BOJÁR CASSINÓ NOVELLÁJA

Mikor gyerek voltam.

Style c'est l'homme (a stílus az ember)tartják a franciák, és ebben bizony sok igazság van. Nem dicsekvésből mondom (hisz' nem is az én érdemem), de egy stílusos belépő, fél győzelem ezen a szépségesen szörnyű forgószínpadon. A jobb darabok szereplői ilyenkor prológot mondanak, összefoglalják jövendőbeli elveiket, nehogy később csalódás érje a nagyérdeműt. Ha tehettem volna, talán azt a meggyőződésemet hangoztatom, hogy a földi paradicsom a lovak hátán, a könyvek lapjain és a nők karjai között található. De ezt akkor még nem tudtam. Az epilógust pedig bölcsen meghagyom az utókornak.
Magam, Ditter Sándor határőr hadnagyocska és Rár Júlia kisasszony tevékeny közreműködése eredményeként, 1937. szeptember 15-én debütáltam az Arad vármegyei Nagykamaráson. Ars poétikámat, ami akkor még csak "ó" és "á"-ból állt, azzal igyekeztem emlékezetessé tenni, hogy rövid - mindössze hét hónapos - előkészület után, 4,7 kg-al adtam tudtára leendő családomnak, és az elképedt bábáknak. Utólag megállapíthatom: az útravalóul kapott stabil alapoknak néhány évvel később, az ínséges években, igen jó hasznát láttam.
1940-ben már Mátészalkán örvendeztem Éva húgom születésének, és - jó alvó lévén - kicsit sem zavart, ha átbömbölte az éjszakát. Hadnagy Apám a szolgálattal, Anyám kishúgommal volt elfoglalva, nekem már csak a világ felfedezése maradt osztályrészemül. Márpedig aki korán kezdi, hamar beletanul, és abba sem akarja hagyni. Talán ezért lettem (és vagyok ma is) amolyan elbitangolt, mindenre kíváncsi, világcsavargó. Hanem a világ megismeréséhez előbben is barátokra, okos tanítókra van szükség, akik már tudják, hogy mi, miért történik és a tyúkok miért nem tudnak olyan szépen fütyörészni, mint a feketerigók?
Hamar meg is találtam első bölcs barátomat Báthory Pálban, aki mellesleg a Nagyecsedi református plébános volt, de az a része engem nem tudott felizgatni. Annál jobban a lovas kocsija, amivel csíkozni vitt a lápra. Itt tudtam meg, hogy nem csak a föld forog, de a láp is mozog rajta. Bizony a tőzegszigeteknek néha úszni támad kedvük, s ha nem vigyáz az ember fia, könnyen elúszik a fogás, de még a fogó is vele. Jó tíz évvel később egy másik kedves tanító, Móra Ferenc írásaiból kiderítettem okát is, e csodálatos természeti tüneménynek.
Aztán Apámnak itt kitelt az ideje, és 1942-ben már Marosvásárhelyt jött a Jézuska meglátogatni minket, a Méhes utca 40-ben. Azt, hogy háború van, mi akkor még nem igen éreztük. Pedig ahogy mentünk kifelé a télből, úgy egyre beljebb abba. Az utcabeli fiúk nagy csatákat vívtak a legelőn, vagy erdőszélen, s ha valamelyik elmaradt pár napra, kisírt szemmel tért meg. Apákért, testvérekért szóltak a harangok és egyre gyakrabban. Én még nem tudtam, hogy a kardozásba, számháborúba, földgombóc hajigálásba bele is lehet halni.
