FÁBIÁN KRISZTINA NOVELLÁI

A pénztárca

A koraesti hűvös időt a szemerkélő eső még kellemetlenebbé tette. A lámpák törökméz-
fénye bevilágította a körutat, amelyen vékony kabátkájában, zsebre dugott kézzel baktatott hazafelé.
Kevesen mászkáltak ilyenkor a kisvárosban, nem kellett kerülgetnie senkit.
A középkorú férfi arcát itt-ott borostaszigetek színezték szürkére, ritkuló haját kopott sapka
takarta. Tekintetét hol a távoli végtelenbe küldte, hol pedig az előtte elnyúló járdán futtatta
Gondolatban már otthon volt; nem is olyan rég még szeretett hazajárni. Mióta nincs munkája, hideg,
áram nélküli lakása is csak keserű nyomorúságára emlékeztette.
Néhány méterre a háztól, melynek emeletén szerény hajléka húzódott, valami megcsillant a járdát
szegélyező kőkerítés tövében. A férfi szétnézett, majd közelebb lépett a hívogató látványhoz: a
lámpa fénye egy apró fém gombon táncolt. A gomb egy csokoládébarna színű pénztárca közepén
ült. A férfi tekintete egy pillanatig a tárcára meredt, majd villámgyorsan lehajolt érte és a zsebébe
süllyesztette. Az izgalom üzemanyagként hatott rá, lépéseit megszaporázva pillanatok alatt hazaért.
A ház kopott bejárati ajtaján belépve visszapillantott a maga mögött hagyott útra, majd egy
pillanatra megállt. Aztán összeszedve erejét felszaladt az emeletre és belépett a lakásba.
A szoba közepén állva úgy érezte, hogy zsebre dugott kezét égeti a talált tárgy. Izgalmas volt;
egyrészt szerette volna, ha zsebe minél tovább megőrzi a titkot, ugyanakkor kíváncsiság futott végig
rajta. Mi lehet a tárcában? Pénz? Mennyi?
Óvatosan, mintha törékeny porcelánt tartana kezében, előhalászta a kincset. A gombot kipattintva
láthatóvá vált a tárca tartalma. A látványtól hátrahőkölt: ropogós, nagy címletű bankjegyek
bukkantak elő. Nem merte megszámolni, csak tippelt; talán 20-30 darab lehetett benne. Szemét
lehunyva nyugalmat erőltetett magára és gondolkodásra kényszerítette csapongó agyát. Mennyi
pénz lehet ez pontosan? Mire lesz elég?
Hajlott hátú, ráncos öregember jelent meg a szobában. Szigorúan összevont szemöldökkel meredt a
fia kezében lévő tárgyra. A férfi mentegetőzni kezdett:
- A körúton találtam. Apa, én kerestem, ki hagyhatta el, de senki nem járt a környéken...
- Elhoztad.
- Sokáig elég lesz, ami benne van. Nincs munkám. Nincs mit ennem.
- Elhoztad - meredt maga elé az öreg.
Gyerekhang szakította félbe a kínossá váló beszélgetést. Mennyire örült most a gyerek érkezésének,
hiszen kíváncsisága kikövetelte apja figyelmét. Egyébként is utálta az öreg szemrehányó tekintetét.
A fiú a férfihoz lépett és izgatottan, mégis óvatosan hámozta ki apja ujjai közül az ismeretlen
tárgyat. A gyerekek mohóságával nyitotta ki a pénztárcát. A látvány felvillanyozta.
- Mennyi pénz! A miénk, apu?! Csak a miénk?! Mennyi mindent vehetünk, mennyi mindent!
- Vissza kell adnod - az öreg hangja ünneprontóan robbant a levegőbe.
Nem akarta, hogy apjának igaza legyen, nem akart megválni a kincstől.
- Apa, nem tudjuk, ki hagyta el. Nincsenek benne iratok. És ha megtartanánk... Elég lenne...
Visszakaphatnám az életemet...
- Vissza kell adnod és ezt te is tudod.
Tudta. Tudta már az első pillanattól, ugyanakkor gyűlölte, hogy tudja. Fejét szótlanul lehajtotta.
A gyerek döbbenten sikított:
- Visszaadni?! Megőrültetek?! És én? Velem mi lesz? - hangja szemrehányóan villámlott.
A férfi azt kívánta, bárcsak békén hagynák. A kimerültségtől meggyötörten ágyára dőlt és lassan
belealudt az éjszakába.
Másnap korán útnak indult. A rendőrség két utcányira volt az otthonától. Az utat szinte
futva tette meg a hajnali forgatagban, hogy mielőbb megszabaduljon terhétől. A rendőrségen leadta
a talált tárgyat, majd megkönnyebbülve indult munkát keresni. Gondoskodnia kell magáról, hiszen
nem számíthat senkire: anyja még gyerekkorában elhagyta, apja néhány éve meghalt. Ha végre
találna munkát, talán feleséget is küld majd az ég, aki egy fiúgyermekkel is megajándékozza. Igen,
leginkább egy saját családnak örülne. Egyedül élt.

