JÁGER LÁSZLÓ NOVELLÁI

A Kőkapui Csata

1
Ragyog köröttünk a júniusi kora nyár. Megszépíti a málló vakolatú állomásépület hosszan
elnyúló komor tömbjét, s a meleg széllel kavargó szemétfoszlányokat. Pár perc van még a
vonat érkezéséig, mikor majd a Némahegy irányából feltűnik a mozdony sötét foltja, hogy
percről - percre nagyobbodva, hosszú évek után újból életembe hozza keresztapámat, Pista
bácsit, édesanyám egyetlen testvérét.
Itt, az Isten háta mögötti szárnyvonalon még most, a hetvenes évek elején is járnak az utolsó
Trumanok, vagy egy - egy "modern" 424-es, sőt hébe - hóba új dieselek is. Már látom is a
pesti gyors közeledő sziluettjét, alig érthetően recseg a hangosbemondó, a vasutasok izzadva
húzzák a kézikocsit, s mi várakozók, ágaskodva, a kijárat közelében gyülekezve igyekszünk a
lehető legszembetűnőbben helyet találni.
Pista bácsit nem kell keresgélni, közel egy kilencvenes magasságával fölé magasodik az
érkezőknek, nálam is fél fejjel magasabb, lehajol hozzám a köszöntés csókjánál. Szürke és
unalmas, félig kisvárosi, félig paraszti családunk legizgalmasabb figurája kétségtelenül ő, s
akárcsak termetében, ebben sem érek fel hozzá. Furcsa ilyet mondani az ízig - vérig hithű
kommunistára, de erőteljes dzsentrivonásokat mutat, ért a nők nyelvén, jó társalgó, szöges
ellentétben apám vonalának földhözragadt, izzadságszagú nehézkes egyszerűségével, kicsit
példaképem, kicsit irigységem tárgya, hiszen alkatom, természetem a másik oldalról hozom.
A gyermekként óriásinak hitt korkülönbség mára a múlté, hozzáöregedtem, tizenöt - húsz év
van köztünk, én huszonöt, ő jó negyvenes. - Két férfi - gondolom nemrég szerzett diplomám
büszkeségével, amíg általánosságokról fecsegve szüleim házához megyünk.
Van időnk bőven beszélgetni, Sátoraljaújhely, a második nekifutásra megépített város,
nevében is őrzi alapítása bonyodalmait, az első próbálkozást elvitte a Bodrog és a Ronyva
előre nem sejtett áradása, a megmaradtak pedig fölkapaszkodtak jurtáikkal, majd házaikkal a
sátorhegyek alá, oda, ahol semmiféle áradás nem moshatja el a most már hétszáz évnél
vénebb város velünk öregedő utcáit. Hét hegy övezi, akárcsak híresebb és idősebb testvérét,
Rómát, de nekünk, Európa e szegletébe szakadt jövevényeinek ez a hét hegy és ez a város a
kedvesebb, még avultságában, kopottságában is, hiszen a miénk.
A keresztapámmal való együttlét kicsit a múlttal való találkozás, eszembe juttatja a
gyermekkor távolodtukban fényesedő pillanatait, hiszen alig várt betoppanásai szegényes
napjainkba mindig rejtegettek valami szokatlant, végletekig leegyszerűsített életvitelünkbe
belesistergő sziporkázást, soha nem látott ajándékot, vagy az ismeretlen nagyvilág képeinek
izgató felvillanását. Máig is szemem előtt van az addig elképzelhetetlen nagyságú elénk
borított savanyú cukorka hegy (volt vagy félkiló), amit mi, testvérek, gondos figyelemmel
osztunk szét egymás között darabról - darabra. Már az osztozkodásnál is mennyire
megmutatkozott későbbi jellemünk mássága! Kati a pedáns beosztásával, érdekeinek kemény
védelmével, én a mohóságommal, Lajos öcsém a kunyeráló bátyja iránti szelíd jóakaratával -
így léptünk felnőtt életünkbe, és ezt visszük végig egész életutunkon.
