JUHÁSZ VERONIKA NOVELLÁI
Boldog házasság
- Felteszem a mobilodat a töltőre! Ok? Nem hallod? - mivel se kép, se hang, benéztem a nappaliba. A férjem szuszogva feküdt a kanapén. A Sport csatornán közvetített meccsek alatt elszunyókált. Hogy mit tud nézni ezeken az egyforma adásokon? Igaz, másnap az edzésen kielemzik a hibákat, meg a hasznos elemeket, amiből tanulhatnak. Készülnek a bajnokságra, tán ezért ilyen fáradt.
Közben pityegett a telefonja. Ránéztem, üzenete jött. Nem szoktam megnyitni, de este 11, kíváncsi voltam miért zavarják ilyen későn. Ha fontos, felkeltem. A szöveg kissé elbizonytalanított. "Jó éjt kedves, szép álmokat" Aláírás nem volt. Lehet, hogy téves számra küldték. Visszatettem a töltőre. Lefürödtem. Benéztem a lányunkhoz, aki olyan pózban aludt, mint az apukája és angyali mosoly ült az arcán. Feküdni készültem. Zoltán még mindig aludt. Gondoltam, megnézem milyen számról jött az üzenet, hátha ismerős.
Ahogy visszafelé görgettem az előző hívásokat, megrökönyödtem. Ez a szám az elmúlt két hónapban rendszeresen jelentkezett és Zoltán is válaszolt. Tán elfelejtette kitörölni, vagy nem volt fontos? Biztonságban érezhette magát, tőlem nem kellett tartani, úgysem ellenőriztem soha a hívásait. A hívó fél bizalmasnak tűnt, de semmi utalás a kapcsolatra. Azt viszont tuti volt, hogy nő írta. Az egyik üzenetből egy fél mondat szöget ütött a fejembe "majd a pályán megbeszéljük".
A kislány nyöszörögni kezdett. Felkeltettem a férjem, hogy menjen be hozzá. A telefonos kételyemet nem hoztam szóba. Azon morfondíroztam, hogy rákérdezzek - e, vagy inkább járjak magam utána? Éjjel nem közeledett hozzám. Már több hete így van, de most bántott ez a testvéri állapot. Igaz, korábban én utasítottam el, mert a szülésnél sajnos csúnyán berepedtem, és még fél év múlva is nagyon fájdalmas volt a közösülés. Édesanyám és a barátnőm is javasolta csináltassak hüvely plasztikát. Komolyan csak most kezdtem foglalkozni a gondolattal, amióta befészkelte a fejembe magát a kisördög, hogy a férjem máshol keresi a gyönyört? Hát persze, mit is gondolok felnőtt 35 éves, egészséges férfi, nem elég neki a simogatás. Azonnal hívom a nőgyógyászom.
- Doktor úr, szeretném, ha megnézne. 10 hónapja szültem önnél, tán emlékszik, hogy komplikációm volt. A házas életem, azóta is romokban. A kontrollon említette, hogy ha nem vállalok a közeljövőben még egy babát, csinálhatunk egy plasztikát. Ezt szeretném önnel megbeszélni. - Rendben. Igen, emlékszem, sajnáltam is magát. Egy harmincas nőnek teljes értékűnek kell maradni a szülés után. Jöjjön be egy hét múlva, el tudom vállalni.
Máris? Pánikba estem. Gyorsan megnéztem a naptárban mikor van vidéken meccs, amikor ott is éjszakáznak. Az orvosomnak éppen megfelelt az időpont. Hezitáltam, de aztán mégsem közöltem a tervemet a férjemmel. Ez az első eset. Azelőtt minden téren teljesen nyíltan beszéltünk a problémáinkról. Kapcsolatunk viharos szerelemben telt, mindenki csodált és irigyelt. Boldog voltam vele és a hab a tortán a gyönyörű kislányunk. Pici, apró zsörtölődések előfordultak, mint más pároknál. A szülési komplikációt viszont a szexuális életünk megsínylette. A barátnőm vígasztalt, hogy nem csak nálunk nehéz ez az időszak.
