. Attól kezdve már Arany balladáit hallgattam, és magyarázta nekem rajtuk keresztül nyelvezetét. Így tudtam meg, hogy a viganó nem valami vigasságot jelent, hanem egy női kiskabátot takar az elnevezés. Az olvasás olyan létszükségletemmé vált, mint a víz és a levegő. A Rejtő Jenő sorozat mellett jól megfértek a klasszikusok, középiskolás koromra Robert Merle, már egy olvasott polcra került Erich Maria Remarque remekeivel, és Arthur Millerrel. Ekkorra már könyvek és versek tömkelege volt a fejemben. Úgy gondolom, nem volt hiábavaló időtöltés, mert a magyar irodalmat tanító tanárom Eitmann András, aki nem csak tanított, de igyekezett művelni is minket miután többször jelesekkel díjazta fogalmazásaimat, felhívta a figyelmemet az akkor még az olvasók közt kedvenc újságnak számító "Ifjúsági Magazin"- ra. Ide lehetett ugyanis írásokat, szösszeneteket beküldeni. Ennek azonban komoly akadálya volt, írásom külalakja. Hiába volt a tartalom és a helyesírás mindig ötös a dolgozataimban, a külalak a hármast sem mindig érte el. Rengeteg időt fordítottam a gyakorlásra, de elvesztegetett időnek bizonyult. Az érettségin valósággal vért izzadtam. Nem volt kérdés, hogy tudom-e a feleletet a feltett tételre, de el lehet-e majd olvasni? Bizonyítványom kézhezvétele után irodában dolgoztam, ahol szerencsére egy könyvelő automata billentyűzetét kopogtatva géppel kellett írnom, így nem volt akadályozó tényező munkámban hiányosságom. Otthon is gyakorolhattam a gépírást mivel férjem édesanyjától kaptam egy írógépet, mely használt volt, de akkor még igen jó állapotban ugyanis nem tudta elolvasni a leveleimet. Így a hivatalos irományok, egyéb magánlevelek megírása nem okozott gondot. Legalábbis addig, míg az írógép tette kötelességét. Utána azonban hetekig húztam, halasztottam egy-egy levél megírását, végül elintéztem telefonon, vagy ha hivatalos ügy volt személyesen. Évek hosszú sora alatt csak vásárolni való listákat írtam, azt is nyomtatott nagybetűvel. Szerencsére ez a formátum megfelelt a rengeteg rejtvényfejtéshez is. 2000-ben negyvenhárom évesen leszázalékolt nyugdíjas lettem. A felszabadult időmben újra az olvasás került előtérbe. Egészen 2005 októberéig, amikor egy péntek délután a varrógépemet hajtva egy Karácsonyi abroszt hímeztem és közben arra gondoltam, mit kellene főznöm hétvégére a családnak? Ebbe a gondolatsorba szinte belerobbant a "Melyik élet?" - című regényem története. Az volt az első gondolatom, hogy: "Hú! Ez annyira jó, hogy érdemes lenne megírni!" Persze nem nekem. Azért ízlelgettem, belegondoltam részletekbe, és minél tovább haladtam a történetben annál jobban tetszett. Az, hogy én megírjam fel sem merült bennem. A gépem rég tönkrement, kézzel meg... képtelenség. De amúgy is. Az íráshoz tehetség kell, én pedig az eltelt évtizedekben kiestem már a fogalmazás gyakorlásából is. Hogy is merülhetett volna fel bennem egy könyv megírása? Ami azonban ez után következett, egy idő után valóságos rémálommá vált. Tehettem bármit, vásárlás közben a listát vizslatva, a tűzhelyen az ételt keverve a legváratlanabb pillanatokban megjelent egy mondat a fejemben: "Írnom kell!" Ez magában még nem volt elég, mert minden alkalommal olyan érzésem volt, mintha egy szigorú tanár mögöttem állt volna, hogy jól nyakon legyintsen, és közben mondhassa: "Igenis, megírod!" Hihetetlen volt!
