BÁLINT RÓBERTNÉ SZOVÁR RÓZSA NOVELLÁI

Holdfény

Végre friss levegő árasztotta el a férfi arcát, ahogy kilépett a városháza ajtaján. Feje
zsongott a több órás közgyűlés vitáitól. Úgy érezte, mintha börtönből szabadult volna.
Jogászgyakornok korában érzett hasonló megkönnyebbülést, amikor fülig szerelmesen
válóperi tárgyalások meghallgatása után kilépett a bíróság épületéből. Meglazította sötétkék
nyakkendőjét, fehér ingén kigombolta a legfelső gombot.
- Péter! -szólt utána egyik kollégája. - Velünk jössz vacsorázni? Hihetetlen volt ez a mai ülés
is...
- Köszönöm, nem! Hosszú volt ez a mai nap, inkább kicsit kiszellőztetem a fejemet, sétálok
-mondta a férfi karján a sötétszürke öltönykabátjával és táskájával.
- Rendben, ahogy gondolod. Jó estét! -nyújtotta felé a kezét Tamás, és a parkolóban várakozó
két társuk után sietett.
Péter egy darabig céltalanul sétált egy csendes utcában, fejében az elhangzottak kavarogtak. A
kora nyári este kellemes atmoszférát varázsolt a városba, a levegőt elárasztotta a hársfák
illata, arcát kellemes langyos szellő simogatta. Lassan hazafelé indult. Már csak pár
járókelővel találkozott az utcán, hiszen 10 óra is elmúlott már, az autóforgalom is
elcsendesült. Gondolataiba mélyedve fordult be a szűk kis utcába, ahol lakott. Miközben a
kulcsot kereste a zsebében, szeme magakadt a lépcsőn heverő ajándéktáskán. Felemelte, egy
üveg fehérbor volt benne csupán egy pici cetlivel. Finom női kézírással ez állt rajta: Azt
reméltem, hogy együtt bontjuk ki!
Péter a fejéhez kapott: - Veronika! Te jó ég! -és a táskájába nyúlt a mobiltelefonjáért, amit
elfelejtett visszakapcsolni a közgyűlés végeztével. Rutinból ütötte be a pin-kódot, de most
még ezt is sikerült elrontania, kezdhette elölről, amire a telefon kijelzője végre világítani
kezdett és megjelent a kezdőképernyő, majd a rendszerüzenet: Hálózatkeresés.
- Ilyen nincs -nyomta meg újra a névjegyzék billentyűjét a férfi, de az továbbra sem akart
együttműködni vele: A névjegyzék még nem érhető el!
Pétert elöntötte az idegesség: - Hogyan feledkezhettem meg Veronikáról?! Megígértem, hogy
a közgyűlés után felhívom, ha nem lesz túl késő még találkozunk, beszélgetünk - beletúrt
sötétbarna hullámos hajába, ujjaival összeszorította a homlokát, megrázta a fejét. - Megőrjít a
politika! -állapította meg, miközben a telefon éles sípolással üzenetet jelzett. A kijelzőre
pillantott: Önnek 5 nem fogadott hívása volt. Feladó: Veronika. Végre belépett a lakásba,
megszabadult a felesleges holmiktól. A bort letette a dohányzóasztalra, a fotelba süppedt és
telefonált. A készülék búgva pityegett egy darabig, de az üzenetrögzítő sípja lezárta a hívást,
Péter kinyomta a telefont. - Most biztosan megharagudott rám! Hogy lehettem ilyen
szórakozott?! -tépelődött magában a férfi, amikor a kezében megcsördült a telefon, a nő
hívta. Péter egy pillanatig tétovázott, majd felvette.
- Tessék! -mondta kissé hivatalosan, pedig nem ez volt a szándéka.
- Szia, Péter! -búgta egy kellemes női hang a telefonba.
- Szia, Veronika! Én... én nagyon sajnálom, ami történt, elfelejtettem visszakapcsolni a
telefonomat. Kérlek, ne haragudj rám! -mondta a férfi. - Én nem is tudom, hogyan
történhetett...
- Semmi baj! -szakította félbe a nő - Biztosan nem volt kellemes az estéd -mondta gyengéd,
megértő hangon.
- Igen, elég borzasztó volt a mai nap, de akkor is...jó lett volna beszélgetni veled, belenézni a
gyönyörű szemeidbe, megérinteni a selymes hajadat! -lágyult el a férfi.
- Zavarba hozol, Péter! -sóhajtotta a nő a telefonba.
- Veronika! -hallatszott a háttérben egy férfihang.
- Akkor csak pihenj! Nyugodt éjszakát! -zárta rövidre a beszélgetést a nő. - Szia.