Gyakran bámultam a cserkészeket, ahogy masíroznak, ahogy kiállják a mindenféle muris próbákat, vagy énekelnek a tábortűz körül. Nem tűnt nagyon félelmetesnek. Egyszer elhívtak az Avasra kirándulni. Hanem azt előre kikötötték, hogy nyavalygásnak helye nincs, mert aki nem bírja, abból soha nem lesz nagyfiú, pláne cserkész. Persze fogadkoztam, csak mehessek, és nagy megtiszteltetésnek vettem a rám bízott hátizsákot. Mondták, abban van az elemózsia: abárolt szalonna, füstölt kolbász, rozscipó és kovászos uborka. Nem is tűnt túl nehéznek. Eleinte. Láttam, hogy nem a rövid, meredek oldalon megyünk, hanem a kaszárnya melletti lankás felé, gondoltam, talán rám való tekintettel. Hálásan pislogtam a nagyfarkasra, aki a csapatot vezette. Lehet, vagy két órája gyalogoltunk és még mindég hátravolt jó egynegyede. A hátizsák már kegyetlenül húzta a vállamat, a torkom kiszáradt, a lábaim is rogyadoztak. A nagyfiúk biztattak: ez is csak egy cserkész próba, amilyent ők naponta tesznek. Igaz, hogy feleannyi idős voltam, de szégyelltem volna feladni vagy a segítségüket kérni. Összeszorított fogakkal, dacosan ziháltam tovább. Célba érve mindenki leheveredett, csak nekem akadt további tennivalóm. Megkért a nagyfarkas, szedjek kis rőzsét, legyen min megpirítani a szalonnát. Meg aztán a tűzgyújtás is cserkészpróba, hadd lássam a fortélyát. Reszkető lábakkal indultam a fenyvesbe, s hogy meg ne szóljanak, kitettem magamért. Annyi szárazat gyűjtöttem, amennyit csak elbírtam, vagy egy kicsivel még többet is. Már szinte éreztem a pirított szalonna illatát, még a nyál is összefutott a számban.
Aztán visszafelé csak hallom ám a nevetgélésüket. Azzal fogadott a nagyfarkas, hogy most előbb a hátizsákomat kellene kibontani, mert kopog a szemük az éhségtől. Hiszen az enyém sem különben, ismertem el. De a bogot mégsem tudtam megoldani, valami csalafinta, cserkész trükk volt benne. Persze ezen is jót mulattak. Végül az egyikük odajött és egyetlen mozdulattal megoldotta gondjaimat. Ámde megköszönni sem volt időm a keserves felfedezéstől, mert csak egy ócska, összehajtogatott sátorlap kandikált ki belőle. Ekkor már a térdüket verdesték és hengergőztek a röhögéstől. Nem is titkolták féktelen jókedvük okát. Ugyanis az ígért falatok egy másik zsákban voltak, s amíg elvoltam, mindet befalták. Láttam, a szájuk szélén még ott fénylett a szalonna zsírja is. Ezt a próbát már nem bírtam elviselni, ez nekem már igazán sok volt. Éhség marta a gyomrom, és düh fojtogatta a torkom, különösen a hiába szedett rőzse miatt. Sírva hagytam ott őket, meg sem álltam hazáig. Amikor Anyám meglátott elég pusztultan nézhettem ki, mert igencsak kedvembe akart járni. Erősen faggatott, de a világért el nem mondtam volna mi, s hogy esett meg a hegyen. Hanem amikor azt tudakolta, mit ennék legszívesebben, némi elégtétellel kértem: pirítson nékem szalonnát. (Ha eszembe jut, ma is itt érzem a nyelvem hegyén minden falat zamatát). Csillapítva éhemet, abban egészen biztos voltam, ha majd megnövök, és cserkész leszek, én már előre, minden próba alól felmentést kapok.
Nos, ebben tévedtem. Cserkész ugyan nem lettem, de a próbákból kijutott, abból nem spórolhattam meg egyet sem.
Az 1943-44-es évek Kolozsvárott értek az Árok utcában, ahol - már betöltve az iskolás kort - másmilyen próbák vártak rám. Az Árok utcai ház modernek számított, sok egyéb mellett azért is, mert angol WC-je volt. Ennek a környéken is alig akadt párja. Nem csoda, hogy eleinte versengtünk, ki megy be előbb. Hanem a jóhoz hamar hozzá lehet szokni. Nem sok idő múlva már azon derültem, hogy az utcabeli barátaim szinte sorba álltak egy-egy pisilésért. Nekik óriási attrakció volt meghúzni az öblítő láncot. Ha kicsit élelmesebb vagyok, tán még belépti díjat is fizetnek érte. Magam már nem is tudtam volna budiba járni.
