INSTANT GYÁSZNAP

A trianoni diktátum 99. évfordulóján

Valami szomorút és magasztosat, búskomort és talpra állást hirdetőt, vádlót és önostorozót kellene írnom ezen a hajnalon. Olyasmit, ami ilyenkor szokás innen és onnan egyaránt. Erről a lelkekbe gázolva az eltűrni lehetetlen, ám mégis kényszerűen viselt gyalázat okán. Ám bőszen hirdetve az eljönni sosem akaró feltámadás ígéretét. Vagy amarról gúnyolódva az ostobán félresiklott múlton, s az abba való romantikus visszarévedés értelmetlen és terméketlen voltán. Kegyetlenségből jelesre vizsgázva a közös ítéletünk fölött.

Végzetem bélyege még mindig rajtam.

Feketébe burkolt háromszínű szalagos szavakban illene hát szólnom, ódát és rekviemet egyszerre rebegve szeretett magyarságom sorsáról. A percnyi szemlehunyásban hősies harcaink szükségszerű elbukásáról. S a leszegett fejjel túlélést remélő, az éltető és etető kezet kereső örök vesztesek megalkuvásáról. A romlott létről, arról, milyen népek mostoha kistestvéreként élni egy kontinens gyomrában. Tudni és tapasztalni, ha bárkin le kell verni kisebb-nagyobb vétkeket múltból és jelenből, kéztávolból lelkiismeretlenül ütnek, majd fennhordott orral oktatnak. Felváltva. Mi pedig vöröslő arccal sormintázunk tűrést, lázadást és tagadást. Szeretteink eladása, emlékeink felszámolása ugyanúgy sajátunk, mint az örökkön és bizton vesztett ügyeink mellkashoz szorítása. Egy jóvátehetetlenül kárhozott század ellenére, csonkolva testben és lélekben, félig élve és félig holtan ugyan, de mégis itt vagyunk.

Anyafölddel a talpunk alatt - győztesen.

Írom mindezt, közben tudatában vagyok, édesbús szavaim gyorsulva kopnak ki a lelkekből. Fájdalom a fájdalomban: tán a magaméból is. Csalunk és megcsalatunk, önként ugyanoly hévvel, mint ha csak azt rendelnék az ítélő hatalmasok. Unjuk a ránk osztott szerepet minden régi nyűgjével együtt. Hiszen ez már egy másik század! Az érzelmek innen felfűtöttek, onnan jéghidegek, ám a végeredmény tekintetében mára nincs számottevő különbség. Eltelik ez a nap is, aztán megyünk az utunkra. Fogyasztjuk tovább a büszke színtelenségben leledző világot magunk körül. Levetjük, eltesszük a halotti maszkot egy évre. Lehet, sosem kerül elő többé. S lám, ami számunkra tragédia, másnak örömünnep. Talán emezek szintúgy elfelednek tort ülni rajtunk. Viszonylagossá lett minden. Miért épp ez maradna ki a minden eddiginél mélyebb bomlásból?

FELKELŐ HOLD ÖLÉN

Magamban lélegzem e szűz papír fölött.

Elmerenghetnék századszor, hogy furcsa életprogramom mi hozta elém. A számtalanszor megénekelt magyaros balsors, a történelmi szükségszerűség? A magamra erőltetett vagy valami külső kényszer? Esetleg a vámmal és a révvel együtt a magasztos szabadságvágy vargabetűs beteljesülése lenne mindez? Olyasmi, amiért valamennyi esetben drágán meg kell fizetni? Ha művészet, hitvány, semmirekellő. Ha meg romantika, ócska, hazug.

Érzem, valahány szemlehunyás pillanatában figyel a halál. Nincs ez másképp azzal, ki a nagyüzemi recept szerinti hozzávalókkal és az előírt rendben sütögeti életének pecsenyéjét. Csakhogy én tisztában vagyok a végzet állandó érintésével. Az irodában sorvadva a virtuális tennivalók özönében, s az utolsó terméket sosem látott szalag mellett toporogva nincs mód ilyesféle luxusra. Tudatában lenni életnek és halálnak - az emberi létnek. Áldás és átok tánca ez.