De mennyire különböztek ők, a testvérek is egymástól! Anyám, belefáradva a három gyerek
felnevelésének mindennapos kényszerébe talán irigykedve hallgatta sikeres öccse újabb és
újabb előrelépését - nem tudom, nekünk nem mondta, nem panaszkodott, tette a dolgát apám
mellett, akinek életét - akkor még általunk nem is sejtetten - megkeserítette és megnehezítette
kulákszármazása. B-listázás, munka és kereset nélkül maradás, miközben a három kis éhes
száj megértést nem ismerve követelte a keservesen telő napok újabb és újabb szelet kenyerét.
Egy család, de két teljesen különböző sors, s milyen érdekes, ugyanaz a rendszer, mely anyám
öcsét egyre magasabbra és magasabbra emelte, a mi életünk kerekét egyre mélyebb és
mélyebb kátyúba lökte, miközben a nagyapai vagyonnak a szlovák állam által meghagyott, de
a mi nyomorúságunk számára magát a bőséget jelentő morzsái szinte elérhetetlenül
Szlovákiában maradtak.
Félve és szégyenkezve álltunk öcsémmel a gyermekeket levetkőztető vámos érthetetlen
szlovák hangzavarában, rajtunk az egymásra felvett ingek véznaságunkat dundivá vastagító
rétege, lábunkon az udvar sarában bemocskolt új cipő, mi, hat - hét éves nyakon csípett
csempészek, a szlovák népi demokrácia ellenségei, ráadásul még magyarok - a gonosztevők
legaljasabbjai. Mélyen belém ivódott a velünk együtt megalázott édesapám halk, ijedten
kérlelő szlovák könyörgésének az emléke, örökös gyűlöletet keltve bennem minden határ
ellen, húzódjon országok, nyelvek, vallások vagy emberszívek között, bárhol is ezen a földön.
2
A kisvonat, melynek birtoklásán öcsémmel annyit veszekedtünk (...enyém vonatom! ...nem a
tied, enyém vonatom!...), végigszeli a várost, délen lefut a Bodrogközbe, északon pedig
felkanyarog a Hegyközbe. A végállomáson már közeledünk a Magas - Zemplén kilencszáz
méter magas csúcsaihoz, ahol igazi hegyi településeket találunk, csöndes szavú, nyugodt
természetű szlovákok lakják Pálháza környékét, megélhetésük, kenyerük az erdő, a fa.
A sors kéretlenül visszafordítja spiráljait (időnk és génjeink spiráljai?) elszórakozva a véletlen
egybeesések furcsa halmazán. Amióta iskolába jártam, szükségből, kényszerűségből,
végigdolgoztam a nyarakat. Kezdtem a csemetekertben, fenyőágyásokat gyomlálva, erősödve
az erdőben saraboltam a gazt, majd gimnazistaként már a fakitermelésre együtt jelölhettem az
erdésszel. Még nincs messze az időben az a pillanat, amikor a nyári hónapok egyik délutánján
a Mikóháza környéki hegyekről munkából leereszkedve, a vonatra felszállás után édesapám
megölelt az egyetemi felvételemhez gratulálva, s most a végzés után ugyanott dolgozom,
ahonnan ő nyugdíjba ment, Kemencepatakon, az Erdészetnél.
Az Erdészet szerény fizetése jelentette annak idején a család számára a biztonságot, a Városi
Tanácsról kipenderített kulákivadékot itt senki sem háborgatta, hiszen a Sátoraljaújhely és
Pálháza - Ipartelep közötti két órányi kisvasúti utazás, onnan az újabb órányi gyaloglás
Kemencepatakig, majd vissza, ezt csak az vállalta, akinek jobb, több kenyér sehol sem jutott.
Itt húzta meg magát, becsülettel elvégezve a mindennapok munkáját, s otthon építgette saját
világát, fillért fillérhez ragasztva szőlőt telepített, kertjét művelte, együtt velünk, a
családjával.
