T. TAMÁS FERENC NOVELLÁI

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem quia voluptas sit aspernatur aut.

T. Tamás Ferenc:

Gábor öltönye

Több évtizede vagyok tanár és ezalatt volt jó pár emlékezetes tanítványom. Egyikük Gábor volt, akinek osztályfőnöke és matematika tanára voltam.

Vizsgáztatás miatt sajnos nem voltam ott a beiratkozásnál, így csak szeptember elsején ismertem meg az osztályt. Gábor első látásra egy teljesen átlagos srácnak tűnt, aztán az együtt töltött hetek és hónapok alatt lassanként megismertem. Nem igazán tűnt ki a többi közül, bár észrevettem, hogy általában elég kopott ruhákat hord. Soha nem volt egy szem divatos ruhája sem, csak csupa agyonhordott gönc. Úgy véltem, hogy a szülei átlagos szegények vagy munkanélküliek - ez akkoriban nem volt kirívó eset. Azt tudtam, hogy egy apró kis faluban élnek és alig volt bejelentett munkájuk - így Gábor elmondása szerint munkanélküli segélyt is csak alkalmanként kaptak.

Aztán a 10. osztály őszén egyik nap óriási kék-zöld foltokkal jött be. Mikor kérdőre vontam, akkor csak annyit mondott, hogy most nem szeretne erről beszélni és kérte, hogy ne is faggassam. Ezt akkor szokták a srácok mondani, ha valahol összeverekedtek egy másik fiúval és csúnyán kikaptak. Mivel az eset a következő héten is megismétlődött, így már nem hagyhattam annyiban. Akkor bevallotta, hogy az apja csúnyán elkalapálta őt is meg az anyját is. Amióta az apja munkanélküli lett, azóta nem tud magával mit kezdeni és a feszültségét így vezeti le. Nem igazán tudtam neki segíteni, csak igyekeztem jó tanácsokat adni. De ilyen verekedős apa ellen sajnos nem lehet sok mindent tenni.

Eltelt egy hónap újabb verés nélkül, amikor Gábor hirtelen beteg lett. Mindig azt kérem a diákjaimtól, hogy azonnal jelezzék, ha betegek, hogy tudjam a távollétük miértjét. Gábortól nem jött semmilyen jelzés 2-3 napig. Azt hittem, hogy elfelejtette az SMS-t, ám a következő hét hétfőjén bejött és négyszemközt szeretett volna beszélni velem. Még akkor reggel bevallotta, hogy az apja mindenkit nagyon csúnyán megvert, majd lelépett otthonról. Neki kellett vigasztalni és ápolni az anyját, valamint az ikerhúgait is, akiket szintén megvert az apjuk. Tőlem csak annyit kért, hogy tekintsek el a hiányzás orvosi igazolásától.

Miután ezt elrendeztük, én azt hittem, hogy így lassan sínre kerül az élete, de sajnos az akkori gazdasági válság miatt anyja is elvesztette a munkáját, így semmi jövedelmük sem maradt. Még a 9. év eleji szülői értekezleten megszavazták a szülők a havi ezer Ft-os osztálypénzt, amit ők innentől nem tudtak fizetni. Anyja most már házaknál vállalt kisegítő munkát, hogy egy kis pénzhez jussanak, ráadásul Gábor is sokat dolgozott erre-arra, így az amúgy sem acélos tanulmányi átlaga is romlott. Többször elaludt az első órái alatt.

Nem várt fejleményként Gábor apja karácsony előtti napon még egyszer visszatért, amikor bejelentette a családnak, hogy végleg elköltözik tőlük és el is válik, mert beleszeretett egy másik férfiba. Én sok mindent láttam és hallottam, de ezt a családra váró karácsonyt nem tudtam elképzelni.

Március elején Gábor anyja kapott egy bejelentett minimálbéres állást valahol egy kis zöldségesnél, ahonnan elég sok mindent tudott hazavinni, így már nem kellett nélkülözniük. Az immáron egyedülálló anya igen nehezen látta el három gyerekét, de ennek ellenére pár hónapos késéssel bár, de mindig igyekezett fizetni az osztálypénzt.

Eltelt a 10. osztály, majd a következő is. Sajnos a 12. év előtt Gábor húgai hirtelen lebetegedtek és hosszasan kellett az anyjuknak otthon maradni ápolni a lányokat, amiért kirúgták a munkahelyéről. (Még érződött a gazdasági válság.) Az asszony lelkiismeretére jellemző, hogy nekem jelezte elsőnek, hogy innentől nem tudja fizetni a szokásos havi egy ezres osztálypénzt. Az év lassan kezdődött. Október elején kiderült, hogy az összegyűlt osztálypénzünk nem lesz elég a 9. legelején megbeszélt öltönyre, hanem kell hirtelen még 10ezer Ft minden szülőtől - ráadásul egy héten belül. Ez lesz a ballagási fénykép öltönye, valamint ezt fogják viselni a srácok a szalagavatón és a ballagáson is. Gábor anyja kétségbeesetten hívott, hogy ők ezt sehogy nem tudják megfinanszírozni és inkább lemondanak az öltönyről. Majd valamelyik ismerőstől kér kölcsön egyet. Nem akartam hinni a fülemnek! Nagyon megsajnáltam szegény egyedülállóként három kamaszodó gyerekét nevelő asszonyt és befizettem a számára hátralévő pénzt.

