SZOBY ZSOLT (FREESYA) NOVELLÁJA

 Karácsonyi ajándék

Lassanként est borult a kisváros utcáira. A szürkület egyre csak mélyült, miután az utolsó vérvörös, halványuló napsugár is lebukott a közeli hegyormok mögé. Talán a közelgő éj, vagy csupán a sötétségtől való rettegés késztette Kathlint arra, hogy gyorsítsa lépteit. A városka főutcáján iparkodott a későig nyitva tartó kisposta felé, hogy karácsonyra szánt csomagját feladja szeretett unokahúgának. Azóta félt a sötétségtől, amióta egyedül maradt. Férjének évekkel ezelőtt nyoma veszett a háborgó tengeren, mely örökre mély nyomot hagyott benne. Ettől a naptól fogva csak kislányának élt, aki imádott férjére emlékeztette. Volt már sok férfi, aki próbált a közelébe férkőzni, de ő eddig mindenkit mereven elutasított magától, mert félt minden idegent közel engedni magához. A legjobb barátnője, Cindy többször is a szemére vetette, miért ilyen elutasító velük szemben, de érdemben választ nem kapott a kérdésére soha. Talán maga sem tudta miért, de valami belső késztetés sugallta, hogy így tegyen.

Szaporán igyekezett célja felé, de a csomag súlya megállásra késztette. Nagy szusszanással tette le a földre, hogy egy kicsit megpihenjen. A Hold, mint ráérős öregúr, lomhán csusszant az égbolt peremére, sápadt fénye a távoli erdősáv felett szórta fehéres sugarát az alatta elterülő tájra. Az út melletti kandeláberek sárgás ragyogása merőben más volt, mint a Hold hideg, fakó derengése. Barátságosabb és melegebb. Az erdősáv felé tekintett, amely a sápatag holdfényben most oly misztikusnak tetszett. Hirtelen eszébe ötlött, miről is szóltak a tegnapi híradások: az erdő mögötti tisztáson, az illatozó levendulamezők felett éjjel valami fura, fénylő, dolgot láttak lebegni a közelben lakók, ám másnap reggel semmi különöset nem találtak ott.

Ez pusztán képzelgés - hessegette el magától a gondolatot, hisz oly sok hasonló eset történt már eddig a világon, de csupán szenzációhajhászásnak bizonyult mind.

Áh, ilyen nincs - mormogta magában, majd tétova mozdulattal a járdán heverő papírdoboz felé nyúlt.

- Segíthetek? - szólította meg váratlanul egy mély férfihang. Kathlin összerezzent, s megfordulva a mögötte álló férfira nézett. Barátságos mosoly sugárzott szeméből, sportosan izmos testalkatára a legújabb divat szerinti öltöny feszült. Kérdésére választ sem várva hajolt le a csomagért, és határozott mozdulattal felemelte.

- Köszönöm - rebegte Kathlin, - s bár ő sem tudta miért - de arra gondolt, miként fogja barátnőjének elmondani majd a ma este történteket.

Szótlanul, gondolataiba mélyedve lépdelt a férfi mellett, néha egy-egy röpke pillantást vetve rá. Nem volt ismerős, pedig születésétől fogva itt élt, és sok embert ismert - még ha csak látásból is. Segítője úgy harmincöt-negyven éves lehetett. Barna, rövidre nyírt haja és ápolt szakálla jó benyomást tett rá. Enyhe akcentussal beszélt hozzá, de nem kérdezősködött, nem faggatódzott, csupán a mindennapi dolgok kerültek szóba. Ez egy kissé meg is lepte, mert valahogy másnak érezte emiatt, mint a többieket, akik eddig próbálkoztak nála.

A férfi egészen a posta feladó pultjáig segített vinni a csomagját. Amikor az alkalmazott elvette tőle, megérintette a nő karját, és mély baritonján udvariasan megkérdezte:

- Felhívhatnám valamikor, kedves Kathlin?

Kathlin szeme elkerekedett, és meglepődve pillantott rá. Vajon honnan tudja a nevem, amikor be sem mutatkoztam? - futott át az agyán. A férfi mintha megértette volna gondolatát, bizalmat sugárzóan megszólalt:
- Elnézését kérem, ha megijesztettem. A csomagon láttam a feladó nevét, és úgy véltem, Ön az.

Kathlin megkönnyebbült, és bosszankodva korholta magát, hogy is nem gondolt erre. Agyában dobolni kezdtek az érzések: a szenvedély és az elutasítás. Ragyogó férfi, és mennyire más, mint eddig a többiek voltak. Udvarias, tisztelettudó, és nem hozakodik elő azzal, hogy feljöjjön hozzám egy italra - villant át agyán - de mégis csak egy idegen, jött a kontroll. Mitévő legyek, nem tudom - vívódott magában. Igen, nem, igen, nem - zakatoltak fejében a gondolatok. Aztán úgy döntött, ahogy ez idáig is tette. Kinyitotta a reklámtáskát, amibe az áruházban kislánya, Rebecca karácsonyra vásárolt ajándékát tették - egy kis piros játéktelefont - melynek elejére egy telefonszám volt írva, hogy mindenben megszólalásig hasonlítson egy valódihoz.