Én soha nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Nekem Apám mindig azt mondta: történjék bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estilától féltem. Egyrészt, mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta), másrészt mert rekedtes, borzongató hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estila naponta, rendre megjött úgy öt óra tájban. Ő biztos senkitől sem félt, mert már messziről kiabálta: jön az Estila, itt az Estila. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk Anyánkhoz, bujtunk mögé, mint a riadt malacok. Ő pedig nyugtatgatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz, hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze. Mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlánidomításra fogják őket, és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált. Ha rosszalkodtunk, Anyánk csak megjegyezte: ma este behívja Estilát, és megalkuszik vele a bőrünkre.
Aztán, már évekkel később, egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estila csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az esti la-pot.
Alig kezdtem bemelegíteni az iskola kopott padját, Apámat Sopronba vezényelték. Az Orsolya tér 4-ben volt a következő lakásunk. De itt is csak négy hónapból állt az esztendő, mert utánunk jött a háború. A házunk is telitalálatot kapott és minket csak másnapra ástak ki a pincéből. Közben jöttek az oroszok is, tovább kellett menni Apánk után, Vöcklabruckba. Sikerült két bőröndre valót kikaparni a törmelék alól, ezzel utaztunk több tételben, két és fél napig. Ekkor már pontosan tudtam: mibe keveredtem. A vasutat sűrűn bombázták, többet állt, mint ment és amerre ment mindenütt csak romok, sírás, pusztulás. Az első éjszakán Bécsben, a Westbahnhof várótermében húztuk meg magunkat, ahol ünnepélyesen elmajszoltuk az utolsó otthonról hozott falatokat. Reggel aztán egy Salzburg felé induló vonatra sikerült valahogy felkapaszkodnunk, ami persze szintén gyakran meg-megállt. Szerencsénkre Linzben is. Itt ugyanis mellénk ült egy beszédes kedvű egyenruhás fiatalember. Látta, hogy mennyire el vagyunk anyátlanodva, próbált lelket verni belénk. A sok mulatságos történet már szinte fárasztott, ám amikor szóba hozta, hogy Őt Ditter hadnagy küldte Linzbe, s most tér vissza hozzá, egyként kaptuk fel a fejünket. Lehet, hogy kaszinóban bankot ütni szerencsés véletlen, de mi az, ehhez képest. Egymás szavába vágva beszéltük el, kije-mije vagyunk annak a hadnagynak. Aztán felbátorodva, Anyám egyenesen rákérdezett: vajon lenne-e valami kis harapnivalója számunkra. Szabadkozott szegény és röstellte nagyon, mert csak lekváros kenyérrel szolgálhatott. Úgy faltuk a hitlerszalonnát a harmadnapos kenyérrel, hogy én hűtlen, még a pirított szalonnáról is megfeledkeztem.
De már csak ilyen hálátlan az üres gyomor, az ember természete szerint. Van, akinek egész élete, a szomszéd falú határáig terjed. Nekem ekkor már mindenik évemre jutott egy város, és országból is kettő. Bár utóbb kiderült, az is három. Vöcklabruckba késő este érkeztünk meg, és a sors kegyes szeszélye folytán már az állomáson összefutottunk Apámmal. A jó öreg teljesen kikészült, amikor hallott a soproni bombázásokról. Ugyan már előtte meg volt beszélve az utazásunk, de egy dolog a tervezés, más a megvalósítás. De most végre nagy megkönnyebbüléssel vitte családját új szálláshelyére a Braungasse 5-be. Ridi, a ház tulajdonosnője lencsefőzelékkel fogadott minket, és (vajon véletlenül?) még két kis szelet pirított szalonna is járt hozzá. Ma talán eltűnődnék rajta, hogy életem kritikus fordulatai miért kötődnek a szalonna különböző megjelenési formáihoz, de akkor ez eszembe sem jutott. Azt viszont bölcsen megállapítottam, hogy az éhezést nem nekem találták ki.