Következő hétfőn kellett menni az osztállyal a ruhapróbára. Gábor csendben el akart menni, de én ráparancsoltam, hogy most pedig jöjjön ő is az öltönyöshöz. Értetlenül nézett, de én mindenáron kötöttem az ebet a karóhoz. Két hét múlva megjött az ing, a nyakkendő és az öltöny. Gábor fátyolos szemén láttam az örömöt. Nekem bevallotta, hogy egész életében ez a legelső új ruhája. Ez az egészen egyszerű öltöny! Aztán négyszemközt maradva elsírta magát és rám borulva köszönte meg a kölcsönt, mert ő ennek tekintette, bár én magamban lemondtam az összegről.

Lement a fényképezés, majd a szalagavató és a ballagás is. Gábor büszkén feszített a ruhájában. Jó volt rá nézni. Az érettségik után Gábor elment dolgozni és nem is láttam többet.

Eltelt úgy másfél év. Én már egy másik osztálynak voltam az osztályfőnöke és tele voltam az ő problémáikkal. Gáborról régen elfelejtkeztem. Egyszer csak telefonon felszólt a portás a kis tanárimba, hogy menjek le a bejárathoz, mert személyesen engem keresnek. Leérve meglepődve láttam, hogy Gábor volt ott és az édesanyja. Kezükben egy kis boríték 10ezer Ft-tal és egy kis táblányi a kedvenc csokimból. Gábor tanult szakmájában dolgozott immár építésvezetőként és az édesanyja is ott volt a cégnél irodista. Rendbe jöttek. És Gáboron még mindig jól állt az öltöny!

T. Tamás Ferenc:

Sírhant

Csak állok és könnyezem. Egy oly' ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. Nem tudom miért, de könnyezem.

1925-ben megszületett egy Dél-Nyugat magyarországi, határmenti kis faluban nagyanyám, Terike. Apjának ő már sokadik gyereke volt. Talán az utolsó. Fiút akart, hogy majd felnőve segítsen a nadrágszíjnyi parcellában, de Terike sajnos lány lett. Nagy szegénységben felcserepedett, aztán apja megállapodott egy másik szegényemberrel és gyerekeiket összeadták. 1943-ben volt a lakodalom, de a nagy háború miatt alig volt vendég és köztük is csak néha volt egy-egy férfi. Mindenkit vittek a frontra: kit katonaként, kit munkaszolgálatosként. Nagyapám a lakodalma után két héttel kapta meg a behívóparancsot. Nem volt mit tennie: mennie kellett. Alig egy hónap után már a fronton volt, egy harckocsiban szolgált. Hivatalosan lőszeres volt, de mivel a kocsi többet állt, mint ment és lőszer sem sokszor volt rajta, ezért inkább a többiek csicskája volt. Bár alig voltak kiképezve, mégis csatába küldték őket a túlerőben lévő szovjetek ellen. Ezt akkor mondta el, amikor egyszer hazaengedték, mivel megszületett a fia: az én apám.

Nagyanyám szerint megölelgette az újszülött fiát, aztán elment inni a cimboráival. Hozzá alig szólt. Másnap mennie kellett vissza a frontra. Aztán semmi hír sem jött róla sokáig. Nagyon sokáig. Egyszer csak levelet hozott a postás, hogy meghalt a fronton. Akkor már a szovjetek voltak itt, így nem lehetett tudni, hogy mikor és hol halt meg. A levélben csupán annyi volt, hogy meghalt. Apám ekkor volt 4 hónapos. A levél már nincs meg, mert nagyanyám pár év múlva összetépte. Nem akarta, hogy a cseperedő fia megtalálja.

Nagyanyám mindig is beteges volt, így nem tudott sokat dolgozni. Jobbára a hadiözvegyi nyugdíjából tengődött. Nagyanyám nekem soha nem mesélt nagyapámról. Amikor kérdezgettem mindig csak annyit mondott, hogy nagyapámat elvitte a Nagy Háború és többet ne kérdezzek felőle, mert soha nem mondhat többet róla. Hogy büntetéstől félt, vagy a feltoluló emlékeitől, azt nem tudtam. Még egy fényképe sem volt a nagyapámról. Néha hallottam, ahogy álmában szólongatta őt, de ébren ezt mindig letagadta. Nekünk váltig azt állította, hogy ő már réges-régen elfelejtette az urát, az én nagyapámat.

