BUDA KATALIN NOVELLÁJA

IBuda Katalin

Az elvonulás

Bokros teendőimet intéztem a városban éppen, amikor a zebra előtt várakozva felnéztem az égboltra. Gyakran teszem ezt, mert a felhők beszédes formája akár üzenetértékű is lehet. Legalábbis, ezt tapasztaltam. Hatalmas cipőtalp kúszott el a fejem fölött. Egy nagy lépés - jutott eszembe az égi rajzolatról, és az, hogy vajon mi vár rám. Két erő céltáblája voltam, az egyik a régi, megrögzött, kiszámítható, de visszahúzó erő, amely már nem szolgálta a fejlődésemet, a másik, a szellemiség felé törekvő, nem kiszámítható jövőt nyújtó energia. Jó ideig a kettő között őrlődtem. Voltak kérdéseim, számtalan: Hogyan tovább? Hogy tudok véget vetni a bennem dúló két én harcának? Mi a fontos az életemben? Békére vágyom, de hol találom? Még számtalan kérdés motoszkált a fejemben, de nem volt, aki megválaszolhatta volna. Olyan voltam, mint a megkopott újságpapír, amit céltalanul görget a szél. Abban reménykedtem, ha változtatok valamit az életemen, az kimozdít ebből a nem mozdulok, vagy mozdulok, de feladom állapotból.

A szép hegyvidéki síparadicsomra, Tirolra esik a választásom, ami most így, nyár végén is csodálatos látványt nyújt. Micsoda élmény az érzékeimnek! - tölt el az öröm. Seefeld egy kis ékszerdoboz. A ragyogó időjárás arra ösztönöz, hogy kimozduljak. A kávéházak teraszán egy-egy könyv vagy ital mellett napfürdőznek a kirándulók. A leárazott termékek jelzik, hogy lassan vége a nyári szezonnak. Egyik hotel követi a másikat, mégsem tűnik zsúfoltnak a hely. A petúniák és a muskátlik sűrű szövésű függönyként omolnak alá. Szinte már mámorító a színek kavalkádja. Majdhogynem felfoghatatlan ez a nyugalom. Jólesik a séta, az egyedüllét, hogy elmerülhetek a gondolataimban. Ahogy a tudatom, a látóterem is kitágul. A sípálya fölött a felvonón néhány ember madártávlatból gyönyörködik a tájban. Megállok egy pillanatra, elmosolyodom, és arra gondolok, ha már itt vagyok, akár fel is mehetnék a pálya tetejére. Miért is ne? Hirtelen elfog a kalandvágy. Elég meredeknek tűnik. Bár most időm is van, az időjárás is ideális, a hozzá való kedv is megadatott. Ismerve magam, ha most nem teszem meg, később már nem fogom. Rajta hát! Veszek egy mély lélegzetet és szép lassan, komótosan nekivágok az út-nak. Már az első pár lépés után játszani kezdek gondolatban: milyen is ez az út? Mondjuk, hosszú, rögös, mások által kitaposott, ha elég hosszú, akkor elmélkedésre és a felismerések megtapasztalására mindenképpen ideális, lehet virágokkal szegélyezett, és a fájdalomtól, vagy a nevetéstől könnyekkel áztatott. Az enyém elég vegyes volt. Érzékelek, látok, hallok, semmi nem kerüli el a figyelmemet. Az érzékszerveim kitisztulnak, eggyé válok a természettel: a kis virágokkal, amelyek elismerően bólogatnak, rám kacsint a különleges színpompába öltözött moha, amely szőnyegként borítja be a köveket, és pihe-puha lágysága arra késztet, hogy megérintsem egy pillanatra. Néha mégis azon gondolkodom, hogy feladom. Túl nagy falat ez nekem. De aztán eszembe jut Mária, aki annak idején a Karancs hegyre kísért. Korát meghazudtoló módon kapatott felfelé. Lihegve szedtem a lábaimat utána. Meg is kérdeztem mi a titka, mert hogy van, az bizonyos. Azt javasolta, kántáljam azt, hogy: alkalmazkodom, alkalmazkodom, alkalmazkodom (mármint a magassághoz). Hát én most hangosan kántálom, hátha hatékonyabb. Már csak két kanyar - biztat az egyik énem. És mi lenne, ha kihagynád? - szól a másik. Ha harc, hát legyen harc! A jobbik énem győzedelmeskedik. Hurrá! Végig csináltam! - elégedetten rogyok le a földre. Kis pihenés után erőre kapok, és újra útnak indulok.

A hegyekben, átlépve egy láthatatlan kapu küszöbét, a lélegzetem is eláll. Az érintetlen természet tárul a szemeim elé, a maga misztikus teljességében. Van itt valami szent-ség, ami tiszteletet követel az ide látogatótól. Csak állok, magamba szívom az esszenciáját, szinte képtelen vagyok tovább lépni, annyira magával ragadó ez az időtlen szépség. Az elmúlt időszakban az anyagi világ kihívásai nem hagyták, hogy lássak. Tavasszal, ahogy virágba borultak a fák, vagy amikor ráborította ködfátylát az ősz a tájra. Úgy elmerültem a saját világomban, hogy nem érzékeltem a környezetemben zajló eseményeket.Talán ezért is olyan nagyrabecsült most ez az élmény.

