PÓCSA JÓZSEFNÉ PRÓZA

Pócsa Józsefné

A nagy találkozás. Március Idusa

1919. március 15-én született édesapám Kecskeméten.
Ez az idő volt az, amikor:
"A dualista rendszer összeomlott. Romjain új örökösök léptek fel: A diadalmas forradalom elsõ márciusi ünnepe, ünnep az ünnepek között, az idõk végéig piros betûs napja a magyar história ünnepszegény kalendáriumának. Amirõl hetven év elõtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15-e többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petõfi szobra elõtt, afféle félig tiltott, félig megengedett és az illendõség korlátai közé beszorított "emlékezzünk régiekrõl" - de ne nagyon, csak annyira, amennyire a dinasztiának és a hadseregnek kedves, hanem immár fölszabadított ünnepe a magyar népnek..."
Idézet:(MAGYARORSZÁG, 1919. MÁRCIUS15.)

Apukám édesanyját nem ismerte, mármint ha lehet egy ilyen anyát így nevezni. Megszülte gyermekét, rábízta féléves korában egyik rokonára, azzal, hogy nagyobbik fiúgyerekkel
(2, 5 éves) elmegy a boltba. Azóta sem került elő. Egyes mendemondák szerint egy hajós kapitánnyal külföldre ment és nyoma veszett. Édesapám tanyákon nőtt fel, cselédeskedett, egyik gazdától a másikhoz került, ütötték verték, rossz élete volt. Egyszer emlékszem mesélte, hogy büntetésből a gazda, bicskával darabolta a haját, fülét majdnem levágta megsebezte. Sokat éhezett. Egyik alkalommal miközben éjjel az istállóban aludt, felébredt, nagyon éhes volt. Éppen akkor az udvari kemencében sütöttek tököt és azt ő ellopta, mind megette olyan éhes volt. Ezért aztán kancsikával a gazda jól elverte, és akkor megszökött onnan.
Más gazdához szegődött el dolgozni. Közben felcseperedett. Telt múlt az idő már legény volt mikor anyukámmal megismerkedett. 1942 benn, és elvette feleségül.
Közben ő kutatta anyját, bátyát, vajon hol lehetnek, de eredménytelenül. Illetve annyit megtudott, hogy anyja a bátyával együtt Ráckevére ment még akkor, mikor őt elhagyta és beállt egy gazdához dolgozni, aki befogadta a gyerekkel együtt.
Azonban hasonló módon a gazdát is becsapta, és a gyereket szintén otthagyta, aki aztán nevelő szülőkhöz került.
A testvére felkutatását megszakította a háború.
1944. március 15-én szállták meg a német csapatok Magyarországot és kezdték meg az ország szisztematikus szétrombolását!
Apukámat besorozták, elhurcolták, hadifogságba esett. A Don kanyarban harcolt. Majd megsebesült és visszahozták Magyarországra.
Akkor még nem tudta, hogy a saját bátyával, akit annyi éven át keresett, vele egy táborban volt fogságban.
Apukám leszerelése után, miután két leány gyermeke már volt, született egy fiúgyermek is 1949 benn.
Akkor örömében eldöntötte, hogy ezt a gyermeket, csakis a bátya fogja megkeresztelni, akit még nem talált meg ez ideig. Apukám azért imádkozott Istenhez, ha már a gyerekkora olyan gyalázatos volt, legalább a testvérét találná meg végre. Újra kutatásba kezdett, és lám Isten segített. Érkezett levél, hogy Budapesten lakik, az Illatos úton.
Azonnal felvette vele a kapcsolatot, levélben megbeszélték a találkozást.
1950. március. 15-re esett a nagy találkozás. Pont születése napjára, és ez csak véletlen egybeesés volt. Megbeszélték levélben, hogy bátya és felesége vonattal utaznak Budapestről, Kecskemétre. Apukám az állomáson fogja várni lovas hintóval, ami fel lesz díszítve.
Az ostorra nemzetiszínű zászlócska lesz kitűzve.
Apukám mellény zsebébe piros szegfű. Kalapja mellett feltűzve darutoll.
Elérkezett az időpont. Apukám nagy izgalommal várta a nagy találkozást, de gondolom a testvére is. Már hallatszott a vonat zakatolása, fütyülése.
Megállt a vonat és apukám szeme százfelé nézeget egyszerre, minden ajtóra, vajon melyikben fogja felismerni testvérét.
Megvan. Szinte egyszerre látták meg egymást. Közben a bátya felesége, már kezével mutatott felé és örömkiáltásuk az égig hallatszott. nevén szólítgatta apukámat.
Ekkor a két ember, mint az őrült rohantak egymás felé és testvéri ölelésüknek alig lett vége. Micsoda öröm annyi év után, hiszen 31-33 évesek voltak.
Sírtak örömükben. Beszálltak a hintóba. Hazaérkezvén se éjjelük, se nappaluk nem volt.
Csak meséltek és meséltek egymásnak. Az öröm mámorában úsztak mindketten, miközben a másik szobában a két sógornő hasonló beszélgetésbe elegyedtek. A gyerek meg lett keresztelve, és évenként többször is találkozott egymással a két család.
Azóta már a két testvér és feleségek is meghaltak, emléküket őrzi a család!

E boldog találkozást szájról szájra adjuk tovább!de írhatsz...