Ilza levele

Nagyanyám csodaszép nő volt. Arca, mint a természete kemény, amolyan márványba vésett elegancia. A kudarcot nehezen viselte, igaz sok része nem volt benne. Mindig megtartotta saját magára erőszakolt felsőbbrendűségét, amely az évei folyamán ösztönössé vált. Így élte túl a világháborút, ötvenhatot, légópincéket és tanklövésektől leomló épületeket, megszállókat és felmentőket (utóbbiak között felnőttkori beszélgetéseink során sosem húzott éles határt), majd lett azzá, ami mindig is volt: az elegancia jégcsap-hűvös márványszobra, de olyan szobor, ami kecsességével szinte könyörög alkotójának, hogy legalább a legfelső - és leghidegebb - réteget faragják le róla.

Nagyanyám alakítását egészen kis koromban kezdtem, mivel nyugdíjazása és az én születésem napja egy időre esett. Kölcsönösen függő viszonyunk óvodás koromban kezdődött, valahogyan úgy, hogy egyik reggel berontottam a szobájába, és a nyakába kapaszkodtam. Valamiért arra gondoltam, hogy így nem tudnak óvodába vinni. Ettől kezdve ez minden reggel pontosan ebben a formában lejátszódott. Küzdelmet csak ritkán nyertem, akkor is csak kisebb mértékű hazugságok árán, olyanokra gondolok, mint egy sajgó gyomor, lábfájdalom, esetleg a sajgó gyomor következményeként fellépő heveny hányinger, amely okoknál fogva időnként felmentést nyertem, megengedték, hogy otthon maradjak vele, és ne kelljen az óvoda kínjait kiállnom. Ezeken a napokon nagyanyám olyan hasznos információkat osztott meg velem, mint például a fura nevű Popocatépetl vulkán (melyet egyébként a köznapokban El Popóként emlegetnek, és mely minden bizonnyal kitűnő vulkán felemlítése ma is nevetésre ingerel) kitörésének dátumai, magassága, elhelyezkedése, és minden egyéb, melyet egy ilyen szépen hangzó hegytől elvár az ember.

Az óvódakerülő napjaimon esténként aztán beszámoltam új tudományaimról apámnak, aki ilyenkor mindig megállapította, hogy komoly árat kell fizetnem azért, mert nem akarok óvodába járni. Azonban ahogyan az idő ezt igazolta, nem tartottam igazán komoly árnak nagyanyám oktatását az otthonmaradásért cserébe, és igazából nem volt természetem az sem, hogy a korombeliekkel kisautót tologassak a Szent István körúti óvoda kopott linóleumpadlóján, és a Marx-Engels szobornál elköltött közös tízóraik sem hiányoztak soha. Aztán egyszer azon kaptam magamat, hogy egész jól olvasok, s az írással is boldogulok közepes szinten, aminek következtében későbbi első tanárom, Gizi néni kifejezetten kedvelt. Nem sok dolga volt velem a kezdetekkor, de meg kell jegyeznem, hogy bár a nagyanyámtól kapott ajándékaim közül az olvasásnak és az írásnak bizonyos időkben nagy hasznát vettem, azt soha senki nem kérdezte, hogy hány méter magas El Popo, a "Füstölgő Hegy". Pedig tudom: ötezer és négyszázhuszonhat.