Nyughatatlan természetem nem hagyja, hogy sokáig időzzek egy helyen. Az egyik énem sürget, hogy új tapasztalatokat szerezzek, a másik vágyik a nyugalomra. Némi vívódás után Németországban kötök ki. Egy parányi studiót bérelek az erdőszélen. Tartalmasan telnek a napok, a hetek, a hónapok, napi rutinommá válnak a lelki gyakorlatok.

Az erdőt lassan rozsdabarnára festi az ősz. Korábban sötétedik és már későre is jár, mégsem jön álom a szememre. Sarkig tárom az ablakomat, mélyet szippantok a friss őszi levegőből, majd visszabújok az ágyba. Még elidőzök a beszűrődő sárga fényben a lomb-rajzolta képeken. Figyelmemet néha egy-egy lehulló száraz levél szegi, mely halk sercegéssel pihen meg az ablakpárkányomon. Szeretem az őszt. A talpam alatt zizzenő színes falevelek illatát, a szemet kápráztató, izzó vörösben pompázó eget. Az őszirózsák színes kavalkádját, azt az illatot, amit csak így, az ősz beköszöntével lehet érezni. A csípős hajnali órákban ráérősen andalogni... Igen, mélyen magamba szívni a harmatcseppes fű illatát, nézni, ahogy ezüstös fényét itt-ott megvillantja. Gyorsan felkelek, magamra öltök egy könnyű kabátot, a takarót hónom alá gyűröm, termoszba töltöm a kedvenc teámat és elindulok. Az egész testemet kellemes bizsergés járja át.

Még csönd van. Nem zavarják az elmét a nappalt uraló játszmák, harcos indulatok. Ezekben az órákban békés a világ, legalábbis itt, a Fekete erdőben. Jó magamban, magammal lenni, hallgatni a csendet, a húrok pendülésének változó ritmusát. A csend hangja akkor érintett meg először, amikor a hospice házban tettem látogatást. Mert annyiféle csend létezik! Van kínosan mély csend, van síri csend, lehet nyomasztó, vagy félelemtől remegő, a várakozás gyönyörét betöltő csend, a szomorúságnak átadom magam csend, de lehet olyan, amelyet nem szabad megtörni. Ebben a csendben rejlik a legnagyobb erő, s hallja meg az ember a saját szimfóniáját. Azt a zenét, amely csak neki szól. Mint a szirének hangja, mely oly varázslatos, hogy akkor a lélek táncra perdül és magával ragadja az örökkön-örökké való boldogságérzés.

Mindenki életében vannak csodapillanatok. Nekem az elmúlás mellett a születés a másik csodapillanat. Az élet természetes körforgása. Elhatározom, hogy nem hagyok ki egyetlen, számomra nem mindennap megtapasztalható élményt sem. Így van lehetőségem gyönyörködni annak látványában, ahogy a tehén megelli, majd féltő gondossággal táplálja a kicsinyét. Már minden olyan egyértelművé vált, hogy nem tudunk rácsodálkozni az élet nyújtotta apró örömökre sem. Pedig a természet ontja felénk a jeleit. A természet a tanító mesterünk. Megmutatja azt a tökéletes rendszert, ami alapján működik a világ.

Tovább sétálok, és a lábbelimtől megválva, mezítelen talpamon érzem a Föld-kínálta lényeget. Nézem a mellettem sebesen rohanó folyót, s benne a fáról éppen lehulló leveleket. Elmúlás, átalakulás, örökkévalóság - suhannak végig agyamon a gondolatok. Nézem, ahogy úsznak a víz felszínén, megadva magukat az áramlásnak. Nem hadakoznak a sorsuk ellen, nem harcolnak az elemekkel, egyszerűen átadják magukat a formáló erőnek, alkalmazkodnak. Majd a zúgóhoz érve, annak hatalmas víztömege a mélybe taszítja őket. Vajon én mit tennék? Vajon mi lenne az utolsó sóhaj, ami kiszakad belőlem, mert már csak annyira telik az időmből? - Istenem segíts! - Hát, ez az a pillanat, amikor igazán vágyom az egységre. Ezt a pillanatot lenne jó megőriznem az életem során. Már nem furcsa hallanom a saját hangomat. Hangosan szólok az élelem után kutató apró állatokhoz, a fákhoz, a szirmukat lassan hullató virágokhoz. Istenhez. Megfáradt testem jelzi, jó lenne megpihenni. Egy szú-rágta pad ajánlatát elfogadva hátradőlök, az enyhülést hoz. Talán a takaró és egy forró ital is elkelne már. Nyakig burkolózom, lábaimat magam alá húzom és kortyonként élvezem a tea fűszeres zamatát. Ahogy szemeimet az előttem elterülő puha, nedves talajon nyugtatom, észre veszek egy különös formájú követ. Vajon mit üzen? Tenyerembe fektetem, elmosolyodom, mert az Colorado folyónál tett kirándulás képei villannak fel. Egy kiszáradt folyómedren keresztül vezet az út, tele szebbnél szebb, kisebb-nagyobb kövekkel. Úgy tárja elém a sors, ahogy azt a természet megmunkálta. Míves darabokat hagyva örökül.