Ám azzal sem könnyű megbirkózni, hogy folyton önnön semmiségem forog előttem és bennem. Elviselhetetlen érzéseket kényszerű feloldani magában az efféle szerencsétlen, melyben a töprengésre adatott bő idő nem segít. Az új világ leporolta a régi dogmákat. Immár mintha igazzá torzulna a vén, szakállas hazugság: az irodák és a szalagok világában a matéria maradt, s csakugyan a lét határozza meg a tudatot. Áll a feje tetején a világ, mindezt néhány bankóért.

Ez a piacot pörgető, tehát a becsülendő lét, minek kényszermosolyt kell varázsolnia az arcokra. Hiszen egyszerre adott a kényszer és a lehetőség beteg elmék, emberarcú bestiák számára kiszolgáltatni mindent, amiért érdemes pusztítani az oxigént e teremtett világban. Hogy legyen mit enni és inni holnap is - sorakoznak a vegetatív igények. Ki többre vágyik, minden esetben deviáns lesz. Megszállott, függő, beteg, őrült. Mert nem lehet véghezvinni a nagy kivonulást.

Ott fénylik a száguldó mozdony háromszöges fénye az alagút végén. Barna üvegcsében fehér tabletták, kristálypohárban vagy alumíniumbögrében pörgő égetett szeszek, csíkokra adagolt vagy szorított vénába szúrt vegyületek ezek. De jöhet a szellem más démona képében az őrület. Ilyen a kegyelem Istenét sosem ismerő, őrjöngő vallásos hevület. Vagy a pusztító rajongás - ócska szemétért, távoli sorsokért, szerettek megváltásáért. Könyörtelen, szadista gyilkos mind!

Más utat járok, mégsem vetem meg az ezeket választók egyikét sem. Menekülnének szerencsétlenek, vele hasonlóan szerencsétlenné téve mások sorsát, és így tovább. A kör bezárul. Nekem megadatott, hogy ne kelljen keményen megharcolnom semmiért. Minden az ölembe hullott - még az is, hogy a gépem fölött kopácsolva várjam, mikor kel fel végre a csodálatos Hold. Megvetendő, amit teszek. Az aprópénzért nyelt mindennapos mocsok felől nézve mindenképp.

Ám a benne fuldoklók talán érzik néhanap, mikor a nyolcadik órán jócskán túl még mindig tart a permanens, keserves semmi, valójában miért jobb így nekem. Megvetve, szenvedve, de szabadon. Kevesen vallják, vagy tán a konvenció túl erős? Erre nincs válaszom. Ám tudom, nem lehet annyi az élet, hogy buszozások közti bántalmazásokat kelljen tűrni munka és család fedőnév alatt. Akkor maradjon inkább a kitépett szív és a rejtőzködő magány. S a pusztulás mindennapos valósága.

Persze így is sokszor fáj. A zsebben más pénzével, a lélekben a menthetetlen ürességgel. Az átpörgetett papír fémes szagával, mellé a lassan üszkösödő húsdarabbá tévő magánnyal. Végzet ez is, mégis saját. Valahol a társadalom peremén álló, a szabályok alatt átbúvó, kibúvó, megbúvó állapot. Lenézett, haszontalan, de legalább önként választott, s az árral szembenéző küzdelem. Egyszerre hősies és gyáva. Gazdasági mutatókkal nem mérhető, s éppen ezért annyira vágyott létezés.

S hogy hová tűntek a Lepsénynél még meglévő álmok? Hiszen senki sem úgy vág neki, hogy menthetetlenül elveszett lesz. Ám ki hamarabb, ki később, de kénytelen szembesülni a keserű igazsággal. Nem sok biztos pont marad, mely örök fényével jelzi a helyes utat. Már ha egyáltalán van olyan. Mikor a sötétségben alszik a város, s a zaj csendesül, ébred bennem a szunnyadó szellem és lélek. A múlandó Hold ugyanígy tesz, reménnyel és élettel tölt el pár óráig visszaverődő fénye.

Hazug társai vagyunk csak egymásnak.