BALÁZS ILDIKÓ VERSEI

Téli napló I. - Lélekröptetés

Falun nagyok a távlatok,
kiröppen a lélek,
ha az ablakon kinézek,
porhólepte utat látok, mögötte rétet,
melyen mindig történik valami.

Egy ág, mint egy nyuszi, a hajnali derengésben.
Naplemente, kigyúló neonfény, pislákoló lámpák.
Fény-árny-játék.
Föld-tányérra boruló ég-harang.
Csíkozott égalja.

A fény előtt teret nyer, és kirajzolódik a templomtorony.
Hóleples Krisztus-kereszt.
Fehér mészkőt satíroz még fehérebb hó.
Fák - fekete borzas alakok.
Rózsaszín napfény-felhő-szőttes az égen.
Kihuny a horizont.
Apró fények gyúlnak.
Éjszaka jön.
A fenyők őrzik hóruhájukat.

Vonz a magasság.
Kezembe nyúl egy csillag.
A holdsarlót megragadom, s máris fent vagyok.
Ezüstös holdfonálon hintázom egyre magasabbra.
Alattam borzas fenyők.
A lélek szabadul.

Téli napló II. - Nappáholy, Holdúszó

A Nap csöndes harmóniával páholyban ül.
Onnan világít kifelé várakozó-sárgán piros plüss karzaton.
Derűs kontúr a tárgyak körül, fekete kulisszák, előretolva.
A Hold megtelt, hideg éjjeleken vadul világít.
Fényét adta neki a téli Nap.
Elnyelik vízszintes vörös csíkok. Madár száll előtte.

S míg az ég egyik peremén színekben s fényekben tobzódva,
felhő-fátylát elhullatva bokrok mögé bújik a Nap,
a szemközti égperemen kis felhőhullámok közül kidugta fejét a Hold.
Egyre fényesebb, ragyogóbb, egyre erőteljesebben halad.
S míg az ég-harang napos peremén még szinte nappali a fény,
Hold-oldalon éjjeli sötétség.

Fehér felhők vonulnak az ég alján.
A napfény már csak a Hold testén világít.
A Nap kölcsönadja neki éjszakára a fényköntösét.
S míg ő alszik, fényruhájában Hold asszony vakít.
Fehér égperemen úszva kék felhőraj halad. Kardhalak.
Átúsznak a holdas oldalra.
Kis fények gyúlnak, s a homályt ellenpontozzák.

A Hold fényporból udvart seper magának.
Hamarosan övé az égi tér.
Kölcsönvett Nap-felhőfátyollal most az égi vízen úszik.

Holdasszony,
századeleji fény-úszóruhában.  

Téli napló III. - Csillaglesen

Fehérre seprik a sötét eget.
Hirtelen az ablaktábla felső sarkában
teljes udvarával megjelenik a hold.
Ég királynője.

A gyereket az ablakpárkányra fektetem.
Nézi. Nagyon sokáig, hangtalan,
csak a csepp ujjai moccannak olykor.
Kezében a tőlem elorzott ceruza
egyet-egyet billen.

A szemén látom, hogy messzire jár.
Nem érdekli sem utcán járó autó, sem ember,
akikért máskor lelkendezik.
Nekik még, cseppségeknek,
szabad be- és feljárásuk van.

A múltkor egy mesekönyv rajza lökött egy pillanatra
a gyermekkori lelkem világába.
Egy bohóc volt, aki magvakat vetett el,
bohócruhájában előrehajolva dolgozott -

Behunyom a szemem - égbolt,
feketeség, fénylő égitestek.
Képek az égi mezőről,
többdimenziósan. Csillaglesen.

Fénycsatornán lélek ereszkedik.