Rövidre szabott fiatalkorom, s hasonlóan kurta tanulmányaim során kiválóan elevickéltem a korán megszerzett ismeretanyaggal, melyet iskolapadban nem nagy igyekezettel bővítettem, de annál nagyobb lelkesedéssel fordultam a könyvek, később pedig nagyanyám könyves szekrénye irányába. A szekrény alatti zárt részen (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) ugyanis érdekes dolgok rejteztek: régi lemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal, ahogyan ő mondta, "bugyogót" rajzolt. Itt tartottuk a "kulcsi kulcsot", a Duna parti kisház kulcsait, amiket mindig otthon felejtettünk, és csak Budapest határán, az Osztyapenko környékén jutott eszébe megkérdezni nagyapámat, ugyan, a kulcsi kulcsot hozta-e, és ha nem hozta, azonnal forduljon is vissza a belváros irányába. Nagyapám morogva sávot váltott, és a lomha fehér Moszkvics, a Merkúr-szalon egykori újdonatúj bemutatódarabja meglódult az Újlipótváros irányába. Én a hátsó ülésen nevettem, nagyanyám az anyósülésen cigarettázott, nagyapám a bal elsőn káromkodott meglehetős cifrán, ami engem mindinkább nevetésre ingerelt, s amit valahogyan mindig a nagyanyám juttatott tetőfokára valamely, cigarettafüst fátylából kibontakozó megjegyzésével. Szóval a szekrény ilyesfajta titkokat rejtett, de komorabb dolgok is előkerülhettek belőle bizonyos alkalmakkor, mint például a borítékba zárt hajtincs, melyet nagyanyám halála után találtam, s amelyről megtudtam, hogy nagyapám a frontra vitte magával. A haláleset után, az örökké vidám nagyapám csak a szomorú emlékek között engedett kutatni, ami engem egyfelől elkedvtelenített, másfelől viszont megismertetett az életük egy olyan szakaszával, ami számomra addig nem volt tudvalévő, nem a dolgok titkossága, hanem inkább amiatt, hogy meggyőződésük szerint az eltemetett, szomorú emlékeik egészen egyszerűen nem voltak fontosak, legalábbis addig nem - mint kiderült - amíg mindketten életben voltak, és kitöltötte a mindennapjaikat, hogy nagyapám állandóan otthon hagyja a "kulcsi kulcs"-ot, nagyanyám pedig az összes televíziós vetélkedő összes kérdésére bemondja a választ. Az ilyesfajta, szomorú emlékek közötti kutatómunkám eredményeként jutottunk el nagyapámmal a Levélhez is, melyet Ilza írt, saját kezeivel, s akiről a családi krónika soha nem ejtett egy szót sem, így aztán nem is tudtam, ki ő.

A levelet németül írták, s abból én egy kukkot sem értettem. Liebe Franz, így kezdődött, ezt azért nem volt nehéz kikövetkeztetni, nagyapámat Ferencnek hívták. Ich vermisse dich, folytatta, s szótárból tudtam meg, azt jelenti: hiányzol. Nagyanyámat nem Ilzának hívták, s bár németül úgy beszélt, akár magyarul, mégsem feltételeztem, hogy nagyapámnak álnév alatt németül írt volna levelet, így a haloványkék, gondosan összehajtogatott papírost nagyapám gyűrött kezébe adtam. Ki az az Ilza, kértem számon. Nagyapám csak nézett rám a hatalmas mélybarna szemeivel, majd megjelent egy halovány mosoly a szája szegletében, ahogyan széthajtotta a levélpapírt. A mosoly azonban inkább keserű volt, de mivel az arckifejezésén semmi elutasítót nem láttam, tovább feszegettem a kérdést.

• Kicsoda Ilza? Él még?
• Nem tudom - mondta, és belemerült a levélbe. Látszott rajta, hogy régen volt a kezében - Mármint, hogy él-e - tette hozzá. A szokásos, szobor merevségű "olvasó pozícióba" helyezkedett, ami annyit tett nála, hogy hátradőlt a fotelben, egyik kezében a papírt fogta, másik keze mutatóujja pedig kinyújtva hozzáért szájszegletéhez, éppen ott, ahol nem sokkal korábban a keserű mosoly rejtezett. Ebből tudtam, hogy bármit is kérdezek, úgysem hallaná meg, így inkább magára hagytam a levéllel, és mire visszatértem a szobájába, már aludt a fotelben. A levél ott hevert a földön, keze ernyedten lógott a karfán, és ütemesen szuszogott. Pár órával később leült velem szemben az étkezőasztalhoz, letette a levelet és azt mondta: - Az élettársam volt - sóhajtott - Ilza az élettársam volt a hadifogság alatt - tette még hozzá.

Nagyapám mintegy másfél évet töltött amerikai hadifogságban valahol az osztrák vidéken, a hegyek között. És bár a hadifogság megfogalmazás talán kissé túlzó, ha azt tekintjük, hogy az úgynevezett fogva tartása alatt kétszer találkozott amerikaival - egyszer, mikor elhelyezték egy osztrák gazdaságban, és egyszer, mikor ugyan az a tiszt közölte vele, hogy hazamehet -, mégis csak az a helyzet, hogy másfél évet ott volt. Bár azt sosem értettük, hogy miért nem jött haza, ha nem őrizte senki, de most azért kezdett felderengeni az indok. Ilza ugyanis a gazdaságot fenntartó parasztcsalád egyetlen gyermeke volt, aki természetesen azonnal beleszeretett a jóképű magyar tisztbe, akit az őrzésükre bíztak. Részleteket nem tárt fel nagyapám, de arra azért fény derült, hogy a nagymama tudott erről az egész dologról, sőt gyakran javította nagyapám gyér német tudásával - már itthonról írt - leveleit, melyeket kisebb-nagyobb rendszerességgel, de évtizedekig küldözgetett Ilzának, aki válaszaiban szintén beszámolt élete további alakulásáról. Így tudtam meg, hogy Ilza nagy tisztelője lett a későbbiekben nagyanyámnak, és tudott apámról, aki a nagyszüleim egyetlen gyermeke volt, rólunk, unokákról is.