Sárospatakról, a gimnáziumból hozott kalligrafikus gyöngybetűivel szorgalmasan írta a
bérjegyzékeket, s minden fizetéskor az asztalra gondosan kiteregetett százforintosok (Istenem,
milyen rövid!) sora bizonyította szorgalmát. Legnagyobb büszkeséggel a havi útiszámlát
készítette otthon a konyhaasztalon, magam előtt látom a rubrikákba rajzolt szép számait, egy
kilométer gyaloglásért 25 fillért kapott, egy nap 2Ft-ot gyalogolt értünk, s ezekre az
összekapart fillérekre majdnem büszkébb volt, mint a nyolcszáz forintos fizetésére. Micsoda
elégtétel volt neki, hogy fia oda tér vissza erdőmérnökként, ahol ő szerény bérelszámolóként
dolgozott!
A kisvonat most is csigatempóval döcögve vonszolja velünk magát keresztapámmal, amint
Kemencepatakra igyekszünk, ahol dolgozom és családommal lakom. Az időben némileg
eltolódva édesapám életének két spirálvonala is visszatért a kezdetéhez: Sárospatak, ahol
mindketten tanultunk és most Kemencepatak. Gyakori szófordulat: az Idő; folyó - nekünk két
patak jutott.
3
Kemencepatak erdészeti település. Van boltja, kovácsműhelye, lóistállója, a fogatosok és
erdészek szolgálati lakásai, s az erdészet irodája. Ezen a tíz házat alig számláló településen
kaptunk szolgálati lakást feleségemmel és hét hónapos kislányunkkal, Orsikával. Ő a nagy
esemény, akit még keresztapám is eljött megnézni. Van is rajta mit csodálni, napról - napra
gömbölyödik, és egyre szebben és színesebben görgeti rö betűit mózeskosara piros
pöttyeinek. Kicsit aggódom a találkozástól, hiszen nálunk vannak feleségem szülei is,
anyósom a nagypolgári származás minden rongyrázásával (meg nem feledkezve a soha nem
hallott Ágyay grófékkal való rokonságáról), apósom, a Horthysta idők deklasszálódott
katonatisztje - ezeket összeereszteni a nemrég megyei tűzoltó parancsnokká kinevezett
kemény kommunista nagybátyámmal, hát...
Meglepetésemre semmi gond nem adódott. Pista bátyám ujja köré csavarta a nőket, beleértve
Orsikát is, pertut ivott apósommal, és ebéd után teljes egyetértésben indultunk Kőkapura.
Kőkapu Zemplén gyöngyszeme. A Kemence patak völgye elkeskenyedik, majd egy szűk nyak
után kitágul, a mesterséges tó mögött két sziklakaput alkotva, ahol az út Rostalló felé tovább
igyekszik. A Károlyi család a két szikla egyikén építette fel vadászkastélyát, s a szikla alatti
alagútban az erdészeti kisvonat, a Bimbó naponta egyszer végig pöfögi útját, Pálháza -
Iparteleptől Rostallóig, és vissza.
Csendesen beszélgetve toltuk a babakocsiban a mélyen alvó Orsikát. A zöldek telten
zöldelltek, a kékek legszebb kékjüket ragyogtatták, a patak hol egészen közel tolakodva
csobogott, majd eltávolodva el - elhalkult, béke és nyugalom honolt mindenütt, magába
olvasztva a benne gyönyörködőt.
4
1956-ban tíz éves voltam. Emlékeim a forradalomról (másként soha nem említettük)
egyszerűek és tiszták. Boldog örömmel égettük el orosz könyvünket, bámészkodtunk a
szovjet hősi emlékmű szétbontásánál, s izgatottan rohantam édesanyám sürgető kérésére a
velünk egy udvarban lakó apai nagynénémhez, amikor a déli harangszó először csendült föl a
Szabad Kossuth Rádióban, majd hallgattam az ismeretlen zene végtelen szomorúsággal
hömpölygő, folyton ismétlődő örvénylését, de hatását életünkre még nem érthettem.