- Szia! Jó éjt! -mondta a férfi és letette a telefont. Szívébe belemart a féltékenység, egy kéz
szorította a mellkasát, torkában gombóccal, mint aki nem kap levegőt. - Ki volt az a férfi?
Ilyen későn vele van... biztosan a volt barátja... a múltkorában sokat emlegette. De hiszen
minden olyan szépen alakult eddig... -és eszébe jutott az egy héttel ezelőtti este.
A parkban sétáltak, lassan rájuk esteledett. Beültek egy kávéházba, sütit ettek, nevettek. A nő
csak úgy kivirult, mint egy rózsa, ami lassan kibontja a szirmait az éltető harmatcseppekre és
a melegre. Pirulós kislánynak tűnt, de jól állt neki. Lassan sétáltak hazafelé, a városi égbolton
is kigyúltak a csillagok, a fák koronái közül egy-egy szikrázva tűnt elő. Az épületek közül az
égboltra emelkedett a hold, sárga kerek tányérja beragyogta az eget, körülötte elhalványodtak
a csillagok. Mosolygott rájuk. Veronika meg is jegyezte, hogy a hold arca éppen rájuk néz,
irigykedik, mert ő magányos az égen, és leskelődik a fák koronái között. Péter meg is
mosolyogta a lányt, aki sértődötten húzódott el tőle, miközben csábítóan mosolygott rá, szeme
pedig félreérthetetlen üzeneteket küldött. Szinte érezni lehetett a kettőjük közt vibráló
feszültséget, ami csak a megfelelő pillanatra várt, hogy felrobbanjon. Séta közben megfogta
Veronika kezét, érezte annak finom rezdülését, ahogy megérintette. A lány elpirult, ahogy
kézen fogva sétáltak a holdfényben. Az út lassan elfogyott, megérkeztek Veronika lakásához.
A ház előtti pázsit között rózsák illatoztak, és hársfák bódító illata áradt körülöttük.
- Szép este volt, köszönöm! -mondta a nő.
- Én köszönöm! -mondta Péter. Ajkához emelte a nő kezét, és csókot lehelt rá.
Veronika vággyal teli szemei gyönyörűen csillogtak az esti fényekben, közelebb lépett a
férfihoz. Péter érezte a parfümének illatát, kezével megsimogatta barna, dús, göndör haját,
amely a hátáig ért.
- Olyan szép vagy! -suttogta a fülébe. Majdnem egyforma magasak voltak, és érezte, ahogy
az arca súrolja a nőét, és ajkuk csókban forr össze. Finom, érzéki érintés, ahogy megízlelte a
nő ajkát. Birtokba vette, és szenvedélyes vággyá érlelődött bennük az este feszültsége. Péter
megsimogatta Veronika arcát, de nem tudott elszakadni tőle, magához húzta, érezte a nő
lélegzetvételét az arcán, testének forró érintése, csak olaj volt a férfi tűzben égő testének.
Szenvedélyes csókban forrtak újra össze, a nő belesimított a férfi hullámos hajába, ajkuk
szomjasan kóstolta a másikét, nyelvük érzéki táncot lejtett, kergetőztek, fogócskáztak
egymással a vágy hevében. Megrészegedve váltak el egymástól.
- Azt hiszem jobb, ha megyek! -törte meg a csendet a férfi. Veronika vággyal teli szemei,
csak úgy hívogatták.
- A szobámba pont bevilágít a hold ilyenkor... az ágyamra... -tette hozzá incselkedő
mosollyal a nő.
A férfi szemei előtt villámként cikáztak a képsorok, amint a hold fényében testük egyesül a
vágy hevében, ahogy Veronika haja beborítja az arcát és a világ megszűnik körülöttük és a
hold ezüstfátyollal vonja be őket...
- Most jobb, ha megyek! -tért vissza a vágyképek birodalmából a férfi, és miközben
búcsúcsókot váltottak, érezte a nő testének apró remegését.
- Jövő héten találkozunk! -mondta mosolyogva Veronika búcsúzóul.
Péter visszatért az emlékeiből, és tovább tépelődött: - Hogyan felejthettem el a mai estét?
És Veronika miért van másik férfival, és ki az? Azok után, ami múlt héten történt... -nem
tudott szabadulni a gondolattól.