A - számomra - furcsa telefonoknak a végére akartam járni. A kiírt számot felhívattam a barátnőmmel azon a régi mobilján, ami nem jelzi ki a hívó számát. Ott álltam mellette, amikor az előre megbeszélt szöveget mondta: - Jó napot hölgyem mikor lehetne önnel találkozni? - Milyen ügyben? - jött a kérdés. - Nevezhetjük munka ügynek, megbízásnak. - Ó hát nagyon örülök. Most a hét vége nem jó, mert idegenbe megyünk játszani, de a jövő szombat már jó lesz, a kövesdi focipálya öltözője előtt délben, ok? Fényképezőgép lesz a kezemben. - Köszönöm, megfelel, és éppen fotózási feladatról lenne szó - reagált ügyesen a barátnőm.
Hoppá, kezdett összeállni a kép. Ez a nő volt az esküvőnkön a fotósunk. Amikor elhozta bemutatni a képeket, vitám keletkezett vele. A férjem minden képen csodásan mutatott, de az én beállításaim nem tetszettek. Nem akartam rendelni belőlük, de Zoltán ragaszkodott, hogy kellenek.
Tudtam, hogy a fociklub külsősként alkalmazta Ágnest. Már beugrott a neve is. Sőt az üzletüket is tudom, hogy hol van.
- Na most kérem, higgadj le. - nyugtatott a barátnőm. Látom, rajtad, hogy alig kapsz levegőt. Nyugi, nyugi. Csapdát állítunk a fotós nőnek, ne félj! - ha egyáltalán létezik köztük ez a kapcsolat-. Lehet, hogy csak a nő próbálkozik, vagy csak te képzelődsz. - Jó, jó, én nem akarok fejjel rohanni a falnak, de nem engedem elvenni a férjemet. Nem nézhetem tétlenül, hogy egy kalandornő kiüssön!
Barátnőm megígérte, hogy kimegy a bajnoki meccsre és szimatol, hátha meg tud valamit Ágnesről. Én azon a szombaton estem túl a plasztikai műtéten. Hát nem volt semmi. Nem tudom, ki mennyit szenvedett a férfiakért, de ezt még egyszer nem csinálnám végig. Édesanyám bátorított, úgy kísérgetett, mint kislány koromban. Nagyon jól esett. A kicsit a húgom felügyelte. Az orvos elégedett volt a varrat szedéskor.
- Igyekeztem, - mondta, - remélem ezután nem lesz gondja. Elfelejtheti a kínokat. Jöhet az örömszerzés! De három hét szünet a házaséletben! Szigorúan!
Most jöhet a fotósnő "bekerítése". Barátnőm figyelmeztetett ne reagáljam túl az esetet, hiszen semmi más gyanúsat nem tapasztaltam a férjemnél, mint a kétes sms-ek. De én nem tudtam elengedni az agyamba befészkelt gondolatot, és tovább akartam lépni. Kieszeltük, hogy írunk egy cetlit "ÁGIKÁNAK" címzéssel, nyitott borítékban, "Ezt a randit sajnos el kell halasszuk, látom sokan vannak ön körül" szöveggel. A labdaszedő gyereket kérte barátnőm vigye oda a levelet Zoli bácsi edzőnek, ha kijönnek a második félidőre. Siker! Mert, ahogy arra számítottam, férjem előbb elolvasta az írást és utána adta át.
A következő héten úgy éreztem, hogy ideges. Kérdeztem segíthetek - e, de visszautasított. Sejteni véltem, hogy mitől ideges. Csak arra fókuszáltam, hogy biztosan a fotósnőnek szóló levéltől. Aztán előálltam egy ötlettel.
- Zolikám! Csináljunk egy partit. Julcsink egy éves lesz! Kellemes kerti összejövetelre gondolok barátokkal, a foci klubtársaiddal. Hívd el a fotósnőt, hogy örökítse meg, legyen egy albumunk! - Hagyjál békén azzal a nővel, te mondtad, hogy rossz képeket csinál! - emelte fel szokatlanul a hangját a férjem. - Ok, csak úgy gondoltam. És mit szólnál, ha a bajnoki döntőre én is kimennék a gyerekkel? Másfél éve nem láttalak élőben a pálya szélén. Érzem, hogy nyerni fogtok! Mi is részese szeretnénk lenni a sikerednek! Láttam, hogy arcán meglágyulnak a vonások és rögtön rávágta, - Persze gyertek csak, legalább bemutatlak az új elnökünknek!