Ádám

A fiatalember hosszú percek óta bámulta a jobb kezében szorított, évek alatt
megfakult fényképet. Nem hitt a véletlenekben, jelnek vélte inkább, hogy éppen most
talált rá a régi fotóra, amikor apját indult felköszönteni születésnapja alkalmából.
Egy könyvet vett neki, s amikor a gondosan becsomagolt ajándékot leemelte a
polcról, mozdulatával egy másik könyvet a földre sodort. Amint lehajolt érte,
megpillantotta a szék lába mellett heverő, két vigyorgó kisfiú fotóját, mely a
levegőben megpördülve hullott a nappali kövére. Ez tehát a jel, elérkezett az idő -
gondolta, miközben igyekezett megszabadulni a torkát szorongató görcstől.
Különös gyermekkora volt. Hétéves koráig gondtalannak is mondható. Anyját ekkor
győzte le súlyos betegsége, így a gyermeknevelés terhei apjára maradtak. Az
életvidám, gondos anya halála apja szívéből elűzte az önfeledt jókedvet, az ölelő
szeretetet. Több éven át automatikusan, szinte öntudatlanul tette a dolgát. Egészen a
balesetig, ami mindent megváltoztatott.
A baleset után apja viharos gyorsasággal adta el családi házukat berendezéssel,
bútorokkal együtt. Vidéken, messze szülővárosuktól vett egy kisebb birtokot. Fiát, aki
hosszú napokon át lábadozott a kórházban, már az új otthonba vitte haza. Apját
mintha kicserélték volna: figyelmessé vált gyermeke minden rezdülésére, óvta,
féltette mindentől és mindenkitől. Munkáját otthagyta, korábbi befektetéseinek
köszönhetően anyagi biztonságban éldegéltek kettesben.
Vajon akkor is így lett volna, ha...? - hányszor fordult meg a fiú fejében a súlyos
kérdés. Aztán elhessegette magától, igyekezett gondolatait másra irányítani. Nem,
nem a feledés ködös dimenziójába tűntek el a kérdések és a gyerekként vélt válaszok;
a tudatalattijában gyűltek, szaporodtak, hogy aztán utat törve maguknak a felszínre
kerüljenek, elárasztva és felkavarva az eddigi, tökéletesen berendezett életét.
A költözés után többé nem beszéltek az apjával a múltról. Mintha ezzel a hallgatással
is őt akarta volna óvni az öreg. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy apja egy távoli
gyermeksír mellett fájdalmas órákat tölt el.
Tamás és Ádám 24 évvel ezelőtt, a vártnál kicsit korábban jöttek a világra. Rájuk igaz
volt, amit általában az egypetéjű ikrekre szoktak mondani: mint két tojás. A fiúk
külsőleg valóban az utolsó vonásig hasonlítottak egymásra. Gyakran még apjuk is
összetévesztette a két fiút.
Belső tulajdonságaikban már nagyobb volt a különbség: Ádám, aki elsőnek jött a
világra, mindig is kíváncsibb, nyitottabb, bátrabb, sőt, időnként vakmerő volt. Tamás
óvatosabban, megfontoltabban állt a dolgokhoz. Csöndesebb, már-már visszahúzódó
volt, ellentétben Ádámmal, aki beszédes fiú lévén mindenki kedvencévé vált.
