BIHARI-HORVÁTHNÉ SZOKOLAI KATALIN (BHSZK) NOVELLÁJA

A Jelenvaló

Mocorog már test-házamban a lelkem. Nemrég ébredt. Szempilláim redőnye még nem engedi
útjára lényegem, elmém próbálja csitítani: ne menj még, korán van. De hasztalan, lelkem
sosem hallgatott rá, helyette inkább kacérkodott, csiklandozva végigfut folyosóimon most is,
és lassan felhúzza szemhéjamat. A rolón beszűrődő hajnali fénysugarak jólesően izgatják
szembogaramat. Míg tudatom ébred, pillanatra lehunyom a szemem, így engedem utolérni
azt, aki már ébren van. A keresés mindig sokáig tart, de nem bánom. Annál teljesebb a találat.
Anélkül, hogy forgolódnék, kinyújtom balra a kezem. A kicsiny, keskeny szobában mindig
erősen nyújtózkodom, hogy elérjem a mellettem lévő másik ágyat. Ujjaim mohón
végigtapogatják az ágyban szunnyadó testet, mígnem megtalálják hasonlójukat. Megfogom a
kézfejet, lehúzom az ágyról, és markomban szorítom a kézhez tartozó ujjbegyeket. A két ágy
között összefonódott két kéz, egy kérgesen fonnyadt, csontos és egy tökéletes fiatalságában
kacérkodó kézfej. Várok. Sosem gondoltam volna, hogy az ember valóságosan a kezében
tarthatja a szív dobbanását. Mikor tenyeremben érzem a lüktetést, elmosolyodom és álomtól
gyűrött arcom hirtelen megtelik a nap jóságával. Miután a kéz viszont jelzéssel megszorít,
kinyitom a szemem és a másik ágy irányába fordulok. Szépséges lélekarcú öreganyám
mosolyogva fogad magába. Nagyot nyújtózom, felkelek álomhelyemről és felhúzom a
redőnyt. Kitárom az ablakot, hadd jöjjön be frissítő tavaszom illatserege. Simítva
végigcsiklandozom a ház falát, ahogyan a verandán át elfutok a folyosó végére, a
fürdőszobáig. Húszévnyi fiatalság kacsint rám, ahogy a tükörbe nézek. Amíg zubog a víz a
lavórba, megmosom az arcom. Jóleső engedni, hogy a hideg vízcseppek végigcsókolják a
mellkasomat. Eldörzsölöm ujjaimmal a vízcseppeket, majd elzárom a vizet. Vállamra csapom
a törölközőt, zsebembe a szappant és visszaindulok a szobába. Sámlit teszek anyó ágya elé,
ráhelyezem a zománcában már megkopott lavórt, aztán bezárom az ablakot. Anyó fölé
hajolok, megcsókolom a homlokát és lassan végigcsúsztatva kezemet a hátán, felsegítem.
Csupasz, kéreglila lába a földön pihen, görnyedten ül a lavór előtt. Szorosan összezárt két
kezemet telemerítem vízzel, majd kiemelem és magasra tartva, felé nyújtom. Ő a lavór két
oldalára támaszkodva tartja gyönge vázát, amikor szépen lassan közelíti háromgenerációnyi
életbarázdált arcát a maroknyi vízhez, melyet felkínálok neki. Másodpercekig nyugtatja
kezemben arca minden vonását. Mikor fölemelkedik, az arcán megkapaszkodott vízcseppek
végigfutnak a kiszáradt medrekben, a nyakán át le egészen a hálóing hullámai alatt megbúvó
melléig. Hagyom, hadd teljen meg élettel bőre termőföldje, tudom, hogy szereti, csakúgy,
ahogyan én. Mikor a parányi életgyöngyök megállnak, inge alatt anyám elsimítja őket,
meztelen mellkasától indulva végig a vállán, egészen a kézfejéig. Én csak nézem ezt a
csodaszép szertartást, az aszottan szerethető test és az életvíz szerelmes vallomását.
- Álmodtam az éjjel! - szólít meg egyszerre az öregség mintaképe, miközben vetkőztetem és
szappanozom teste hajlatait - Egy erdőszéli kis házban az asztalt terítettem éppen. Nagyon
vártam valakit, még tyúkot is vágtam a tiszteletére. Izgatott voltam és féltem is egy kicsit.
Egyszer csak kopogtattak, és mikor kinyitottam az ajtót, az Úr állt előttem. Belépett házam
ajtaján és leült a megterített asztalhoz. Én nem ültem le, ott álltam előtte. Mikor befejezte az
étkezést, megszólított: - Gyere velem János, mutatok valamit. Nem tudom, hogy miért hívott
úgy, csak annyit, hogy a test nem az én testem volt, csak belülről voltam az, aki vagyok. Az
Úr egy kicsi patakhoz vezetett. Úgy éreztem, hogy nem először járok a pataknál, mégis olyan
idegenül félelmetes volt minden. Semmit sem értettem, az Úr jelenléte kivételesen nem
nyugtatott, türelmetlenül vártam, hogy történjen valami. Aztán valahol a távolban
megpillantottam egy sötét alakot. Alacsony, sánta és világtalan ember volt, hosszú fekete
rongyos kabátban és kalapban. Féltem, mert ahogy botladozva közeledett a patakhoz, egyre
inkább megérintett áradó gonoszsága. Mikor odaért a csermelyhez, lehajolt, belemártotta
tenyerét a tiszta vízbe, szertartásosan megmosta szemeit, majd fölállt, és éles kacagással,
nevetve kiáltotta: "Hahaha! Én látni fogom az Urat!" Ekkor nagy fényesség támadt...
Anyó tűnődő csöndjét, önmagam riadalmát megtöröm, amikor arcát tenyeremmel
körbezárom, belenézek a szemébe, megsimítom hófehér kusza haját, majd lábát jól