Azután egyszer a levelek elmaradtak. Nagyapám rám nézett, és kortyolt egy pohár bort.

• Nem tudom, hogy melyikünk nem válaszolt a másiknak - mondta - Nem emlékszem. De tény, hogy évtizedek óta nem volt a kezemben ez a levél.
• Él még? - kérdeztem ismét, mert értelmet nyert a kérdés.
• Azt nem tudom - megvonta a vállát. - Később férjhez ment, és egy jó darabig Amerikából küldte a leveleit.
• Talán lecsapta a kezedről egy amerikai tiszt.
• Talán - merengett - Végül is én hazajöttem nagyanyádhoz.
• Tulajdonképpen hogy jöttél te haza? - kérdeztem, mintha nem ismerném a történetet. Tudtam, hogy mennyire szereti mesélni azt a pillanatot, amikor ismét találkozott a nagyanyámmal.
• Hát úgy, hogy egyszer csak jött a fiatal amerikai tiszt, és meglepődött, hogy én ott vagyok még, mivel senki nem őrzött. Erre közölte, hogy menjek haza. Persze nem tudtam, hogy mitévő legyek, hogyan jutok haza. Azután szerzett nekem valami teherautót, ami kivitt az állomásig, adott egy karton cigarettát, és kieszközölte, hogy a vonatra felszállhassak. Valami szállítmányt hozott Budapestre a szerelvény.
• És mit csináltál?
• Elcseréltem a cigarettát kenyérre, és egyszer csak a Keletiben találtam magamat. Onnan egyenesen rohantam a nagyanyádékhoz, és a nálam lévő ejtőernyőből a te dédmamád nagyon szép menyasszonyi ruhát varrt a nagyanyádnak. Másnap össze is házasodtunk.
• Szép nő volt Ilza? - Kérdeztem.
• Szép. De nem úgy, mint a nagyanyád.
• Biztosan ez az amerikai csapta neki a szelet.
• Biztosan. Végül is én hazajöttem - legyintett ismét.
• És miért Ilza nélkül jöttél?
• Megbolondultál te? Én a nagymamádhoz jöttem haza! - próbáltam fürkészni, hogy a felháborodása valódi-e.
• Fel sem merült, hogy ott maradsz?
• Soha. Mindketten tudtuk, hogy amint vége a háborúnak, vége ennek is, és elválnak útjaink. Akkor együtt éltünk, ott a gazdaságban. Két fiatal paraszt: egy legény, és egy lányka. Ennyi volt, semmi több. Ilza tudott a nagyanyádról, hiszen ott volt a holmijaim között az a hajtincs - mutatott a szekrény felé. - Soha nem volt kérdés ez egyikünk részéről sem.
• A nagymama mikor tudta meg?
• Nem sokkal az után, hogy hazajöttem. Mikor Ilza először írt, elmondtam mindent. De elmondtam azt is, hogy nekem eszem ágában sem lett volna maradni, és ha tudtam volna, hogy hazajöhetek, azonnal jöttem volna, mint ahogyan jöttem is, mikor végre lehetett.

Többet nem mondott, én meg nem kérdeztem. Felsejlett előttem, ahogy a szolgalelkű nagyapám egész életét azzal töltötte, hogy mindenféle szidalmakat eltűr, amiért a "kulcsi kulcs"-ot otthon hagyja, és állandóan vissza kell fordulni az Osztyapenkótól. Felsejlett, ahogyan vigyázott egész életében a nagymamára, ahogyan a kedvét kereste. Előttem volt, hogy a teraszon ette a sajtot, mert a nagymama nem viselte a szagát. Eszembe jutott, hogy mennyire alárendelte magát nagyanyám karrierjének.

És eszembe jutott az is, hogy milyen ügyetlenül próbálta megérteni, amikor az orvos közölte vele, hogy a felesége pár perce meghalt. Azt hiszem, sosem értette meg igazán.