A házban mi befogadott vendégek voltunk. Az emeleten két szoba, fürdőszoba és egy nappali-konyha állt rendelkezésünkre. Anyám akár főzhetett is volna, épp csak nem volt mit. Apám révén ebédjegyeket kaptunk, amit naponta kétszer a főtéri vendéglőben cseréltek be kenyérlevesre és mártásos gombócra. Délben húsízü, este paradicsomos mártásból állt az a'la carte. Abban az időben valahogy senki nem akarta figyelembe venni, hogy a cseperedő gyerek szervezete ennél többre tart igényt.
A jóllakott ember ellustul, ám az üres gyomor szemfülessé tesz. Elhatároztam, hogy körülnézek, hátha akad valami kis pótlék. A házunktól csak kőhajításnyira hömpölygött a Vöckla kristálytiszta vize. Vízimalom is volt rajta. Mantler bácsi a tulajdonos, a malom előtti medret 40-50 méter hosszan kiépítette, a partfalait kikövezte, medrét lecementezte, ahogy az egy sváb gazdától egyébként is elvárható volt. Nem is hordott a víz sódert, homokot a malomkerékre. Nos, észrevettem, hogy ezen a szakaszon pisztrángok is vannak, ott bújócskáznak a kövek között, várva, hogy kézzel fogdossam ki őket. A terv hamar megszületett, hanem a megvalósítás kilenc akadályba ütközött. Ez a kilenc pedig, már az első napon fenyegetően fogott közre. Látásból már ismertem a Braun utcai fiúkat, úgy néztem nagyjából egyidősek velem, vagy nem sokkal idősebbek. Ők is tudhattak már felbukkanásomról, mert a fogadásomra kész tervük volt. Elém állt a banda vezetője és megkérdezte:
- Spichst Du ungarisch? (beszélsz magyarul?)
- Ja! - válaszoltam büszkén. (Igen!)
- Sprichst Du auch Deutsch? (Németül is beszélsz?)
- Nein! (Nem.)
- Warum nicht? (Miért nem?)
- Keine Zeit gehabt, wir sind gerade angekommen (Nem volt idő, mi éppen most érkeztünk..) próbáltam meggyőzni, összeszedve minden német tudásomat. De ekkor már jött is az első ütés. Talán ez volt a megbeszélt jel, mert innentől valamennyien nekem estek. A menet csak azért tartott 3 percig, mert egy arra járó felnőtt megmentette az életemet. Vérző orral ballagtam haza és éppen jókor, hogy Apámmal találkozzam. El kellett mondanom Neki mindent, ahogy történt. Hanem, Ő nagyobb pofont adott, mint a bandavezér, amiért nem ütöttem vissza. Ismerve kikezdhetetlen jellemét és nevelési elveit, (nem kell gatyába szarni) nagyon nem lepődtem meg, csak szipogva emlékeztettem rá, hogy hiszen kilencen voltak. Ezen egy cseppet eltűnődött, majd megbékélve közölte:
- Rendben, akkor most, így ahogy vagy, visszamegyünk hozzájuk, és elrendezzük a dolgot, ahogy kell -
Hanem már csak a bandavezért találtuk a házuk, a Braungasse 17 előtt. A többiek közben hazatértek. Apám felelősségre vonta, kérdezte van-e bátorsága velem szólóban is kiállni?
