PÓCSA JÓZSEFNÉ VERSEI

Pócsa Józsefné

Tűnődés

Az ég bársony-kék színére szürkeséget festett az alkony,
a tenger hullámzó tükrében bánat festette meg arcom.
Álltam, néztem a messzeséget, éreztem a víz illatát,
Fenn a felkelő Hold terítette millió kis csillagát.

Eltűnődtem, a túlparton vajon hány magyar lélek élhet,
Kik elmentek jobb életért, unokák, gyermekek, testvérek,
Országot, szülővárost itt hagyva, aggódó, beteg anyát,
Szegénység vitte oly messzire, és itt maradt sok jó barát.

Vajon boldogan hazatérnek-e még egyszer hazájukba?
Lelkükben él-e fájón a honvágy és magyar nép himnusza?
Vagy édes anyanyelvünket, szülőhazát végleg feladja?
Ki tudja, mit hoz a sors, és más népet szolgálva maradna?

Sír anyátok, sirat a nép, kiket magukra hagytatok rég,
Egyszer megbánod, hogy elmentél, jönnél majd, ha ott lesz a vég.
Itt a hegyek, folyók, a városok, láttad, mind gyönyörű-szép,
Csak emlékek lesznek, vagy mit nézhetsz,
Egy-két elsárgult fénykép.

Csalogató

• Elmentél és játszott veled az élet;
• idegen ország, nyelv rajzolta képek,
• száznyolcvan nyelven beszélő emberek
• közt a nyelveden vissza nem felelnek.
• 
  
• Fogy az időd, indulni kellene már,
• erőd teljében a hazád visszavár.
• ... Édesanyád suttogja a szavakat:
• " ó, kislányom hozd haza a fiamat ".
• 
  
• Az idővel nem lehet mindég futni,
• tudni, hol várnak -- arra kell indulni.
• A tavaszokkal, téllel elmúlt évek,
• utadon elhagyott hazát idéznek...
• 
  
• Gyere, vár a hazád, az otthon, a nép.
• Visszavár minden jó, minden, ami szép:
• zöldbe öltözött tavaszok mámora
• hív, ne légy idegen utak vándora...
• 
  
• Itthon is zenghet majd ajkadról a hang,
• vagy mit üzen tornyában az ércharang,
• figyelheted majd és írhatsz is róla--
• indulj hát haza, sürget már az óra... 

Búcsú a szülői háztól

Elköszönni mentem a szülőfalumba,
Eladásra váró családi házunkba.
Rozsdaette kapu, lakattal bezárva,
Gaz- fedte udvarát a bánat bejárta.

Nem les ablakából már az édesanyám,
Nem csillog ősz haja üvegének falán.
Nem ül a székében, lányait nem várja,
Örök álmát régen temető vigyázza!

Félve léptem be az elárvult szobánkba,
Széttörött a szívem apró darabkákra.
Két gyertya várt ott rám az üres asztalon,
Némán néztem körül, fájt a búcsú nagyon.

Elköszöntem immár a csupasz falaktól,
Hol képek sem lógtak már a családunkról.
A cserépkályhától, mit nagyon szerettem,
Mellyel, ha hideg volt, hátam melengettem.

Szinte sírt a nagy csend, belesajdult szívem,
Az édesanyámat itt már sosem lelem;
Kedves hangját, ó, jaj, nem hallhatom többé:
"Drága kisleányom, örülök, hogy jöttél"!

Fű nőtte be kertünk, lassan körbejártam,
A rozsdás kapunkat örökre bezártam.
Búcsúzón még egyszer visszatekintettem,
Remélem, megnyugszik idővel a lelkem!