ANDÓ ISTVÁN VERSEI

A csend gyümölcsei

- Ihlet, intuíció, érzelem
Bogoly tanár úrra reflektálva
1
Olykor hallom én bezárt belsőm visszhangzását
a csend szavait kereső szárnyaim csattogását
messzi-messzi évek, mint folyik a híd, a tó
itt kimért cseppkő cseppjeim, alakot formáló
mélyből felszakadt percek játékhullámzása
ujjaimban a szárnyas időkép néma suhanása
s így - ahogy érzem - soronként fiatalodom
árnyékolva leng most öröm és fájdalom!
2
Olykor látom én azt a villanásnyi formát
a csendben hirtelen színre lépve ott állt!
Tükör önmagam vélt szebbik kicsiny mása
némán ugráló lázas elmém pontos szárnyalása
mint szorgos méh virágonként hordtam porját
- süssön kenyeret a pék (!) - játsztam vízimolnárt
milliónyi mozaikból vált írott szoborrá
elmém játéka - s így színes vidító csokorrá!
3
Most már érzem én - dallamaim keretén
mikor felnézek az est alól - ily könnyedén,
a perc zenéje fűt, hangja lendítőn vesz körül.
- Mi dolgom most? Kint a lármás vasvilág elült.
A csend rendje van itt, és fényesült halánték.
- Nézd a gazdag őszi erdőt, tarka árnyjáték!
Dolgos békém távol tartja még a telet,
szívem tenyérnyi bársony - ez a jó felelet!

Új időknek...

Már felpróbált életeknek tűnnek
szelídülő sorsom fordulatai,
szavak tolongnak, képek merevülnek,
ismételt látomásom szózuhatagai.

Nem leltár ez még, csak eszméletem
folyton formálódó gyöngysorai,
lüktető köznapok alatti készletem
rendszerbe foglalt szikla hordalékai.

Én, aki éveket dolgoztam a fizikán
az "írjál verset" hangos álom parancsára,
( igen, talapzat lett a kemény tudomány!)
közben tétován álltam a Weöres-létra fokára.

Ma viselem értett s mély szabadságom,
a tudat és igazsága mind világosabb viszonyát!
Itt, belül, élem megelőző akaratlagosságom,
látni kell molekulát formáló hálózatos rajzolatát!

Homo deusként álltok a jövő kapujában.
Ugyan nagy-e, és mit válasszon így az ember?
Verseim szép rendjét az értett fizikában,
egy irodalmi kocsmán, hol robot a karmester?

Nem mesterségem ez, nincs jelző arspoetikám:
- Írni csak úgy, IT-játékból és könnyen,
hol a Maslow-i alakzat szigorral néz rám?
Az másik sors, az nincs ebben a könyvben.

Őszies tavaszban!

(Túl a hatvannyolcon)
László bátyám dérütött rétjén állva
réved az elme múltba, friss jelenbe,
új éneket készít - önmagát feledve.

Verset kéne írnod! - Tavaszias teltet...
Mert szemed barna, sugaras melegében
fürdöm, lágy esőben, infrafényben!

Hisz miért ez a tudálékos kötéltánc,
kinek e sok reflektív szorgalom?
Ha itt, a szárazon, a legszebbre szomjazom!

Szemed igéző fénye jelöli sorsomat...
A visszfényben szívem új játékát látom:
(- s közben fülem ül a szempillámon...)

Egy új érzés szele forgat - és égve fázom!
Oly üdítően tiszta az a földi forrás, az a tó!
Okos mértékkel az így sokáig kortyolható!