Ez így ment egész hétvégén. Ami a legfurcsább volt, a mondat megfogalmazása. Mert ha teszem fel, úgy hangzik el, hogy "Írnod kell!" Még megértem. De mi az, hogy "Írnom kell!" "Dehogy kell!" - Válaszoltam magamban, ahogy megjelent a mondat. - Írjanak az írók, azért vannak!" Ilyeneket gondoltam. Reméltem, hogy a hét végével ennek a jelenségnek is vége szakad. Hétfőn a családom útra kelt. Férjem vidéki munkára, ahonnan pénteken tért csak haza, lányunk Bogi, 24 órás szolgálatba. Elmosogattam, rendet tettem, amikor elementáris erővel lecsapott a mondat és szinte effektíve éreztem a nyakamon a hozzá társuló ütést. Annyira emlékszem, ahogy az étkező közepén állok, ahol az emeletre visz fel a lépcső és hihetetlenül dühösen, hangosan azt mondom: "Jól van! Megírom!" Ami pedig ezután következett, az előzmények ismeretében már a hihetetlen kategóriába tartozik, mert felmentem az emeletre, a lányom fiókjából felmarkoltam egy adag fénymásoló papírt, majd leérve a nappaliban kettévágtam, és nekifogtam írni. Ettől a naptól kezdve egy hónapon át napi hat-nyolc-tíz órában mikor, hogy jutott rá időm, írtam az első regényemet. Kézzel, nyomtatott nagybetűkkel. Amikor elkészült a lányom munka, és egyetem mellett gépelte be számítógépébe. Az első kiadótól, akinek elküldtem véleményezésre olyan dicsérő levelet kaptam válaszul, hogy sírtam, mint egy gyerek. Meg is jelentette volna, de különböző okok miatt erre csak később került sor. Közben azon gondolkodtam, "Jó. Van egy könyvem. És?" De nem kellett sokat várnom az ihletre, s hamarosan új regénybe kezdtem. Csakúgy, mint az elsőt kézzel, nyomtatott nagybetűkel. Amikor a harmadik egyharmadánál tartottam, a lánykám egy nap letett elém egy szerkezetet, amire ránézve hordozható DVD lejátszónak gondoltam. De nem az volt. Életem első számítógépe egy kisméretű laptop. Igen rémült arcot vághattam, mert Bogi elnevetve magát közölte velem, hogy legyek nyugodt, meg fogom tanulni. Amennyire féltem tőle, olyan hamar vált érthetővé a működése. Két hónap elteltével már közösségi oldalakon találkoztam ismerőseimmel, de ami ennél fontosabb volt számomra, hogy irodalmi portálok tagjává válhattam egy nagyon kedves ismerős, Tóth Lászlóné írónevén Fitó Ica segítségével, aki a mai napig az egyik legkedvesebb írótársam. Ez mérföldkövet jelentett a történetemben, mert feltettem regényrészleteket, de a kedvező fogadtatás után rá kellett döbbennem, hogy csak akkor lehetek igazán jelen, ha legalább hetente felteszek egy írást. Ráadásul novellát, mert a portálokon főként verseket és novellákat olvashatunk. De tudok én novellát írni? Új dolgot kellett kipróbálnom. Így megszületett elsőként talán a gyerekkor és édesapám emlékére az "Olvassunk együtt!" - című, talán leghosszabb novellám. De nem csak a bemutatkozás lehetőségéért tartozom örök hálával Icának. Olyan emberekkel ismerkedhettem meg ezekben a közösségekben, akikkel talán soha nem találkoztam volna. Profi és amatőr írók, költők, akiktől nagyon sokat tanulhattam, és nagyon sok szeretetet kaptam, amit szívesen viszonoztam is. Úgy érzem jobb ember lettem általuk.
Most elgondolkodva, mit is hagyok magam után a világban, számadást kellett készítenem.
2012 júniusában a Holnap Magazin gondozásában megjelent két kisregényem egy kötetben. A "Melyik élet?", és a "Pusztító szerelem". Ez a kettő, és további két regényem az "Arcmás" és a "Kinek a szíve?" - a Netlíra kiadó által, elektronikus könyv formájában letölthető. Húsz Antológiás kötetben szerepelnek írásaim, ebből több alkalommal zsűri nyertesként, valamint helyezettként három-három novellám. Bemutatkozhattam számos országosan kapható, nyomtatott irodalmi magazinban. 2013 Decemberében új dologban próbálhattam ki magam. A "Feleségek. hu" irodalmi és művészeti portál által meghirdetett irodalmi pályázat egyik elbíráló zsűritagja lehettem, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, és felejthetetlen élmény. Emellett volt még egy szép feladatom, a Corvinus egyetem diákjai otthontalan emberek között hirdettek tehetségkutató versenyt. Az összegyűlt, és kiválasztott versekből, novellákból egy szép kiállítású kötet jelent meg, melyhez én írhattam ajánlást. Ebben az évben elkészült ötödik regényem, a "Boldogföld" mely két kiadói regénypályázaton vesz részt. Egy elektronikus, és egy nyomtatott formátum a verseny nyerteseinek lehetősége.
Így lettem közel ötven évesen "Alkotó ember". De az lettem? Amikor így végiggondolom a történetemet, még most is olyan érzésem van, mintha ez az egész nem velem történt volna meg. Talán ebből adódik az örök elégedetlenség, a kétkedés magammal szemben. A szándékos rákészülés hiánya, amit annyiszor hallok riportokban írókkal, költőkkel, akik tudatosan készültek erre a "pályára".
Ugyanakkor valószínűleg ugyanez az oka, hogy talán jobban megérint minden, a legapróbb pozitív visszajelzés is, mert másképp tudom értékelni azokat.
Csak akkor nyugszom meg kissé, ha egy-egy novellámat újra olvasom. Igen. Ezek az én gondolataim. Magamra ismerek bennük.
Történetem legyen intő példa minden olyan embernek, aki valami olyasmire érez késztetést, amiről úgy véli kizárt dolog, hogy értsen hozzá. Nem tudhatjuk igazán, mi lakozik bennünk. Adjon egy esélyt saját magának, hogy ne kelljen egyszer azt mondania, amikor már késő: "Bánom már, hogy meg sem próbáltam"!