András K. Zoltán prózája

"Ez itt az én hazám!"

(Máté Péter dalszövegéből idézve)

"A kenyér hangját hallom én,
Az apám szavát vallom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

Máté Péter szövegét, dalát hallgatva és értve, ilyen szavak merülnek fel bennem: hon, haza, hazafiság, hazaszeretet, melyik az én hazám, miért ez itt az én hazám? És ez csak a kezdet, feltódul bennem a kérdések sokasága, amelyekre csak a magam életéből tudok választ adni, vagy talán nem is tudok. E gondolataimat szeretném most megosztani mindazokkal, akiket ez érdekel.

Tizenvalahány éve felmerült, hogy gyermekem családjával együtt külföldre költözik, ami óhatatlanul felvetett egy kérdést, mennék-e velük? A válasz magától jött. Nem! Miért? Mert én itt élek, ez az itt én hazám. Többször jártam külföldön, volt ami tetszett, volt ami nem, de soha fel nem merült bennem, hogy ott szeretnék élni. Ez olyan, mint amikor egy hajtásból fa lesz valahol, az mindig ott marad, amíg erőszakkal ki nem vágják, vagy el nem pusztul. Azt hiszem ez ilyen egyszerű. De akkor minek kellenek azok a nagy szavak, hiszen azokra úgysem tudjuk mindig megadni az igazi választ.

Haza az az ország ahol születtünk, a szülőföldünk. Jó. Én viszont születtem a Magyar Királyságban, éltem a Magyar Népköztársaságban, a Magyar Köztársaságban, most pedig Magyarországon élek, és ez mind a szülőföldem, vagyis az én hazám, amelyből csak egy van. Szerettem én ezt a hazát? Igen, de azt az országot, ahol a hazám van, azt talán attól függően, hogy az hogy szeretett engem. Büszke voltam én erre az országra? Bizony nem mindig. Na igen, a Helsinkiben nyert olimpiai aranyakra, Papp Laci három olimpiájára, a londoni 6:3-ra, Nobel-díjasainkra, nemzetközi sikereket elért művészeinkre, sportolóinkra mindenki büszke. Én mégis talán azokra a munkáskezekre vagyok büszke, akik már annyiszor felépítették, újjáépítették romjaiból ezt az országot, hol jobb, hol rosszabb vezetőkkel.

Most elárulom, hol érzem legjobban, hogy ez az ország a hazám. A múltjában, a történelmében. István király koronázásakor, tatár pusztításakor, IV. Béla ország újjáépítésekor, kunok letelepítésekor, a mohácsi vérzivatarban, még a három részre szakadt országban is, Budavár visszavételekor, kurucok győztes csatáiban, Rákóczi, Kossuth emigrációba kényszerültekor, 1848-49-ben, de ugyanígy 1867-ben is. Pedig István koronázását a kalandozásokon elszenvedett vereségek előzték meg, majd követte Koppány és Vata lázadása. Hédervári hiába jelezte "Jön a tatár, jön a tatár! A mohácsi csatába nem érkezett meg időben Szapolyai János. Hány magyart lehetett találni a labancok között és nem tudni hány nemesünk féltette jobban birtokát, mint hazáját? Az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjáratot követte az aradi 1849. október 6-a, amelyre most is emlékezünk. De a kivégzett 13 tábornok sorsa is a hazaszeretetemet erősíti. Tudjuk hány ellenzője volt a kiegyezésnek, még maga a nemzet hőse, Kossuth Lajos is. Mégis az országomnak ezekben a vérzivataros századaiban érzem legjobban, hogy ez a hazám, ez az én történelmem is. Ez a történelem megmutatja a hazájukat nagyon szerető hőseinket, akikkel sorsközösséget tudok vállalni, de megmutatja azokat is, akik ugyan szintén országunk fiai, de gyávák, árulók, vagy csak az önös érdekeiket a haza érdekei elé helyezők.

A XX. században - ami nekem is a mát és nem a múltat jelentette - már nehezebb mindenben azonosulni az országomban történtekkel, noha ebben a korban is voltak hősök és anti- hősök.