Ha egy kiszáradt folyó medrében gyalogol az ember, annak hangja van. Amikor megállok, a hang is elcsitul. A bőség zavara. Minden kő hozzám szól. Vagy a szín, vagy a forma, vagy az engem is vigyél magaddal halk suttogás miatt. A legszebb darabokat a homlokomról lecsöppenő izzadsággal jelölöm meg. Lehajtott fővel, görnyedt háttal viszem a zsákot, minden figyelmemmel a köveimre koncentrálva. Mennyi súlyos, csábítóan szépnek és jónak tűnő, ám fölösleges dolgot és élethelyzetet cipelünk, amelyek az érzékeink kielégítését, a hamis jóllét és a kényelem iránti igényünket hivatottak szolgálni, és mindeközben elfelejtünk élni - lepett meg a felismerés.

Észre sem vettem, hogy eljárt az idő. A szállásom felé tartva arra leszek figyelmes, hogy ébred az erdő. A falevelek ritmusra ropják a hirtelen feltámadt szélben a táncot, mindegyik külön-külön, mégis egymásra hangolódva. Nekem dalolnak a madarak, a sárga szárnyú pillangó az útitársam. A tücsök előttem ugrabugrálva mutatja a visszafelé utat, és a napraforgó, most csak nekem mosolyog.

Amikor először útnak indultam, túrabakancsom mély nyomot hagyott az anyaföldben. Akkor felvettem egy maroknyit belőle. Ujjaim között lágyan szétporladt, majd lassan, a mélybe szállva megült a köveken.

Hirtelen rám tör honvágy. Ideje hazatérni!

Első utam Balatonfüredre, a Tagore sétányra vezet. Szeretem ezt a helyet, különös varázsa van. A tél derekasan megmutatja magát. A sűrű hóesés befedi a jeges, csúszós utat. A hópelyhek alig érezhetően érintik kipirult arcomat, majd a következő pillanatban más halmazállapotot öltve, ezüstösen csillogó nedvességet hagynak maguk után. Teljes biztonsággal közlekedem - mormolom félhangosan. Attól függetlenül, hogy figyelek minden egyes lépésemre, egészen különleges gondolatok jutnak eszembe. Ennek okán kis kitérőt teszek, mert hát úgy tanultuk, hogy a mondat végére csak kell valami írásjelet tenni. A vékony, éppen kialakulóban lévő jégtáblákat nézem, amint szabálytalan alakzatban egymáshoz kapcsolódnak, itt-ott körbe vonva egy-egy magányos nádköteget. Ki tudja, mikor szabadulnak a fagyos ölelésből? Függőségi állapot. Majd, ha enyhül a tél. Nincs két azonos forma, mozaikszerű kapcsolódásuk eredménye mégis egységet alkot. Ilyen a világ. Rendezetlenségben rendezett egész. Ridegsége és mozdulatlansága ellenére vonzza a látogatókat. Engem is. S bár nem barátom a tél, sajátosan élő világa most mégis rabul ejt. Nem tudom, mennyit időzöm ebben a mélaságban, de a lábaimban érzett kellemetlen hideg arra késztet, hogy tovább folytassam az utamat.

A sétányt szegélyező fák már az utolsó levelüket is elhullajtották. A tavasz üdítően friss, vízparti illata, a kíntornás muzsikája, az andalgó, kikapcsolódásra vágyó vendégek, a vitorláshajók hada, és a nyár színesebbnél színesebb programjai, már mind a múlt emlékei. A parti látvány továbbgondolásra ösztönöz. A négy évszakról tűnődöm, arról, hogy a növények fejlődése szempontjából egy egész fejlődési ciklust zár be. Azt gondolom, valahogy így vagyunk ezzel mi, emberek is. Az életünk során ért tragédiák, kellemetlenségek a gyakorló órák, hogy ebben a rendezetlenségben meglássuk és megteremtsük a harmóniát, a békét és a derűt. Nekem már csak ilyen a tél, kissé barátságtalan. De nem így a kedvenc kávéházam - ötlik hirtelen eszembe, és sarkon fordulva megszaporázom a lépteimet. Kihagyhatatlan élmény. A Karolina kávéházban minden évszakban sokaság van. A különleges aromájú jázmintea, az utánozhatatlanul finom házi sütemények, de talán a legfontosabb, amikor belépek az ajtón, a haza érkeztem hangulat.

A hosszú meditációból, ebből a nem mindennapi utazásból visszatérve arra eszmélek, hogy az alkony bíborra festi az eget. A teraszról gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra. A víz felszínén meg-megcsillanó Nap sugara, milliónyi szikrát szór szanaszét. A madárdalon kívül csak a tollhegy sercegését hallom, ahogy a novellám utolsó sorait még papírra vetem. A tollszárat azzal a biztos tudással teszem le, hogy a csendben ott van minden kérdésre a válasz.