betakargatom. Miközben készítem Anyónak a reggelit, egyre csak az álom jár a fejemben.
Egyáltalán van az álmoknak jelentésük? De ha van is jelentésük, vajon meg is valósulnak?
Vagy az álom azért álom, hogy álom maradjon? Mindennapi érzéseink, gondolataink ködös
foszlánya csupán? Titok, mely örökre rejtve marad?
Féltem az álomtól, ezért úgy határoztam, felkeresem az álomfejtőket, hogy elmagyarázzák az
álom jelentését. Elmentem hát hozzájuk, azt remélve, hogy megtudom majd a választ:
- Hogy az álomnak van-e jelentősége? Az álmokat mindenki máshogy látja, máshogy értékeli,
máshogy magyarázza. Az álmot bárki megfejtheti, az ember úgyis annak az álomfejtőnek ad
igazat, aki közel áll hozzá. Így hát teljesen érdektelen, hogy te milyen jelentőséget
tulajdonítasz az álomnak!
- Hát ez egyszerű! Az álom egyértelműen rosszat jelent. A vak ember a sötétséget, sántasága
pedig az elesettséget szimbolizálja. Magadra maradsz és az Isten sem segít majd rajtad.
- Az álom mindig üzenet. Az álom közvetít az álomadó és az álomlátó között. De hogy az
álom, amit elmeséltél, mit jelent? A választ nem mások fogják megfejteni. A választ az a
hatalom fogja megadni neked, aki az álmot küldte. Istennel álmodni mindig valaminek a
kezdete. Ne félj tőle!
Hazafelé tartva azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen sosem értettem, hogy Anyónak
miért, nekem pedig miért nem jelenik meg az Úr. Noha meggyőződéssel gondoltam, ahogyan
én, úgy Anyó sem érti a jelenés jelentését, de azt mindketten mélyen éreztük, hogy ő ezek
révén részesül a kegyelemben. Mert Anyó egész életében az Isten kegyeltje volt. Minden
vasárnap találkoztak. Ők ketten. Aztán egy nap Anyó hirtelen megőszült és ágynak esett, s
mivel többé már nem tudta cipője talpával a földet súrolni, ezért én mentem el helyette a
vasárnapi szentmisékre. Mindig utolsóként érkeztem és elsőként távoztam. Feszélyezett a
templom, sosem voltam kapcsolatban semmilyen égi hatalommal, igaz, egyik sem adott
alkalmat arra, hogy találkozzunk. Mégis azt éreztem, tartozom ennyivel Anyónak, hiszen ő az
egyetlen, aki igazán ismer és szeret. Ő az, aki egészen pici koromtól vigyáz rám, évtizedekkel
ezelőtt ő mentett meg az árvaságtól, mikor anyám lemondott rólam. Így általa ismertem meg
mindent, amit ember embertől tanulhat élete során. Ő tanított a hit csodájára, a hála erejére, a
lelkiismeret hatalmára, a megbocsátás nyugalmára, a nőiség szépségére, a jóság tisztaságára, a
várakozás csöndjére. Általa értettem meg a lemondás veszteségét, a ki nem mondott szavak
marcangoló harapását, a gőg vakságát, az önzőség magányát. Azt, hogy mindig a jelenlét
mögé nézzek, ezért soha ne elégedjek meg a felületes dolgokkal. Mert minden feltett
kérdésben ott a megtartott válasz, az át nem adott érzésben elbújó vágyódás. Hogy ne rutinból
nyújtsam másoknak a kezem, hogy ne udvariasságból, hanem érdeklődésből kérdezzek, hogy
azokat lássam meg, akiket mások nem látnak... Jaj Anyó! Ne menj még. A világon nincs
annyi perc, amennyi elegendő lenne Veled. Te, a test börtönében vergődő lélek, örök álmot
álmodó szeretet, aki bár Isten kegyelmének öröméből él, ez a hatalom most mégis távoli, nem
is inkább felszabadít, sokkal inkább bénít, béklyóz, fogva tart. És én, békétlen lélek,
hiábavalónak tűnik minden küzdelem, mégis, elengedni nem tudlak, mert önmagam vagy,
esőcseppektől nehéz pillangószárnyamat az idő szárítja, terhemet lassan elbírom.
Hirtelen előtör egy évekkel ezelőtti emlék Anyó kutyájával kapcsolatban. Amikor a kutyát
halálra ítélték, nem volt mellette szív, mely együtt lüktetett volna a halált váró percekben.
Mikor az orvos beadta a kutyának a nyugtatót, a régóta üresen álló disznóólból kihúzta az
ájult tetemet az udvar közepére. Akkor ott, a kutya belenyugvó, alázattal teli tekintetéből
értettem meg először az elengedés művészetét. És azt, hogy egyedül meghalni kétségbeejtő.
Ezért letérdeltem a fejéhez, közel, amilyen közel csak lehet és a szemébe nézve simogattam,
míg az injekciótól végleg el nem szenderült. Mindeközben a tornácról haragvón kiabáltak
rám, ne nézzem, hogyan játszik az ember irgalmas szentet. De én nem törődtem velük, mert
akkor ott a halált kerestem. A megváltást.

Mikor hazaérve bemegyek a házba, meglátok a falon egy hangyát, amint egy kisebb forma
hernyót cipel a magasba. Egészen közel hajolok hozzá. Csak nézem, nézem ezt a küzdelmes
teherhordást és arra gondolok, hogy: hát így. Valahogy így vagyunk mi hárman egész
életünkben. Ő és a Fentebbvaló. S valahol közöttük én, a Jelenvaló.