Akkor most így 82 évesen megpróbálok szembesülni azzal, hogyan is éltem én ebben az országban, ahol megfogalmazhattam, hogy ez itt az én hazám, ahol érzelmi és sorsközösséget vállaltam a nyelvünket beszélőkkel, hagyományainkat tisztelőkkel, a szülőföldemen élőkkel.

Az természetes, hogy minden gyermeknek többet jelent a szülői ház, mint egy lakóhely. Sokáig az a szűkebb hazája, és egy tragédiával ér fel, ha valaki már gyermekkorában elválik ettől a "kishazától".

Ezen a helyen és ebben az életkorban a felnőttektől elhangzott szó, egy-egy szülői intelem említi a hazát, hazaszeretetet, és tanítja meg a hazafiasság nemes fogalmát.

De nem mindenhol és nem mindig egyértelműen, és nem mindig azonosan. Az iskolában, hol a Kormányzó úr őfőméltóságának képe előtt, hol pedig Sztálin és Rákosi elvtársak képei előtt lehet hallani igen nemes szavakat a hazaszeretetről, elátkozva és a hazából kizárva azokat, akik a"múltban" is találtak, esetleg tettek valami jót, vagy a "jelemben"' nem értenek mindennel egyet. És ezek sohasem következmény nélkül történtek.

Bár magam is voltam úttörő és ministráltam egyházi iskolában, de még mindig a szülői ház jelentette nekem a kötődést a hazámhoz. Később aztán, bár nem disszidáltam, de az én szülői "kishazámat" tizennégy éves koromban el kellett hagynom. Sokáig már csak lakóhelyem volt, öt évig a vidám és gondatlannak hitt fiatalkoromban Budapesten találtam továbbélési lehetőséget. Viszont egyszer - letelepedési engedély hiánya miatt - onnan is kiutasítottak, igaz csak Dunaharasztiig, ahová elég volt csak bejelentkeznem. Így az, nem lett otthonom. A sors és szüleim féltő, jó szándékú akaratából újra változtattam, igaz még útlevél nélkül.

Most írhatnám, hogy az elkövetkező 36 évben Békéscsaba lett az én "kishazám", de ez nem lenne igaz. Ez alatt az idő alatt az igazi hely, ahol a hazaszeretetem is kiteljesedett az, az ottani színház volt. Persze megélője voltam és tudtam, hogy mi történik az országban, mi van külföldön, nem is hagytak érintetlenül és hidegen a történtek, mégis mindenemnek a színházat tekintettem. "Hazaárulást" csak házasságommal, gyermekem megszületésével követtem el, bár szeretteim szerint, néha inkább hozzájuk voltam hűtlen, mint a választott hazámhoz.

Történelmi múltunkban, sajnos jelenünkben is, ez az ország nem annyira szereti hazánkfiait, ezért azok korábban "kitántorogtak" most csak kint keresik boldogulásukat, de így is, úgy is elhagyják azt, ami elengedi őket. Hát én is elég nagyot tántorogtam, amikor a sors úgy hozta, hogy változtatnom kellett ismét, de még mindig országhatáron belül.

Korábban is, és itt is sokat hallottam, olvastam a szegediségről, hogy pontos legyek a szögediségről. Azt hiszem, akik szögedinek érzik magukat azoknak ez az a hely ahol nemcsak az országban, de hazánkban is otthon érzik magukat. Magam még mindig csak - megint a szegediek nyelvén szólva - olyan gyütt-mönt vagyok, immár 28 éve. Nem vagyok hontalan, mert otthont találtam családomban, munkámban és mióta írogatok, önmagamban is. Szabadon és tetszés szerint közlekedhetek ebben az új otthonomban, innen sem vágyom más országba, legfeljebb világot látnék még szívesen, de onnan is visszajönnék.

Az eddig leírtakból kitűnik, hogy helyváltoztatás nélkül több nevű országban éltem, hogy ez mindig az én hazám volt, amit igyekeztem megbecsülni, országomat pedig szeretni. A világban és az országban folyó és gyakran változó körülmények miatt ez sokszor nem volt könnyű és talán én sem voltam mindig hibátlan. Ennek ellenére, és talán nem tűnik nagyképűségnek, de az én "kishazáim" szeretetével, ott végzett munkámmal "az én hazámnak" sem voltam kárára. Lehet, hogy ez a hazaszeretet?