Reggelre elmúlik

Üres a kijelző. Írni kell valami fontosat. A laptopomhoz csatlakoztatott egérben lemerült az elem, és így nagyon körülményes, de el kell mondani. Valami nagyon fontosat. Szembe kell nézni a villódzó kurzorral, az ürességgel, és azzal, hogy a mondanivaló talán nem annyira fontos, legalábbis (és lényegében) nem mindenkinek annyira fontos. Chopin nagyon diszkrét, épp csak annyira szól a háttérben, hogy elmondhassam, komolyzenét hallgatok, és muszáj elmondanom, mert valamit mondani muszáj. Mindig. Chopin különben is anyámra emlékeztet, bár az okát nem tudom, talán azért, mert valaha, még abban az életében, amikor mások véleménye is számított neki, szeretett olyasféléket állítani, hogy szereti Chopint, mert bizonyos körökben szeretik Chopint, és ilyesfajta körökhöz tartozni jó. Azután egyébként, lehet, hogy az évek alatt megszerette, illetve hozzászokott, mint én a gin-tonikhoz, vagy hitegette magát azzal, hogy szereti, mint ahogyan elhitette magával rengeteg dologról, hogy mennyire szereti. A kezemnek krémszaga van, s az inak meg vannak ismét dagadva, a hüvelykujjam legjobban egy csirkecomb alsó részére emlékeztet, és a lüktető fájdalom a nyakamig ér, de ez a fájdalom engem életem végéig egy mulasztásra emlékeztet, nem tompítja semmi, a sokadik gin-tonik sem, amit sután a mutatóujjammal keverek meg. A sikamlós szag egy hosszas masszázsból maradt vissza, melyet én szolgáltattam, de most, elnézve megnyomorodott, ordító kezemet, azon gondolkozom, hogy minden bizonnyal egyszerűbb lett volna mindent jól csinálni, igazán olyan jól, hogy ne kelljen az elmulasztás terhével belenézni azokba a barna szemekbe, amikbe belenézni egyébként nagyon szeretek, mert alapvetően őszinte szemek azok, de terheltek mindenféle sérelmekkel. Néha-ritkán megcsókolom az arcát, hangosan és cuppogósan, mint amikor a fánkból kiszívják a lekvárt, néha-ritkán elutasító, máskor közvetlen és szenvedélyes, pajtásszerelem, mint a gyermekek között, s valójában (teljes valójában) tényleg az, mert nem lehet másmilyen. Sértettségében úgy néz rám, mint a kisgyerek, akit kiöntöttek a fürdővízzel együtt, de nem baj, mert többször is kiöntöttem, ez adja a valódiságát a haragjának, ettől olyan elemi az egész, hiszen mégiscsak van abban valami haragkeltő, ha az ember gőgöt, kudarcot és kételyt omlaszt a másikra, az eltelt élete kudarcát, a jelen kételyét és az eljövendő idők összes gőgjét. Most tehát ugyanazt csinálom, mint régen; egyik cigarettáról gyújtok a másikra, és a félig ürült pohárra töltök rá, mert tehetem, hiszen azt teszek, amit akarok, de ebben a gőgben a keserves vereség múltbéli kudarca és a jelen kételyei jelentős szerepet játszanak, mint a barna szemek az életemben, amikbe belenézni jó, de korántsem tehermentes. Néha eszembe jut apám is. Ő nem szerette Chopint és nem állította magáról, hogy szereti. Igaz, nem tudni, hogy valaha szeretett-e valamit, esetleg valakit, mert ő az ilyesfajta dolgokat híján kezelte, de a folytonos keserűsége mellett valami állandóság vette körül. Az a fajta beletörődő állandóság, amellyel egész életében minden rosszat tudomásul vett, még a testében fészkelő rákot is, ami gyakorlatilag a haláltól rettegő halottá tette arra a pár hónapra, amit ő még életnek nevezett, de mi tudtuk, hogy ez már nem az. Életnek gondolta azokat a perceket is, amikor az ágya melletti hányóvödröt ürítettük, benne testének apró vörös szöveteivel, amiről azt meséltük neki, hogy az előzőleg elfogyasztott párszemnyi meggybefőtt maradványai. Végül persze belátta ő is, és szája szegletében barna rozsdavérrel meghalt, vagyishogy nem élt tovább, illetve bekövetkezett nála az életnek a meghalás nevű szakasza, ami eléggé keserves volt. Azóta is figyelem a tükörben, hogy mit csinált az életének a másik (élet nevű), szakaszában, és kapaszkodom. Nem próbálok kapaszkodni, hiszen én nem próbálok semmit sem, tehát csak kapaszkodom; azokba a barna szemekbe, nézem őket terhelten, gőggel, mert máshogy nem tudom, de látom, hogy máshogyan is kellene tudnom, mert addig csüngök rajta, míg végül ő győz, és nem kell lejönnie hozzám, mert feltérek. Csak adj nekem nyugalmat,

Reggelre elmúlik.