És nem értettem annak a nem sokkal később elkövetkező napnak a tragédiáját sem, amikor
öcsémmel együtt az utcakapuban állva figyeltük a Hegyköz irányába vonuló dübörgő orosz
tankoszlopot, amint végiggördültek Újhely fő utcáján. Minden lövegtoronyban orosz katona
állt, s szemük végigpásztázott bennünket. Talán a félelem, talán az emberben már
gyermekkorában is benne rejlő szolgalelkűség tette, de mi, csöpp kis kollaboránsok -
integettünk a katonáknak.
Évekkel később tudtam meg, hogy a tankok Kőkapura mentek. Édesapám gyakran kivitt
magával Kemencepatakra, s ilyenkor végiglátogatva a település minden nevezetességét,
segítettem a kovácsnak a fújtatónál, az istállóban megnéztem az éppen bent lévő pompás
muraközi és sodrott lovakat, s esténként a tárogató gyönyörű zokogását végighallgatva, az
erdészet padlásszobájában mélyen aludtam a friss éjszakai hegyi levegőben. Ma már csak
álmaimban hallom, amint a környező hegyek megdobálják a "Krasznahorka büszke vára"
szívfájdító dallamát.
A település gyerekeivel való közös rákászatok közben, a csemetekerti munkások
beszélgetéséből, fogatosok elejtett megjegyzéseit összerakosgatva, összeállt az általam át nem
élt, mégis valóságosnak tűnő emlékképek sora a Kőkapui csatáról.
Nem tudom, mennyi az időbeli távolság, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti katasztrófa
valamilyen epizódjáról mosollyal is beszélhessünk. Nem tudtam, és csak sokkal később
tudtam meg, hogy évekkel 56 után is végeztek ki csaknem gyermekeket, és arról sem beszélt
soha senki a családunkban, hogy százak raboskodtak azokban az években, amikor én, lelkes
KISZ-istaként élesen vitatkoztam édesapámmal az ő maradiságán, bizonygatva az eszme
igazát. Semmit sem tudtunk az áldozatokról, a 303-as parcella mártírjairól, az arccal lefelé
eltemetett hőseinkről.
Homlokotok a földön
tarkótokon a föld
a vesztes végül mindig
az, aki földre dönt
Nyolc évvel a Forradalom után érettségiztem, tudatlanul és elfogultan. Egy kép mégis élesen
belém vésődött a gimnáziumi évekből, amikor nagyszerű történelemtanárunk, Törci Pista,
magából kikelve jött be egy órára. Keserű indulatból mindenkit beszekundáztatott,
valamilyen, a marxizmusra vonatkozó tudatlanságunkért. Osztálytársunk, az iskolai KISZ
titkár is sorra került, Laci - ma már halott szegény - dadogva emlegette a "Komonista
Kiáltvány"- t. És jól emlékszem, amint Hajdú tanár úr szinte ráordított a kivörösödött
diákjára: - Ti beszéltek nekem, ti komonisták? Hiszen a neveteket sem tudjátok pontosan
kiejteni! -
Mennyi elfojtott sérelem, megaláztatás lapulhatott e soha meg nem magyarázott és soha meg
nem értett jelenetnek a mélyén! És ilyenekből állt össze az egész korszak, de belülről, a mi
szintünkről, mi, a jövő komonistái semmit sem láttunk.
Van egy időhorizont, amin belül a részletek elmosódottak, hiába vannak közel hozzánk. Talán
túl közel vannak. Lehet, hogy 1848 bukása után is mosolyogva mesélhették a jól sikerült
huszárcsínyek történeteit?
1956 - beleolvad Mozart Rekviemje és a Sorsszimfónia fenségességébe, komor tragikumba,
ám itt, Kőkapunál egy pillanatra fölsejlett egy csibészes mosoly, még ha csak egyetlen, rövid
pillanatra is.