Bekapcsolta a számítógépét, dolgozni próbált. Minduntalan az internetre tévedt, de Veronika
ma nem lépett be a virtuális világba, nem írt kedves üzenetet, mint ahogy a napokban
megszokhatta a férfi. Nyomasztó gondolatokkal zuhant az ágyba hajnal felé. A reggeli
ébredés sem volt kellemesebb Péter számára, elaludt, ami az egész napjára rányomta a
kapkodás és rosszkedv bélyegét. Délután már semmi másra nem tudott gondolni, csak
Veronikára. Egyszerre érezte a hiányát, és közben mardosta a féltékenység is. Végül rászánta
magát, hogy telefonáljon neki, de csak egy gépi hang jelentkezett: A hívott fél pillanatnyilag
nem elérhető. - Biztosan órája van még vagy korrepetál délután -és eszébe jutott, amikor
nem olyan régen mesélte, hogy mostanában sok a délutáni elfoglaltsága az iskolában, ahol
tanít, mert hamarosan kezdődik a szóbeli érettségi időszaka. Ez a gondolat egy időre
megnyugtatta Pétert, de a kétségeit nem oszlatta el. Lelki vívódása este ért a tetőfokára, mert
Veronika még mindig nem jelentkezett, telefonja továbbra is ki volt kapcsolva. Péter
megzuhanyozott és a korai pihenés mellett döntött, de nem találta a helyét. Hírtelen
gondolattól vezérelve magára kapta fekete farmernadrágját, egy krémszínű inget, kezébe vette
a bort, amit Veronika hagyott ott előző nap, és elindult a lány lakása felé. Gondolataiba
mélyedve rótta az utcákat, amikor arra az elhatározásra jutott, hogy talán jobb lenne még
egyszer telefonálni előtte, hiszen lassan kilenc óra lesz. A zsebébe nyúlt, amikor tudatosult
benne, hogy nem hozta magával a mobilját. - Most már nem számít, egy háztömb és odaérek
-állapította meg kétségekkel a szívében. Már messziről látta, hogy Veronika ablaka sötét. -
Talán itthon sincs! -hasított a szívébe a fájó gondolat, de azért megnyomta a kaputelefont, de
választ nem kapott. Szomorúan lépett vissza az ajtótól.
- A fene enné meg a közgyűlést, meg ezt az egész helyzetet! -mérgelődött magában, amikor
meghallotta Veronika kedves nevetését a háta mögött. Megfordult és meglepetésére a nő
lépett az épület elé, de nem egyedül. Egy idősebb, őszbe vegyülő fekete hajú, magas férfi állt
az oldalán, akivel láthatóan jól érezte magát, beszélgetve léptek hozzá.
- Péter, Te itt? -kérdezte meglepetten Veronika.
- Igen -mondta, most már nincs menekvés a helyzetből, valamit mondani kell -kerestelek, de
nem értelek el...
- Oh, igen. Még délután az iskolai értekezlet alatt lemerült a telefonom, de nem jöttem haza
feltölteni, mert programunk volt... -de Péter félbeszakította.
- Jó, nem kell magyarázkodnod, sziasztok -és indulni készült, de egy lépés után Veronika
kezét érezte a karján. Még most is milyen kellemes érzés töltötte el a nő érintése nyomán,
pedig egyértelmű volt a helyzet, ő már nem kívánatos személy.
- Péter! -lépett mellé a nő és tekintetük találkozott. Veronika világosbarna szemei
összekapcsolódtak a férfi sötétbarna szemeivel, amelyekben most mélységes szomorúság
tükröződött. - Ne menj el! Tudom, hogy miért jöttél, -és a kezében lévő borra pillantott -de
minden olyan hirtelen történt...
- Értem -szólalt meg lemondóan a férfi.
- Dehogy is érted... -mondta Veronika megelégedett mosollyal az arcán, szemében fellobbanó
tűzzel -bemutatlak a bátyámnak.
- Kinek? -bukott ki a férfi száján a meglepetéstől a szó, amire Veronika csengő nevetése volt
a válasz.
- Gyere! -fogta meg a kezét és megfordultak - Ő itt a testvérem, János. Váratlanul meglepett
a tegnap este a látogatásával, ma pedig elvittem várost nézni, és elrepült az idő.
- Szervusz! Bolyai Péter -nyújtotta felé a kezét.
- Szia! János, Veronika bátyja -és a két férfi kezet fogott egymással. - Sokat hallottam rólad
-tette hozzá.
- Igen? -kérdezte csodálkozva a férfi, de szívéről egy mázsás súly zuhant alá, amit tegnap este
óta cipelt, és most végre megszabadult tőle.
- Na, nem ér kibeszélni engem! - nevetett a nő, és belekarolt mindkét férfiba. - Igyuk meg azt
a bort! -mondta nevetve és egy puszit lehelt Péter arcára, akinek átmelegedett a szíve.
Mindhárman mosolyogva elindultak a bejárati ajtó felé.