Három hét múlva a rangadó díjátadás nagy ceremóniával járt. A hotel báltermét nagy kerek asztalok, fehér selyemmel bevont támlás székek és hatalmas virágkosarak díszítették. Férjem mellett a vezetőségi asztalnál ültem, másik oldalamon a gyúró felesége. Kedves nő, és igen bőbeszédű. Bennfentesebb információkkal rendelkezik, mint én. Igaz, a lányunk születése óta én alig érdeklődtem a férjem munkája iránt. Most már látom, ezt nem jól tettem. Ildikó a gyúró felesége odasúgta nekem. - Nézd, mit nyüzsög a fotós Ági, pedig ez az utolsó fellépése itt! - Hogy - hogy? Úgy tudom még tart a szerződése - mondtam. - A férjem mesélte, hogy az utolsó elnökségi ülésen az elnök úr bejelentette, több juttatást is megvont a labdarúgó szövetség. A reklám és kommunikációs pénzt is lefaragják. Ebbe tartozik a fotós szerződése is, amit nem fognak meghosszabbítani és mostanában jár le. Tudod, én örülök, mert a férjem szerint ez a nő már sok házasságot tönkretett. - Pedig nem látszik fiatalnak. Negyven körülinek saccolom. Itt minden férfi fiatalabbnak tűnik, mint ő. - tettem én hozzá. - Na, az nála nem számít. Sőt, pont a fiatal férfiakat fogja a hálójába. Azt suttogják, hogy az új elnök is - vagy tíz éve- közelebbi viszonyt ápolt vele. - mondta a jól értesült Ildikó. Ez a hír igen jót tett a lelkemnek és este az ágyban, - persze finoman -, elmeséltem a férjemnek a hallott híreket. A változást jelentéktelennek minősítette a csapat szempontjából, de megjegyezte: - Legalább nem nekem kell leépítenem Ágnest. Az utóbbi időben túl erőszakosan nyomult, már néha kellemetlen volt! Nagyot nyeltem, és egy pici szégyenpír is látható lett volna az orcámon, ha le nem kapcsolom az éjjeli lámpát. Elérkezettnek láttam az időt, hogy férjem érdeklődését felkeltsem a házaséletünk iránt. Már nagyon vágytam a tüzes öleléseire, duruzsoló, simogató szavaira. - Mit érzel, ha hozzád érek? - kérdeztem suttogva. - Vágyat, még hozzá olthatatlant. - és szorosan magához ölelt. Már tudtam, hogy nem is lett volna szükség a taktikai lépéseimre. Egy boldog házasságban nem viselhetünk álarcot!
Kórházi segítség
A folyosó leghátsó kórtermében csak két beteg feküdt. Mindkettőről a főnővér szerint lemondhatunk. Éjszakás nővér lévén bementem hozzájuk, mert nem hagyott nyugton ez az előre elrendeltetés. Már régóta nem jövök ki jól a főnöknővel, néhányszor felülbíráltam őt /mások előtt/. Alacsony érzelmi intelligenciájúnak tartom. Ezzel nem vagyok egyedül az osztályon. Most sem írt ki a 12-esbe semmilyen medicinát, csak éjjel egyszeri ellenőrzést.
A húsevő baktériummal fertőzött középkorú beteg mélyen aludt. Nem zavartam fel. A bejáratnál fekvő idős bácsi viszont nyöszörgött. Felkapcsoltam a kislámpát és láttam, hogy mondani akar valamit. Mindkét karja ki volt kötve. A gézcsík szorításán lazítottam és megsimogattam a kézfejét. Kék és lila színek borították könyékig.
Feltűnt, hogy küzd az életben maradásért. Tegnap műtötték combnyak töréssel. A fiatal sebész az értekezleten jelezte, hogy utólag látja, elég lett volna a gerinctáji epidurálás, mert az altatás túlzottan megviselte a pácienst, aki 93 éves, különben a törése gyorsan gyógyulna.
Tudtam, hogy ez a beteg megmenthető a haláltól, láthatóan nem készült fel az elmenésre. Kinyitotta szemeit és könyörgően rám nézett. Csak artikulátlan hang jött ki a torkán, mert az oxigént adó merev műanyag cső akadályozta. Megszorította a kezem jelezve, hogy ő még milyen erős. Az átélt kínzások ellenére. Torkából a szondát kijjebb húztam. Miért nem adtak neki orrba helyezhető csutorát? Nem értem. Most kapott az osztály új készüléket, mely 90 százalékos tisztaságú oxigént adagol, a szükséges erősségre állítva.