Maroknyi csoport, miskolci egyetemisták, összeverődött fiatalok az összeomlás után
megfogadták, hogy utolsó csöpp vérükig védelmezik a szabadságharc, a magyar
szabadságharc eszméjét, reménykedve valamilyen, hiába remélt - mindig hiába remélt -
Nyugatról jövő csodában. Még nem tudták - honnan is tudhatták volna, - hogy más
fogadkozni, és megint más szembenézni a halállal. Szereztek egy légvédelmi ágyút, s bevették
magukat Zemplén hegyei közé, Kőkaput nevezve ki főhadiszállásnak. A szervezkedés hírére
őellenük vonult az orosz tankoszlop, s bár végignéztem vonulásukat, nem tudom
megmondanom, hogy hány tankot láttam, de öt - hat biztosan volt.
A tankok Kőkapu előtt letáboroztak, mert szerencsére a légvédelmi üteg a szóbeszédben
ágyúkká sokasodott, így az oroszok nem akartak fölöslegesen kockáztatni. Magyar részről egy
figyelmeztető lövés el is dördült, amit a hegyek jótékonyan megsokszorozva valódi tűzerő
látszatává (hangzatává) fokoztak. Ki javasolta a tárgyalást, az oroszok, vagy a magyarok?
Mindkettőre hallottam bizonyítgató szavakat. Mindenesetre a kastélyban tárgyalóasztalhoz ült
a két parancsnok, a magyar nevét: Kummer - megőrizte az emlékezet, s ők nem sajnálták az
innivalót az ellenféltől, így esett, hogy másnap reggelre, amire az oroszok kijózanodtak, a
másik tárgyalófél már túljárt hetedhét határon, hiszen a tankok egyetlen lövésére a kastély
összeomlott volna.
Hogy mindez nem elég hősies, és nem kerülhet a tankönyvek hőseink dicsőségét hordozó
arany lapjaira?
Nem lennék ilyen biztos a válaszban. Kummer parancsnok megőrizte a rábízott fiatal életeket,
s így a legfontosabbat tette, amit a történelmi helyzetben tehetett. Legendája Hegyközben
tovább élt, azt sugdosták, Amerikába ment, s egyszer még visszatér nagy csapatokkal kivívni
az elveszett szabadságot. Él - e, hal -e, nem tudom. Ha él, nyolcvan éves lehet.
5
Ma már emlék a kirándulásunk. Apósom maroknyi porként a család nyaralójának kertjében
pihen, ahol annyira szeretett tenni - venni. Orsika már Kiszsófit sétáltatja, keresztapa alig lát.
Az aranymosó napokat dolgozik, míg az aranyszemcsék megsűrűsödnek a szitán. Az
emlékezet aranymosója is mily ritkán talál aranyszemcsét az idő elszürkülő patakjában. De
tovább mos, fáradhatatlanul.

Az ikrek

Innen, ha körbetekintesz, messzire látsz. Nem, ne gondolj havas hegycsúcsokra, a kék
színeiben tobzódó távoli hegyvonulatokra, ez a táj nem szolgál semmi ilyesmivel. Ha felérsz,
nem fogsz zihálni a magasság legyűrésének kínjától, lélegzeted bár szaporább, nem lépi át a
lihegés már zaklató határvonalát. Lépteid biztosak maradnak, szemedet sem homályosítja el a
"még tovább" görcse, s jutalmad is, amit fáradozásodért kapsz, épp ilyen mértéktartó; a Dráva
szelíd ezüstcsíkja, a szántóföldek nyugtató monotóniája, egyenletes, lágy vonalak
hullámzanak körülötted, de ez a hullámzás rejt magában valami önmagán túlmutató szépet,
rendezett harmóniát.
A táj színeiben sem találsz semmi rendkívülit, nem kápráztatnak el égővörösök és bíbor-lilák,
hiába is várnád a holland tulipánmezők szemkápráztató csodáját vagy a tenger örökkön
változó nyughatatlan csillámlását. Itt minden megbújik a középszerűségben, nyugodt barnák,
halvány okkerek és szolid zöldek biztonságot sugárzó kiegyensúlyozottságával kárpótolnak az
elmaradt extázisért.
