FEHÉR ZSOLT VERSEI
A Hold könnyei
Néha
éjjel a Hold velem nevet,
Máskor
bánatában sír,
Könnye
ébreszti a csillagfényeket,
Arcára
szökik egy enyhe pír.
Szeme
sarkán szíve fénye csillan,
Ma
éjjel csak nekem dalol,
Bánatunk
az éj sötétjébe illan,
S
bátorítón ő belém karol.
Lelkünk
együtt száll odafenn az égen,
A
fájdalom bársonyfellegén,
S
ahogy ragyogó csillagjait nézem,
Egyre
csak eltörpülök én.
Arcára
fájdalom van írva,
Ma
éjjel együtt sírok vele,
Ahogy
csillagjait egyre visszahívja,
Úgy
múlik el az ő ideje.
Holnap
lehet, mosolyog majd egyet,
S
talán én is megteszem,
Addig
csendben vívunk minden percet,
S
egyre csak várunk nesztelen.
Mit ér?
Mit
ér egy hang egyedül, árván?
Mit
ér a csend a semmi szárnyán?
Mit
ér, hogy fáj, ha nem érted, mért?
Mit
ér hát, mondd, mit ér a lét?
Mit
ér a múlt, ha semmibe vész?
Mit
ér a szem, ha máshova néz?
Mit
ér az érzés, ha nem jön ki már?
Mit
ér hát, mondd, ha csak nekem fáj?
Mit
ér a kéz, ha nem simogat?
Mit
ér az ész, ha nem támogat?
Mit
ér a könny, ha semmiért csordul?
Mit
ér hát, mondd, ha a szív kicsorbul?
Mit
ér a mért, ha válasza nincsen?
Mit
ér, hogy vágyom, ha nem lehetsz kincsem?
Mit
ér az út, ha nem találom?
Mit
ér hát, mondd, a hiány a világon?
Mit
ér a Hold, ha már ő sem dalol?
Mit
ér, hogy fáj, ha csontig hatol?
Mit
ér a minden, ha a minden semmi?
Mit
ér hát, mondd, így szenvedni?
Mit
ér egy kép, ha fájdalmat ébreszt?
Mit
ér, hogy fáj, ha semmivé lesz?
Mit
ér, hogy nézem mégis oly vágyón?
Mit
ér hát, mondd, ha hiába vágyom?