Kimentem a folyosó másik végén dolgozó Ági nővérhez, megkérdezni ki használja. Ő közölte, hogy a professzor betegének kórtermében van a berendezés, de egész éjjel bent kell hagyni, hogy a levegőt is frissítse.
Reggel hatkor néztem be a "halálkórterembe". A bácsi intett felém és mutatta vegyem ki a csövet. Hörgő nyákos hangon a köszönöm szót próbálta kiejteni. Letöröltem arcát nedves kendővel és a könnycseppet is a szeméből. Bíztattam, hogy holnap átviszik a belgyógyászatra. A reggeles nővértől pépes ételt fog még kapni a szondán keresztül.
Már leadtam az éjjeli beszámolót, amikor egy hölgy megragadta a karomat. A bácsi lánya volt. Kérte, hogy tegyek meg mindent az apjáért, azt hitte, hogy most kezdem a műszakot. Egy ezrest tett a zsebembe, melyet visszaadtam. Erre sírni kezdett. Leültettem a folyosón és ömlött belőle a keserűség.
- Tegnap délután bent voltam és láttam, hogy a nyákleszívást olyan mechanikusan végezték, mintha egy életerős férfi lenne, nem egy műtét után vérátömlesztésen átesett 48 kg-os napok óta szenvedő idős ember. Hiába adtam pénzt a nővérnek, ennyi empátia jött ki belőle, pedig a jobbak közül való volt. Annyi minden a véletlenen is múlik. Hányszor volt az apám az utóbbi években a halál kapujában, ahonnan az éppen jókor jött segítséggel sikerült kilábalnia. Félek, hogy ez itt nem sikerül. Nincs semmi bíztatás a személyzettől. Egyedül Önben bízom. Kérem, bánjon vele emberhez méltóan!
- Szeretnénk, de nem lehetünk résen minden pillanatban. Este jöjjön vissza, fel kell készíteni az édesapját az átszállításra. Fogok beszélni az orvossal, de most mennem kell, a gyerekemet viszem az óvodába.
Este korábban vettem fel a műszakot, de az öreg lánya már várt. Jó érzés, hogy ennyire számít rám, de én sem ígérhetek mást, csak az odafigyelésem. A kórtermek ellátása után bejött hozzám, a nővérszobába és elmesélte, hogy a papa már többször elcsúszott, de most volt először törése.
- Sajnos, csak akkor értem be a kórházba, amikor már betették az őrzőbe. Mindenáron be akartam menni hozzá, de két teljesen értetlen nővér utamat állta erőnek erejével. Senki más nem volt ott rajtam kívül, éjszaka volt. Műtétre vár - mondták -, de nincs orvos, majd reggel. Erőlködésem eredményként egy folyosóról nyíló ablakon benézhettem hozzá és láttam, hogy didereg, ruha nincs rajta. Szerettem volna megnyugtatni őt, de nem engedtek be. Kértem, hogy takarják le pléddel, ne csak egy szál lepedővel. Semmi jóra nem számítottam, mert kifelé jövet utánam szóltak, hogy elvihetem a holmiját, mert egy zsákba összeszedték - nyeldesett a hozzátartozó. - Miért nem kereste meg az ügyeletes orvost? - kérdeztem. - Mert éjjel nem volt a földszinten egyetlen orvos sem. Reggel nyolc órakor már bemehettem, hozzá, de addigra tiszta láz volt és azon dolgoztak, hogy a műtét előtt valahogy lehúzzák azt. Végül csak később operálták meg. Két napot az intenzíven volt, ahol szintén csak pár óráig engedték, hogy mellette legyek. Aláírattak velem egy papírt, hogy beleegyezem a műtétbe. Nem kellett volna. De azt mondták, hogy nincs más alternatíva. Ez nem volt igaz, mert beszéltem a fiatal sebésszel, aki azt mondta, hogy megnézte a sebét, és hihetetlen, de egy nap után már beindult a gyógyulás. Nagyon jól lehetett a csontjait összerakni. - Ne haragudjon, meg kell szakítanom, majd még találkozunk. Még egyszer végig kell járnom a hét kórtermet. Egyedül vagyok az ügyeletes orvossal. Ha tud, reggel jöjjön be. Nyolc órára rendeljük a betegszállítót, és átkísérheti a papát.