Eltelt majd' 50 év. Már a rendszerváltás után voltunk, talán '91-ben vagy '92-ben. Nagyanyám öreg volt és beesett arcú. Az ura halála után soha nem volt senkije; olyan magának való öregasszony lett belőle. Velünk élt kisded korom óta, mert soha nem volt elég pénze egy önálló kis lyukra. Egyszer csak hivatalos levelet hozott a postás. Valami hadtörténelmi kutató intézettől, vagy kitől. A levél szerint valószínűleg megtalálták nagyapám sírját! Így, 47 évvel a halála után meglett a sírja. A péceli temetőben nyugszik, de az információ nem biztos. Mindenesetre ott nyugszik egy Tamás Ferenc honvéd, aki harckocsizóként szolgált és hősi halált halt.

Szombat reggel utaztunk Pécelre. Nem volt könnyű az út! Apám, aki soha nem sírt, folytonosan a könnyeit törölgette. Ahogy közeledett a kocsi a temetőhöz, egyre nehezebben lélegzett. A temető bejáratánál megállva már a kocsiból is alig tudott kiszállni, az összes ereje elhagyta. A temető előtt vettünk egy csokrot és kerestük a sírok között a "Tamás Ferenc honvéd" nevet. Nem találtuk. Jött az ott lakó temetőgondnok. Tőle kértünk tanácsot, hogy hol lehetnek elhantolva a világháború magyar halottai.

A temető alsó szélén volt a sírhant. A gondnok hölgy szerint úgy tízen fekhetnek benne. A harcok idején ő még 10 éves volt, így alig emlékszik. Az apja volt a sírásó. Nagy csata volt. Sokszoros túlerőben voltak az oroszok, sorra lőtték ki a magyar harckocsikat. Még a találat előtt kiugorhattak nagyapámék a mozgásképtelenné tett harckocsijukból, mivel mindannyiukat egyetlen géppisztolysorozat vitte el. Szinte mindannyian fejlövést kaptak. Tíz fiatal magyar baka volt ott eltemetve. Mivel akkor régen már nem volt egy koporsónyi fa sem, ezért csak sátorlapba csavarták és gyorsan egymás hegyén-hátán elásták őket; nehogy a győztes oroszok észrevegyék a magyar sírásókat, mert rájuk is szerettek lövöldözni, csak úgy kedvtelésből.

A sírhanton ott állt a fejfa: itt nyugszik 10 magyar honvéd, aztán a nevek. Köztük nagyapámé. A sírhant olyan 3-4 embernyi hosszú volt. A gondnok hölgy szerint akkoriban így gyorsabban tudtak temetni. Apja, a sírásó a front elvonulta után elővette a magyar bakákról titokban lelopott dögcédulákat és ő véste fel a neveiket a fejfára. Aztán pár év múlva ácsoltak nekik egy tisztességes fejfát, rajtuk a halottak szépen vésett neveivel. Akkor már nem lehettek hősök, mivel már a kommunisták voltak hatalmon és nem illett beszélni a magyar hadsereg háborús halottairól. Pár méterrel odébb a sírhanton volt egy másik fejfa, ott is rajta volt nagyapám neve.

Csak álltam és könnyeztem. Egy oly' ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. A nagyapám miatt, akit soha nem ismerhettem. Nem tudom miért, de könnyeztem.

Apám megsimogatta mindkét fejfát, hátha alatta nyugszik a soha nem ismert apja, az én nagyapám. Nagyanyám nem jött el. Nem akart. Mikor majd' egy fél év elteltével újra mentünk, akkor sem akart eljönni az ura feltételezett sírjához. Soha nem ment el Pécelre, a temetőbe. Véglegesen egy megkeseredett öregasszony lett.

Pár év múlva halottak napján mentünk el megint a sírhoz. Kerestük a jellegzetesen hosszú, furcsa sírhantot, de sehol sem találtuk. Az ott kapirgáló öregasszonyok szerint alig pár hónapja szántották be a sírokat. Nagyapámból csak egy kopjafa maradt, rajta a felirat: "50 évig itt nyugodtak a II. Világháború magyar halottai közül tízen." Ennyi. Se név, se üzenet, se búcsúzás. Csak ez a pár szó. Megfordultunk és azonnal hazamentünk. Apám hazaérve az értesítő levelet széttépte és elégette. Soha többé nem ment ki Pécelre, a temetőbe.

Több éve már, hogy eltemettük nagyanyámat. Soha sem nézte meg a nagyapám sírját. Csak a lelkében gyászolt. Egy fiatalkori ábránd volt a férje, egyetlen gyerekének apja. Most ősszel Pécel felé vitt az utam. Nem siettem, így elmentem a temetőbe, megkeresni a kopjafát. Eltűnt. Valaki elvitte, talán tüzelőnek. Nem pótolták. Csak álltam és könnyeztem. Egy oly' ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. A nagyapám emléke miatt, akit soha nem ismerhettem. Nem tudom miért, de könnyeztem.

Néha, az esti órákban, úgy halottak napja környékén gondolok a soha nem ismert nagyapámra, akit a hazája elfelejtett és oly' sokáig eltitkolt. Itt vagyok én, az unokája és csak könnyezem. Érte könnyezem. Most már tudom, hogy miért könnyezem.