Ha most lenézel, a kőkereszt mellett, az országút hirtelen kanyarulatánál indul a hegyre a
szekérút, jól láthatod futását, míg el nem takarja előlünk a bodzák poros méregzöldje.
Kistestvéreként kanyarog mellette a gyalogösvény kitaposott keskeny csíkja, ahol ide
fölkapaszkodtunk. Ott, a palatetős pincénél fordultunk jobbra, jöttünk végig az új telepítés
melletti tarackos mezsgyén, az ásott kút irányába.
Az emberek gyakran bolondok, de te ne nézd annak őket. Nem éltél a hegyen, nem ismered a
szokásokat, és nem ismered a hegylakókat. Ne mosolyogj, ez nem tévedés, ez hegy és nem
domb. Csak az idegenek, kiket a kíváncsiság, vagy a bor reménye hajt fel ide, mondják
dombnak, de az itt lakók soha.
A szelídgesztenye, amit annyira megcsodáltál, épp alattunk van, az út többi részét el is takarja
előlünk. A gesztenyefák errefelé nagyra nőnek, ez is óriási, öles törzse már több mint egy
évszázad napjának melegét gyűjti egyre növekvő körökbe. Koronájának színe fényes zölden
ragyog, így könnyen megkülönböztetheted a hegyen élő többi testvérét is a gyümölcsfák
fakóbb zöldjétől.
Ha jól esik kint üldögélni, foglalj nyugodtan helyet. Itt terítek asztalt, s míg falatozol és
iszogatunk, hallhatsz minden moccanást és észrevehetsz mindent, ami a hegyen történik.
A hegyen nem történik semmi.
Nem, ne tiltakozz, tudom, eddigi észleléseid ellent mondanak ennek, mégis, mi a hegyen élők
tudjuk, itt nincs változás. Igen, igaz, amit mondasz, eladnak és vásárolnak birtokot, kivágnak
és telepítenek szőlőt, megvész egy kutya vagy levisznek valakit a Szent Mihály lován, igen,
mindez igaz, de még sincs ellentétben azzal, hogy itt nem történik soha semmi. Változás, az
persze van, és ez nem üres szofizma, hanem éppen a lényeg, a kéz, ami a mi
kaleidoszkópunkat tartja, oly óvatosan forgatja körbe és körbe e zárt világot, hogy itt egy
emberöltő észrevétlen múlik el.
A sonkát dicséred, joggal teszed, jól készítettem el. A páclé, a szinte rituális forgatás a sózó
kádban éppúgy részei az elődeinktől örökölt szertartásoknak, mint most az újhagyma, a
szárazkolbász, a paprikás szalonna falatozása a bor kóstolása előtti pillanatokénak. Én meg,
látod, így szeretem, tavalyi hagymával, így érzem teljesnek az ízek harmóniáját.
Arra, amerre most nézel, arra van az Ikrek pincéje. Pontosabban a ház meg a pince. Az Ikrek:
két vénlány, nevezd, aminek akarod őket. Fent élnek, amióta az eszemet tudom. Az itt
settenkedő macska is az övék. A vénasszonyok szeretik a macskákat.
Már amikor az ásott kútnál jártunk, mondtam, ne tartsd bolondnak az embereket. Amíg olyan
fiatal voltam, mint te, én is azt hittem, megtehetem, de az évek múltával meg kellett tanulnom
tisztelni a bolondokat és megvetni az okoskodó pöffeszkedőket.
Hogy nevettem én is a kút ásásakor, gúnyolódva a gazda hóbortján együtt a többi okossal,
hiszen itt a hegyen soha nem volt semmiféle kút. És látod, azaz egy bolond most játszva
permetez, míg mi, a nagyokosok, kincsként gyűjtünk minden csepp vizet. Próbálkoztak utána
többen is, de senkinek sem sikerült, csak annak az egynek, és azt mondom, megérdemli, mert
merészelt bolondabbnak látszani a többieknél.
