IZBÉKI FLÓRA KITTI (TRIFLA) NOVELLÁJA

A feledés törvénye

Kihalt volt. A város utcái teljesen kiürültek, mintha a lakók egyik pillanatról a másikra eltűntek volna. A portékák gazdátlanul hevertek a piaci bódék alatt, mégsem akadt egyetlen tolvaj se. A lapos tetős házak némán várták a pusztulást. Egyetlen pilács sem derengett, az emberek a pincékbe zárkóztak, még az ablakokat is bereteszelték.
Mindenki menedékbe húzódott.
A szél féktelen haraggal tört be a sikátorba. Belekapott a köpenyébe, tépte, cibálta, szaggatta. Meg sem torpant, átszökkent néhány agyagváza felett.
Az arca előtt egy toll libbent el. Sólyomtoll. Utána kapott, de kicsúszott az ujjai közül. Egy pillanatra azt hitte, elvesztette, előre nyújtózott a levegőben és megragadta. Nem hagyhatta eltűnni, hozzá tartozott.
Ahogy földet ért, elvesztette az egyensúlyát és kis híján orra bukott. Megtámaszkodott a tenyerével, tovább lökte magát.
A háta mögött a cserepek csörömpölve darabokra törtek, szilánkok szórták tele a macskaköveket.
Nem volt ideje hátra pillantani, már a nyomában járt, nagyon-nagyon közel. Fekete porkarmait nyújtogatta felé, sötét köddel lepte el a várost. A szürke viharfelhők kitakarták a napot. Minden világosságot elnyelt. A verőfényes reggel szurkos éjjé vált.
Végtelennek tűnő sikátorlabirintuson cikázott keresztül, de mégsem volt olyan vég nélküli, ahogy mindennek egyszer, ennek is vége szakadt.
Zsákutcába futott. Falak ölelték körbe. Az útját egy vaskos faajtó állta, hiába dörömbölt, senki sem hallhatta.
Nem volt tovább, ismét elragadta. A talpa alatt megrogyott a föld, a repedések száz meg száz kígyóként futottak szét, a kövezet beomlott és magával rántotta a mélybe, a gyökerek közé.
Pont, ahogy a legelején.
Azon az éjjelen ülték a Tavaszünnepet. A tűz a Nagy Puszta közepén táncolt, narancsos nyelveit vidáman nyújtogatta az ég felé. Két fiatal harcost épp az imént avattak vitézzé. A testvérek megesküdtek egymásnak, hogy összetartanak, és együtt indulnak nyugatnak. A két dalia régi szokás szerint apjuktól új fegyvert, anyjuktól új ruhát kapott.
Felszentelték az ételt és a tüzet, a táltos a hordóba mártotta a kanalat és a máglyára loccsantotta az italt. A lángok bíbor színben csaptak az égbe.
Napkirály megáldotta a tüzet.
Vörös fényben táncoló árnyak vetültek a fűre. A dobok dübörgésébe egy furulya lágy szólama keveredett. A nép dalolásából tisztán kivehető volt egy csilingelő hang, egy lányé, egy tündéré. Táncra kérte az ősi szellemeket és a természetet.
A hívására érkezett ő is. Sokáig csak egy nyírfáról leskelődött. Aztán előmerészkedett a közeli erdőből. Lopva indult a táborhoz, lépésről lépésre hátra pillantott. Olyan érzés fogta el, mintha valaki követné. Szüntelenül figyelte, nem hunyta le a szemét, még azért sem, hogy pislogjon.
Még közelebb settenkedett, a tűz narancsos fénye bearanyozta az arcát, de senki sem vehette észre, ebben az alakban számukra láthatatlan volt.
Valaki megragadta a vállát. Pedig ez lehetetlen. Megfordult és egy maszkot látott, bronzból, khrafsztrák1 formáival díszítve.
- Hős leszel, híres, legendák megtestesítője! - suttogta a fülébe a női hang.
Ez volt az utolsó, amit hallott, aztán elnyelte a föld.
A sötétség magába zárta, semmit sem látott, csak halványan sejtette, hogy még mindig zuhan. Megpillantott valamit. Egy toll volt, egy sólyomé. Levélként keringett a levegőben, lassabban esett, mint ő. Kinyújtotta érte a karját és a markába zárta, pont, mielőtt becsapódott. Még akkor is azt szorongatta, mikor kinyitotta a szemét.
