MONOSTORI ANDRÁS ISTVÁN VERSE
Megfoghatatlan
Tavasz volt, vagy talán nyár?
Nem emlékszem már.
Megtévesztenek a képek, a hangok,
amit látok, amit hallok.
Oly rég volt, de kell még.
Nem elég az emlék.
Magamba szívom, magamra varrom,
koldusként kuncsorgó markom
szorításába ragadom.
Megfoghatatlan, mint az atom,
a protonok, vagy elektronok,
míg én ősi, konok
szívóssággal kapaszkodok belé,
így válok vele egyveleggé
s eljuthatok oda,
hol egy fellobbanó nova
lángja hűti a vérem.
Jelet hagyni utánuk. Csak ezt kérem.