Fülöp Péter versei
Látom
Amikor elszáll az agyam,
Részrehajló, szunnyadt legyek,
Bágyadtan szemeznek velem,
Mindjárt lecsapom a gondolatom.
Amikor az üveget nézem,
Magamat elenyészem, de
Túl látom az egészet,
Az álmatag szép emléket.
A kígyót-békát kiáltó,
Vissza nem térő képet.
A hanyag, elfelejtett,
Fáradt, fa törzséből böngésző
Férget.
Ellipszis a pálya
A kék bolygón utazóknak a figyelmébe ajánlom!
Mindenki kapaszkodjon, amibe tud, mert utazunk,
Sajnos ezt csak kevesen tudják.
Én például beléd kapaszkodok, Te meg belém.
Még sem lettünk utazók csak utasok.
Azért néha kinézünk az ablakon,
De nem látjuk a végtelent, pedig ott van.
Közben hisszük, hogy otthon vagyunk,
Nem látod, körülöttünk repül a millió csoda.
A múlt és a jövő egyszerre kápráztat,
A valóság ábrándja magával ránt,
A létezés öröme csak álom marad,
Az anyag gondolattá válik,
Amit nem reméltél soha,
És eljutsz oda,
Ahol vár a végtelen valóság
Meg nem értett mosolya.
Magasan repülőknek,
Amikor felszáll a repülő,
Érzed a részed, megszédül,
Azt hiszed a gyomrod,
De nem ez a Föld. A szeretett.
Megválni tőle nem lehet,
Olyan, mint a szerelem,
Vagy a végtelen érzelem,
Repülsz felette, látod, mint térképet.
Ismered, vágyod, nagyon kívánod,
Csak még egyszer lehessek Vele,
Közben szárnyad szeged,
Repülni már nem lehet,
Zuhansz le, bele a Földbe,
A teremtőbe,
Ott megtalálod mindened,
Apád emlékét, anyád ölelését.
Az elfelejtett kezdetet.
JV.Stalker