Feltérdelt, ahogy körbe pillantott, megszédült. A terem hatalmas volt. A padlóját különböző színű kövekből csiszolták, sötétkék és vérvörös, sárga, rozsdaszínű, néhol zöld. Körkörös mintázatban illeszkedtek egymáshoz. A felülete olyan tiszta volt, akár egy tengerszem felszíne. Tükréből elefántcsont falak emelkedtek ki, a fenekére pedig egy másik terem süllyedt fejjel lefelé. Visszatükrözte a mennyezetet, a mesterien kidolgozott cirádákat, száz meg száz cseppkőszerű faragványt. A fénypászmák szűk réseken keresztül törtek át a homályon.
Nem hallotta a lépteit.
- Lélegzetelállító!
A szó visszapattant a falakról, szétszakadt és megtöbbszöröződött, érthetetlen zúgássá vált. Csak nagy sokára halt el, utána is ott lebegett a levegőben tompa morajlás képében.
- Az emberek évekig építették, de az istenük összekuszálta a nyelvüket. A torony sosem érintette meg a fellegeket. Csonka maradt - duruzsolta, a szavai összefolytak.
Az árnyak közül lépett elő, nem láthatta honnan. Halovány formája látomásként remegett. Az egész lénye megfakult, akár egy ősrégi tekercs, mintha minden erő eltávozott volna belőle. Az arcát maszk fedte, ugyanaz a maszk, a khrafsztrákkal. Alakját ezüst pikkelyes palást rejtette el. Hosszú koromfekete haja a vállára zuhogott, onnan tovább omlott a hátára, fénytelenül hullott a padlóra. A nyakában egy amulett lógott, páratlanul megmunkált foglalatban, az ékkő belseje ködös volt, mint az álom.
Egykor bizonyára elbűvölő lehetett, de az évmilliók során szépsége elszállt az erejével együtt.
- Csak ücsörögsz, vagy megnézed, amit mutatok? - morrant rá gúnyt csempészve a hangjába.
A női alak az egyik réshez sétált és kilépett rajta, ő pedig követte. Távolról nem látszott, milyen széles, első pillantásra nem is sejthette az ember, hogy bárki átférhet a nyíláson. A tágas tér okozta az illúziót.
Odakint már nem volt semmi, csak egy keskeny párkány, azon kívül semmi. A szél feldagasztotta a köpenyét, a szélét tépdeste. Alatta végeláthatatlan mélységben terült el egy város. Önkéntelenül is megszédült a magasságtól. Beljebb kellett lépnie, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
- Lenyűgöző, nemde?
Nem tudott megszólalni, a szél elfojtotta a hangját, nem kapott levegőt. Gyorsan becsukta a száját.
- A várost megostromolták, az utcák szaracén őröktől hemzsegnek. A királynak nyoma veszett. A házak romokban állnak, az embereknek nincs hová menniük.
A város tényleg lángolt, a lapos tetők vastag fekete füstfelhőt leheltek. Minden sarkon fegyveresek leselkedtek a járókelőkre. Raboltak és fosztogattak, senkit sem kíméltek.
- Te voltál a legerősebb, ezért választottalak. Téged találtalak legalkalmasabbnak a küldetésre.
Magában elmosolyodott ezen. A maszkos nem tudta, kivel van dolga.
- Találd meg nekem a trónörököst, nélküle a város a szaracénok keze alatt marad!
Nem válaszolt, de nem a szél miatt. Hallott már más népek isteneiről, akik a halandókat küldték egy-egy probléma megoldására, csak, hogy próbára tegyék őket. Hőst csináltak belőlük, vagy hullákat. Saját dicsőségük elnyerésére használták fel a bátorságukat.
Nem ismerte ezt a maszkos istennőt, és nem is hitt benne. Nem tartozott neki kötelességgel.
- Nem hagyhatom odaveszni a népemet, segítened kell!
A hangja furcsán csengett. Keserű volt és kétségbeesett. Rejtőzött még benne valami, amit titkolt, legmélyebb bugyraiban őrizgetett. Savanyú ízt érzett a szájában. Ekkor döbbent rá, hogy a szavai közt hazugság lappangott. A nő nem akarta megmenteni a népét és nem is érzett sajnálatot a lerombolt város láttán.
Hallott már szellemekről és istenekről, akiket elfelejtettek. Először csak az emberek hitét vesztették el, erejük megcsappant, kifakultak. Az idő pergésével kitörlődtek az emlékezetekből, legendáik nem szálltak többé apáról fiúra. A szobraik elporladtak, a tekercsek hamuvá lettek, nem maradt kőtábla, amely említést tett volna róluk. Senki sem emlékezett már rájuk, elenyésztek. Akit elfeledtek, az megsemmisült. Ez volt a törvény.