- Igen, felhívhat, és hálásan köszönöm a segítségét - hebegte szemlesütve, majd a retiküljéből előkotort egy kis cetlit, és felírta rá a számot. Nem mert a reá szegeződő szempárba nézni, mert félt, hogy észreveszi rajta azt, amit el akart titkolni: a bizonytalanságát. Az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, de akkor már késő volt, a férfi elvette kezéből a cédulkát.

- Köszönöm, hívni fogom - mondta, és öltönye zsebébe süllyesztve, szemében hamiskás mosollyal sarkon fordult. Kathlin addig nézett utána, míg homályba vesző alakja tova nem tűnt a nyári éj balzsamos sötétjében. Dermedten bámulta az utcai lámpák derengő fényét, és fejében ismét átfutott a gondolat: talán mégsem kellett volna elutasítani a közeledését, mert volt benne valami, valami más, amit ez idáig senkinél sem tapasztalt.

Amint hazaért, első dolga volt, hogy benézzen kislányához, aki elmélyülten játszott a babáival - majd erőt véve magán, felhívta barátnőjét. Beszámolt a vele történtekről, elmondta, milyen volt a ma esti kísérője, és azt is, hogy szokásához híven, megint nem mert igent mondani.

- Te komplett őrült vagy, torkollta le Cindy. Miért kell minden férfit elüldöznöd magad mellől?
Lassan ő is belátta, hogy Cindynek igaza van, de most már nincs mit tenni, mert talán soha sem fog találkozni vele. Pedig tényleg olyan kedves, és jóképű volt.

Beszélgettek még, majd elbúcsúztak egymástól. Ágyba fektette Rebeccát, csendben kilopódzott konyhába, hogy teát főzzön magának. Gondolatai azonban nem hagyták nyugodni, nagyon megbánta, hogy elutasította a férfi közeledését.

Lehet, mégsem kellett volna? - villant át agyán immár sokadjára a gondolat. Az én csökönyös viselkedésem miatt van minden, szidta magát teáját szürcsölgetve, majd érzéseivel viaskodva ő is ágyba bújt.

Eltelt néhány nap, és végre elérkezett a gyermekek által várva-várt karácsony. Éjfél felé Rebecca már az est izgalmait pihenve, mélyen aludt szobájában, amikor Kathlin kiment a konyhába. Lefekvés előtt szokása volt, hogy megigyon egy finom, frissen főzött, zamatos teát. Amíg a vizet forralta, megint eszébe jutott, ami napokkal ezelőtt történt vele. Próbálta gondolatait másfelé terelni, de mintha falba ütközött volna - mindig csak ez lebegett előtte.

Épp, hogy kitöltötte csészéjébe kedvenc ánizsteáját, mikor megszólalt a telefon - ám most valahogy olyan furcsa, szokatlan hangon. Ilyen későn csak Cindy lehet - gondolta. Odament a készülékhez és felvette a kagylót. Búgó hang volt a válasz. Elképedve hallotta, hogy a telefon még mindig csöng. Hallgatózott. A hang mintha a szobából jönne, ahol Rebecca alszik. De hát nincs is másik telefonom - replikázott magában.

Óvatosan benyitott a szobába. A telefon csörgése felerősödött. Döbbenten állt a nyitott ajtóban: kislánya édesdeden aludt, mellette a földön, a babák között ott hevert a karácsonyra kapott kis piros telefon, melynek csilingelése betöltötte az egész szobát, messzire szállt a nyitott ablakon át az éj levendula illatú csöndjében szerte a házak felett, békességet és szeretetet hintve karácsony estéjén Kathlin, és a városka lakóinak szívébe.

Aki ezen az éjszakán felnézett az égre, egy tündöklő csillagot láthatott, mely egyre kisebb és kisebb lett, míg pislákoló fénye végképp el nem tűnt az égbolt végtelenén sziporkázó, ezernyi csillag közt.

Az erdei tisztáson, a fák mögött egy férfi kékesen fluoreszkáló szerkezettel a kezében sóváran tekintett a távolodó fény után, miközben kitartóan hívta a gyűrt papírdarabkára írt számot. Percek múltán sóhajtva kapcsolta ki a készüléket. Később újra megpróbálom - gondolta, majd komótos léptekkel elindult a ₹-₰₾ jelű bolygón választott új élete, volt felesége Kathlin - és kislánya otthona felé.