A látszat kegyetlen ellenfél, mindenkit legyűr. Az, aki szembeszáll vele, még itt a hegyen is,
vagy elpusztul, vagy örökre magára marad. És talán itt még jobban.
Amikor megláttuk az Ikreknél a férfit, beszélni sem beszéltünk róla, akkora volt a
megdöbbenés. Heteknek kellett eltelniük, míg az első megjegyzés elhangzott, de azt már
kórusban követte a többi.
A férfi soha nem járt sehová. Mindent az Ikrek intéztek, együtt, vagy külön-külön. A
kíváncsiság aztán még a tartózkodást is legyűrte, de bárki is hozta előttük szóba az idegent,
tőlük egy szót sem hallhatott róla. Vele meg lehetetlen volt szóba állni, ha valaki érkezett,
azonnal bement a házba, ha pedig nem voltak otthon az Ikrek, nem jött elő semmilyen hívásra
sem.
Nem, nem az erkölcsök felrúgása ingerelte az embereket, nem. A dühítő az a pimasz
véglegesség volt, amivel mindez kezdődött és folytatódott, az Ikrek határozott eltökéltsége, az
a higgadt közöny, amivel mindenki mást kirekesztettek az újonnan kialakított életükből. Nem
kértek tanácsot és nem mentegetőztek, kívül helyezkedtek a hegylakók törvényein, nem
mutatva semmiféle szégyenkezést vagy megbánást, magától értendőnek tartva a történteket.
A harag egyre növekedett ellenük, ám nem találva semmiféle fogódzkodót, irányt változtatott
és a jövevény ellen fordult. Az a semmibevevés, ahogyan velünk szemben viseltetett, nem is
volt mindennapi. Kiváltotta, ki kellett, hogy váltsa az egyre fokozódó gyűlöletet.
Természetellenes volt az erő, amivel ők hárman mindezzel szembenéztek. Mi meg állandóan
vártuk, valahol csak megbomlik a furcsa szövetség, ez a kiporciózott egyenlőség, valami,
talán a kibomló féltékenység csak szétugrasztja őket. Múltak a hónapok, s rádöbbentünk, ez
soha sem fog bekövetkezni, szövetségük egy életre szól.
Látod, már remeg kezemben a kancsó, ahogy borodat töltöm. Emeld szembe a fénnyel, nézd,
mint az olvasztott arany, olyan tiszta a fénye! Legfelül széles karima, a bor pénze pontosan
mutatja a hordóban töltött hosszú évek sorát. No, mit szólsz, érdemes volt megmásznod a
hegyet?
Most ne sürgess, hadd élvezzük a múló pillanat ízét. Különben is, nincs mit folytatni. Mi, akik
itt élünk, már majdnem elfelejtettük, olyan régi ez a história.
Amikor meghallottam a lövést, rögtön tudtam, honnan jött, pedig a dombhajlatok
megdobálják a hangot. Nem is az irányt éreztem, hanem az elmúlt hónapok feszültsége
diktálta bennem, ha valami történt, csak ott történhetett. Futottam, nem futottam, már magam
sem tudom. De csodálkoztam, amikor ahhoz a szőlőhöz értem, milyen sokan vannak már ott.
És még utánam is jöttek. Várták, vártuk azt a puskalövést?
Akkor nézhettünk először az idegen arcába. De hozzányúlni egyikünk sem mert. Féltünk a
tekintetétől, amellyel még most is, vagy csak éppen most, túlnézett rajtunk. A futva érkező
Ikrek némasága - de hagyjuk ezt.
Tartsd közelebb a poharad. Szeretem az este lassú perceit. Mielőtt hazaindulnék, meggyújtom
bent a petróleumlámpát és ebben a motoszkáló félhomályban elnézegetem a fény szelíd
vibrálását. Nem sok ez az idő, nem ég sokáig a láng. De megszoktam, hogyha itt vagyok,
égjen minden este, amíg csak élek.