Ősz

A hajnali köd még foltokban ott bujkált a fák között. Hűvös volt. Érezni lehetett, hogy az
ősz végérvényesen megérkezett. Veronika összehúzta a kabátját, a friss levegő átjárta a testét.
- Szép itt, ugye? -kérdezte Péter.
- Igen -ragyogott Veronika arca.
Szerelem sugárzott egész lényéből a férfi közelében.
- Csodaszép az őszi erdő! -pillantott körül.
A fák a sárga, barna, vörös ezernyi árnyalatában pompáztak. Lábuk alatt az érintetlen avar
feküdt. Veronika bokáig süllyedt az élénk, sárga hársfalevelekben, melyből néhol
őzlábgombák kukucskáltak ki. A város zaja elhalkult, minden mélységes nyugalmat árasztott.
Az erdő csendjét csak egy-egy fakopáncs ütemes kopogása törte meg. Néha pár szárnycsapás
jelezte, ahogy kismadarak röppentek fel a bokrokból, ahogy az ágaik alatt az avarszőnyegben
sündisznó motoszkált. A faágakon egy mókus ugrált fürgén. A fejük fölött egy csapat seregély
suhant el, lassan ők is továbbvándorolnak télire. A nem is olyan régen még zöld erdőre most
rá sem lehetett ismerni. Az elmúlás gyönyörű színeket kölcsönzött a leveleknek, mielőtt
végleg aláhulltak a nyirkos talajra. A nap sugarai átszűrődtek a gyér lombkoronán,
megcsillantak az elhagyott pókhálókon, melyeket a reggeli pára láthatóvá varázsolt. Veronika
arcát kellemesen simogatta a nap, jól estek a melegítő sugarak. Péter forró kezében elvesztek
a nő ujjai. A férfi lehajolt, és lekapcsolta a pórázt Fülesről. A fekete fejű, fehér foltos keverék
vadász terrier boldogan ugrándozott a levelekben. Körbeszaladta a gazdáját, majd méterekkel
előre rohant felfedezni az idegen környezetet. A kiskutya hátán lévő nagy fekete folt egy
lepkét juttatott eszébe Péternek. A lassan melegedő levegő életre keltette a dermedt
pillangókat. Előttük egy C-betűs lepke szállt el. Az avarszőnyegen egy Atalanta-lepke várta,
hogy szárnyaiba visszatérjen az élet.
- Milyen szép lepke! Mind az! Törékenyek és illanók, mint a boldogság! -jegyezte meg
Veronika.
- Igen, ők maguk a boldogság, szárnyakon! -válaszolta Péter.
Veronika meglepetten hallgatta, ahogy Péter elmesélte, erről mindig eszébe jut a híres
példázat Dzsuang-Dszi lepkéjéről és az erről írt vers Szabó Lőrinctől... 1
"Kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok....
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? - ..." 2
Veronika eltűnődött a hallottakon. A lepke pedig nem mozdult. Ahogy léptek a lehullt
falevelek között, mintha kivárta volna őket... nem repült el. A szárnyaival mindig a Nap felé
fordult... mintha ő is a melegséget keresné az őszben. 3 Azt az érzést, amely felmelegíti a
dermedt szíveket is, életre kelti az eltemetett érzéseket. Péter megszorította Veronika kezét.
Megálltak. A nap sugarai megcsillantak a nő ködtől kissé nedves haján, a göndör fürtöket
arannyá változtatták.
- És mi lett a vers vége? -kérdezte kíváncsian.
Péter csillogó szemekkel idézte a sorokat:
" ...és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármukat én." 4
Veronika elragadtatással nézett a férfira, zöld szemei lángoltak. Péter elsimított egy hajtincset
a nő arcából, tenyere végigsiklott a nő nyakán. Veronika rózsaszín, telt ajkai mosollyal
válaszoltak. Közelebb húzódott a férfihoz, átkarolta a nyakát. Beletúrt a tarkóján a sötétbarna
selymes, hullámos hajába. Péter mosolyogva nézett a nőre, sötétbarna szeme szavak nélkül is
kifejezte, amit iránta érzett. Odahajolt Veronikához, ajka érintése lángra gyújtotta a nő
testében addig rejtett tüzet, ami emésztette, mint az elmúló avart, amely lassan hamvad el,
hogy a hamuból tavasszal új élet ébredjen.
Csókjaik fényt varázsoltak az erdő homályába. Lábuk elől a lepke cikázva szállt a
napsugarak felé a magasba. A hársfák lehulló levelei beborították Veronikát és Pétert, akik
egy szívvé-lélekké forrtak össze érzéki csókjukban.

1 Diószegi Szabó Pál
2 Szabó Lőrinc: Dzsuang -Dszi álma részlet
3 Diószegi Szabó Pál
4 Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma részlet