Zsúfolt éjjelem volt. Két új beteget is hoztak, de a patronált bácsit is gondosan előkészítettem. Beszéltem hozzá, és teljesen tisztának láttam. Bizakodó volt és jelezte, ha tud majd menni, felkeres.
Két nap múlva reggelre jöttem dolgozni és az öreg lányát az adminisztrátornál láttam. Feketében volt. Meghűlt bennem a vér.
- Mi történt? Átszállították a papát a másik kórházba?- kérdeztem. - Nem került erre sor, mert a beteg még reggel a kórházi ágyon megfulladt. Oxigénhiány - válaszolta Éva a kinyomtatott zárójelentéssel a kezében.
Kikaptam tőle a lapokat és átfutottam a szöveget. A halál beállta 7 óra 35 perc! Én hét órakor intettem be hozzá a kórterembe, ez hogy történhetett? A hozzátartozó rám sem nézett, Éva pedig felhúzta a vállát, széttárta a kezeit.
Kopogtatás nélkül léptem be a főnővérhez, ahol éppen ott volt az osztályos főorvos is. Ők ketten húsz éve együtt dolgoznak ebben a kórházban. Láthatóan szoros kötődés alakult ki köztük.
- Na csak több tiszteletet, tán kopognál? -szólt éles hangon a főnöknőm. - Nem fogok kopogni. Mi okozta a 12-esben a beteg halálát? Én adtam át nektek tegnapelőtt reggel problémamentesen. Hogy történt? - Azért vagy egészségügyi dolgozó, hogy a haláleseteket is feldolgozd! - oktatott ki a szokásos módján. - De itt nem volt halál közeli helyzet! - ordítottam! Megfulladni csak akkor tudott, ha a szállítás miatt kivett oxigéncső helyére nem tette be a nővér az odakészített csutorás oxigént. - Előfordulhat. Az új készülék sürgősen kellett a másik szobába és a tanuló kislány lehet, hogy előbb távolította el lélegeztetőt, mint szükséges volt. - Ennyi? És a beteg nem kapott levegőt?! Hát persze 5 napja gépen volt! Ki ezért a felelős?- teljesen lila lett a fejem, a vérnyomásom az egekbe szökött. - Na, kedves kollegina, ne tessék hangoskodni, sajnos megtörtént. Ez egy ritka eset. Nincs elég készülékünk, és a tanulót sem hibáztathatjuk, mert nővér sincs elég az osztályunkon, ahogy ezt ön is tudja. Ez a beteg már 93 is elmúlt! És milyen nehéz időszak várt volna rá! - szólt közbe nyugodt hangon a főorvos. - A nehéz körülményeket elismerem, de ezt a hozzáállást nem viselem el! Ilyen környezetben nem lehet felelősséggel betegeket ápolni. Rosszul vagyok, hányingerem van! És kirohantam a szobából. Aznap tényleg betegállományba mentem, és két nap múlva beadtam a felmondásomat. Ez 2015 tavaszán volt.
Azóta egy salzburgi klinikán főnővér vagyok, 33 évesen. Körülményeim kiválóak. A kórházban megbecsülnek, és kisfiam is már itt jár iskolába. Éjjel sokszor felébredek, és az öreg betegemre gondolok, aki hiába bízott abban, hogy megmentjük őt.
Olvastam, hogy 2015-ben a márciusi és áprilisi szélsőséges időjárás is negatívan befolyásolta a betegek túlélési lehetőségét. Növekedett a halálozások száma - statisztikailag ...
Akkor is kevés orvos jutott nálunk egy lakosra /1000 főre 3,4/. A szegényebb Görögországban majdnem ennek a duplája. És a hírek továbbra is arról szólnak, hogy szakorvosok és ápolók százai hiányoznak, akik külföldre távoztak kis magyar hazánkból. Remélem, hogy lesznek, akik vissza is térnek majd egy jobban felszerelt és betegbarát kórházi ellátásba.
Gondolataimban én is gyakran hazatérek. Idén meg is látogattam a régi kórházamat. Az osztályon új főorvos van és másik főnővér. A folyosón Ágnessel futottam össze. Kedvesen átölelt.
- Hát visszajöttél? - kérdezte lelkendezve.
- Még nem..., csak beugrottam megnézni benneteket.