Már tudta, kicsoda az istennő.
Khrafsztrák. Hazugság. Egy dév2 volt.
Meg akarta szerezni az emberek hitét, hogy visszakaphassa egykori erejét és hatalmát. Csak így menekülhetett meg a feledéstől. De milyen áron? Százakat kárhoztatnak majd ezért.
Hazudott neki és félre ismerte, egyenlővé tette a halandókkal. Ő Turul, a magyarok védőszelleme és ekkora sértést nem fog szó nélkül megtűrni.
Kell egy szuvenír. A daéva amulettjére pillantott. Álom. Még hasznát veheti később.
A párkány peremén egy sólyomtoll pihent. Lehajolt, hogy felvegye, mikor a szél felkapta és lefújta a mélybe. Táncolva keringett egyre lejjebb és lejjebb. Turul egy pillanatig sem tétovázott, tudta, hogy nem veszítheti el, utána vetette magát. Szárnyai késként metszették a levegőt. Megérintette, az ujjai rázáródtak, erősen szorította, nem csúszhatott ki a markából.
Szélsebesen száguldott a lapos tetők felé.
A becsapódás keményebb volt, mint a korábbi. A dév ezúttal nem kímélte, a porcikáin érezte a haragját. Az egyenetlen talaj iszonyúan nyomta a hátát. Felült és maga alá húzta a lábát. A tenyere valami nyirkosat érintett, ijedtében elkapta a kezét. Majd jobban megvizsgálta.
Gyökerek.
Összefonódtak, beborították a padlót, a falakat, még a mennyezetet is. Kígyóként tekeregtek mindenhol. A Tetejetlen Fa gyökérzete az egész helyet behálózta.
Nagyon jól ismerte ezt a világot, sárkányok, manók és más démonok honát, ahonnan csak a griffmadár röpte vezet a föld színére.
Az alvilág.
Mindennél erősebben érezte a jelenlétét. A haragja árulta el, halk morajlásként remegett a levegőben. Nem lepődött meg, amikor előtört a homály bugyraiból. A sötétség vibrált körülötte, az alakja nem látszott tisztán, el-eltünedezett. Az erejét elitta a dühe.
- Senki sem menekülhet a küldetése elől!- sisteregte. - Gyávaságodért meglakolsz!
A haragja fellángolt, sötét por gomolyogott körülötte. A khrafsztrák megmozdultak a maszkon, kígyók tekeregtek, farkasok vicsorogtak le róla.
- A szemembe hazudtál és azt hitted, a földbe tiporhatsz, mint egy egyszeri halandót!
- Ki vagy, mutasd magad! - süvöltötte a daéva.
Turul gonoszul elvigyorodott, kivicsorította a fogait.
- Aki szarvadat töri! Léted megkeserítője!
Érezte, ahogy megváltozik. Vad gyűlölet szökött az ereibe. A kegyetlenség savként áradt szét a testében, a szelleme kapzsiságtól bűzlött.
- A nevem Griff, és megszerzem, ami engem illet!
Azzal egy szökkenéssel az istennő előtt termett és letépte a nyakából az amulettet. Kitárta hatalmas szárnyait és kilőtt a magasba, fel a középső világba. A Tetejetlen Fa csúcsára telepedett.
Hagyta feledésbe merülni a dévet Ahura Mazdá árnyékában.
Turul az álmot használva megáldotta Emese sarját. Álmos leszármazottai lettek a Turul-nemzettség. Később megjelent Árpád látomásában is és megmutatta az utat Attila földjére. Elvezette őket a magyar honba.
De milyen áron?
Megérte? Ma már ő benne sem hisznek, nem több eredetmondánál.

1A khrafsztrák a gonosz szellem szolgái, anyagi formát öltött kártevők a perzsa hitvilágban. Alakjuk ragadozók, dögevők vagy más halált hozó állatok (farkasok, skorpiók, oroszlánok, békák, kígyók, legyek stb.).

2A dévek, más nevükön daévák a gonosz szellem démonjai. Ők a hazugság, a rossz gondolat, a sötétség, a halál. A perzsa mitológiában a jó és a rossz kora előtti idők istenei. Az imádatuk tiltott, mert Ahura Mazdá a legfőbb teremtő erő. Céljuk az emberek elcsábítása.