Könnyen barátkozott, bárhová mentek, néhány perc múlva újdonsült barátok vették őt
körül. De sokszor irigyelte tőle Tamás ezt a népszerűséget! Szülei gyakran biztatták,
vegyen példát testvéréről, legyen nyitottabb, barátságosabb az emberekkel. Vajon azt
hitték, ő nem érezte, hogy Ádámot mindig is jobban szerették? Anyja elnézte
stiklijeit, apja pedig büszke volt talpraesett, elsőszülött fiára.
Tízévesek voltak a fiúk, amikor egy hétvégi szabadidős rendezvényre őket
édesapjuk, ahol kiderült: Ádámnak tehetsége van a lovagláshoz. Egy augusztusi
napon az apa éppen lovagolni vitte őt egy távolabbi lovasiskolába. Mivel másik fiát
nem tudta kire bízni, Tamás is velük tartott. Egy idő után a fiúk az autó hátsó ülésén
ülve elszunyókáltak.
A folyón komppal lehetett átkelni. Mivel a kompra várni kellett, apjuk a lejárón
gondosan leállította a motort. A gyerekek nem ébredtek fel, így rájuk zárva a kocsi
ajtaját egy közelben álló bódé háta mögé sétált és cigarettára gyújtott. A környéken
kevesen voltak; a hőség nem vonzott tömeget a partra. Az apa a kis épülettől nem
láthatta, amint az autó lassan megindul lefelé, egyenesen a mélyen tátongó vízbe.
A végtelen csöndbe szokatlan hang hasított. Az apa ijedten megkerülte a bódét, és a
látványtól ereibe fagyott a vér: a két gyermekét fogva tartó autót a folyó fokozatosan,
ugyanakkor mohón szippantotta magába. Minden erejét összeszedve segítségért
ordított, miközben az autó után ugrott a vízbe.
Tamás a süllyedés után azonnal magához tért. Kicsatolta biztonsági övét és
kétségbeesetten vetette rá magát testvére övcsatjára. Ádám lassan, kótyagosan tért
magához, ám még azelőtt, hogy rájött volna, mi történt, pánikba esett. Minél inkább
próbált szabadulni a normális körülmények között biztonságot nyújtó övtől, annál
inkább annak fogságába esett. Kétségbeesetten nézett testvérére, aki magával mit sem
törődve, próbálta Ádámot fogságából kiszabadítani. Tamás embert próbáló
erőfeszítései nem jártak sikerrel, elkeseredésében lassan feladta a harcot és önmagáról
is lemondva elveszítette eszméletét.
Napokkal később, egy kórházi ágyon tért magához. Távolabbról
beszédfoszlányok jutottak el hozzá: "egyikük... "
A kisfiúba belenyillalt a felismerés, azonban szabadulni akart a szavak értelmétől,
ezért kényszerítette magát, hogy belealudjon az irgalmatlanul fájó valóságba.
Másnap egy nővér finom kezének óvatos simogatását érezte az arcán:
- Jó reggelt, fiatalember, ideje felébredni!
Tamás óvatosan, hunyorogva nyitotta ki a szemét.
- Meg tudod mondani a nevedet? - kérdezte gondterhelt, de kedves arcára
mosolyt erőltetve a nővér.

Tamás egy szempillantás alatt mérlegre tette eddigi életét és döntött.
- Igen... Kazai Ádám...