- Klar! - mondta magabiztosan, és azonnal indította az újabb pofont. Csakhogy erre már számítottam. Meglepetten tápászkodott fel, de azért ismét nekem jött. Összekapaszkodtunk, és nagy birkózást rendeztünk a kapujukban. Láttam, az öregem nincs teljesen megelégedve az eredménnyel, de akkor megjelentek az Ő szülei is. Apám ízes sváb nyelven elmagyarázta nekik, hogy itt most nem az van, amit látnak, hanem gyereknevelés folyik és nem szabad beleavatkozni. Amíg kikerekítette az egész történetet, mi döntetlenre adtuk a meccset. Következett a Braungasse 14. Ezt már én nyertem, ha csak pontozással is. A harmadik bandatag az első nagy pofon után sírva szaladt be az anyukájához. Látva eltökéltségemet, a vezér előre ment értesíteni a többieket, ki ne jöjjenek, mert az Alex privátháborút indított a banda ellen. Ekkor végre hazamehettem, lemosni a vért magamról. Másnap, persze első utam a folyópart volt, és egyenesen a banda felé vettem az irányt. Tisztelettel húzódtak hátrább és a vezér, már messziről nyújtotta a kezét. Így lettem a helyettese, és ezzel vége szakadt a koplalásnak is. A Vöckla elegendő pisztrángot adott, és amikor az osztozkodás sorrendjét is kipofoztuk egymásból, két hatalmas vadállattal állíthattam be Anyámhoz. Nagy öröm volt, és én jólesően ízlelgettem a betevő falatért kapott dicséret fáradságos szépségét. Aznap végre Anyám is bemutathatta főzőtudományát. De több volt ez tudománynál, művészet volt az a javából, ahogy a nem létező hozzávalókból lakomát varázsolt. Ma is itt érzem a számban annak a halvacsorának az ízét. Kár, hogy az ötvenes évekre már eltűntek a patakpisztrángok, köszönhetően a kézigránátokkal pecázó amerikai katonáknak. De hálátlan lennék, ha szidnám őket. Lehet, az életemet köszönhetem egyiküknek.
Ez pedig úgy esett, hogy valamelyik nap egyedül csángáltam pisztrángozni, és az algás mederben elcsúsztam. Talán az áradástól gyors sodrás meg az ijedtség tette, csak nyeltem a vizet és vergődtem, ám a part nem akart közelebb jönni. Szerencsémre egy amcsi katona horgászott a közelben (neki volt rendes felszerelése) és kimentett a nagy vízből. Jó idő eltelt, amíg kijött belőlem minden és kinyöghettem egy danke-t. Hanem, amikor megláttam mellette a kifogott szép példányokat, kézzel-lábbal igyekeztem tudtára adni: szép, hogy megmentett, de ha életben is akar tartani, ne sajnáljon adni azokból, mert ott halok éhen a parton, s akár vissza is dobhat a megáradt Vöcklába. Albertnek hívták és igen kedélyes fickó volt, hamar barátságba keveredtünk. Nemcsak halat adott, hanem - lévén az ott állomásozó megszállók szakácsa - felbiztatott, menjek esténként a kaszárnyához, és Ő majd az ablakból leenged egy emeletes csajkát zsinegen. Ettől kezdve igazán semmi panaszom nem lehetett a hadi élelmezésre. A gombócos mártásokban is mind gyakrabban találtunk kis húsdarabkákat, a pisztrángok sem emigráltak, és Albert is tartotta szavát.
A dolgaim kezdtek kitavaszodni, és még az iskola sem fenyegetett. Éreztem, ezt valamivel viszonoznom kell. Egy nap, vizitbe hívtam új barátomat hozzánk. Jött is az én életmentő Albertem, hanem meglátva Ridi mama lányát, Annemarit, lecövekelt a földszinten, mint a delejezett nyúl, és aznapra megszűnt számára a mi bimbózó barátságunk. Részemről rendben volt a dolog, nem akartam erőltetni, csak hát másnaptól, esténként már nem egy, de két emeletes csajkát kellett hazahordanom.
Így telt el a nyár, a háború utolsó évében. Hálát adhattunk Istennek, hogy nagyobb megpróbáltatástól megkímélt minket. A család is megvolt és egyben volt.