BALÁZS ILDIKÓ NOVELLÁI

Aranyfonál

Sokszor repkedem álmomban a fák csúcsa fölött, úszómozdulatokkal szelem a levegőt, nagy távolságokat hagyok magam mögött.
Máskor körfolyosós társasház felső emeletén megnyílik a léc a lábam alatt, zuhanok a lécek között le a füves rétre, de sohasem érek földet.
Mostanában órákat úszom nyílt vizeken meg uszodában a kihúzott kötelek közt. Ezt a tudást honnan hoztam magammal? Csak felidézem.
Vajon honnan tudtam úszni akkoriban, amikor valójában még nem is tudhattam, hiszen kicsi voltam? Csak az anyaméhből vagy még korábbról? Hol a lét széle?
A levegőben jobb úszni, mert látni az alattunk levő világot.
Rigó ül a faágon, harsányan énekel, és belekukkantok a fészkébe. Kis tojások gömbölyödnek benne. Taplógombát látok a fatörzsön, a gombák lefele lépcsőszerűen egyre nagyobbak. Látom a szamócát, lentről piroslik a fűben.
Milyen más idefentről a világ!
A szomszéd kéménye füstöl, a kéményt messze kerülöm, torkomat csípi a füst. A háztető cserepei mohosak, zöldellnek itt-ott a hajlatokban. Le kellene ereszkednem.
Látom egy hevenyészve összerakott galambfészek szalmaszálait a csatornában. Gondtalan-gondatlan madarak.
Mély, zöld füves rét alattam, jobbra angyal, szárnya a földet éri, bal oldalt vár rám. Jobbra faodú, belépek, odabent templomhajó az odvas, öreg fa törzse föld alá visz.
Mesevilág.
*
Ha úszom vagy álmomban repülök, ennek a mesevilágnak vagyok részese, átlépek egy másik létezésbe.
Néha egy-egy meserészlet ezt a világot idézi. Gyerekkor vagy régebbi rejtélyes mesevilág. Törpékkel, földalatti lényekkel, huhogó bagollyal kiszáradt fa ágán. Zöldell a hold, világít az aranytallér odafent. Mohos fák sudarán aranyhajként csillan a holdsugár. Éji tünde jár itt, leteríti fátylát az erdei tisztásra, leveti tüllruháját, meztelen testén megcsillan a holdfény. Aranyhaja szétterül, s hajszálait másnap kósza juhász találja meg a harmatcseppekre tekeredve. Aranyfonál, mely a mélybe visz, magasságba emel. A juhász felemeli tekintetét az égre, s keresgéli, vajon az aranyhajszál odafentre tartozik-e, vajon ki hullhatta el odaátról.
S közben tenyeréből kihullik a hajszál, elnyeli a zsombék, magához lapítja a fűszál, melyen aranyban csillan a delelő nap sugara. A színjáték egységes, egyik égitest adja fényét a Földnek. Társam a nagyvilág: ki látja érkezésem e földre, ki tudja, miért küldtek, ki az a szellemes tudás, aki megmondhatja, miért választ a lélek ideátra megjelenést?
Az ész miatt sohasem panaszkodott senki, hogy kevés jutott volna, annál inkább a szépség, gazdagság hiányára. A lélek kincseit sem hiányolta senki. Isteni adomány földi szemmel mérhető-e? Ki mondja meg, egyenként s társainkkal összefogódzva mivégre vagyunk itt, odaát?
A lét kit dicsőít?
*
Ahogy a lámpát eloltottuk, megelevenedett a sötét szobában egy félelmetes világ. Sárkánykígyó, medve, moccant a fotel, a falvédő mintái életre keltek, lekúsztak az ágyamba. Rettegtem tőlük, a fülemig hatoló tappogástól.
Ma barátom az odaáti létre emlékeztető minden jel.
*
Létköz
Egy magas kék katedrálist látok, fehér kupolái a felhőkbe vesznek. Lépcsői úgy legebnek minden összefüggés nélkül a légben, egy gondolat, amely létrejön képzeletem nyomán. Fellépek a lépcsőre, érzem a kőborítású lépcsőfokok hűvös síkosságát, ahogy felfele haladok, míg elérem a hatalmas templomkaput. Rajta embermagasságban rézveretű kilincs - mint Mickey egér óriásországban - lépj fel reám egykettőre, hívogat az égig erő paszuly - gyerekkorom kedvenc meséje -, és már lenyomtam a kilincset. Bent szűrt fény a templom előterében. Bekukkantok a hajóba, messze, elöl feszület, mellette Jézus meditálva ül a földön.
Nem lépek a hajóba, szétnézek, egy oldalfolyosót látok balra, azon haladok végig, mint körfolyosón, évek telnek, amig megtalálom a terem végében sok ezernyi évem mellett elhaladva a kis kék oldalajtót. Alig látszik. Benyitok.
Az égi pávakék katedrális oldalsó kis ajtaján lemegyek egy hosszú keskeny lépcsőn. Odalent már vár rám egy öregember földig érő hajjal. Hol barátságos-derűs-telt alakja van körszakállal, hol borotvált, szikár, morózus, horgas orrú vénember. Tudom, hogy a kettő ugyanaz. Elindul előttem a hatalmas lélekkönyvtárba, melyben a mennyezetig sorakoznak a könyvespolcok. Egy polc előtt áll meg, egy sor könyvre mutat, és hátrább lép.
Látom a köteteket. Egy életkönyv, majd egy létközről szóló könyv. Egy újabb élet krónikája, megint létköz, mely értékeli a lent megtörténteket, hogy a vállalt feladatot hogyan végezte el a lélek az adott körben.
Az utolsó kötet a mostani életem előtti létközről szól. Erre az életemre szőtt hálótervem tartalmazza. Rengeteg fejezete van, vaskos kötet. Belelapozok.
Antha.
Elkövetkező életében: és a mostani nevem
Író. 102 év. Sok gyerek.
Életében nagy függetlenséget biztosít.
Nagy gazdagság, nagy felelősség. Minden rokonáról ő gondoskodik.
A gazdagság az ötleteiben rejlik.
Senki nincs befolyással a döntéseire, csak ő.
Semmi befolyása nincs az életére senkinek.
Önálló lélek.
*
Másnap a homokos Duna-parton elszunnyadok: gondolatban felmegyek megint a kék katedrális lépcsőin, benyomom a nagy fakapu jobb szárnyát, szemben a szentélyben Jézus fehér, kifejletlen csecsemőszerű teste a feszületen. Sem szeme, sem füle, csak egy öklömnyi fehér fej, mint kifejletlen, elhalt embrióé. Üdvözlöm. Balra az oltár, bemegyek, egy folyosó, azon jobbra krémfehér kis ajtó, lemegyek a lépcsőkön, az aljában vár a földi érő hajú mosolygós, kerek arcú öregember, mutatja is a könyvem a polcon, az utolsót a jobb oldalon, amire az én nevem van aranybetűkkel írva.
Felteszem a kérdést: a párom?
Nagy szerelem. Nagy csalódás.
Miért?
Mert nem úgy viselkedik, ahogy várom.
Akkor mire jó?
Ó, nagyon egyszerű. Arra, ami történik egy nő és férfi között. Mi másra? Csak én bonyolítom. Aztán tegyek, amit akarok.
Szóval csalódás. Milyen elvárás mezejében?
A másik ember nem felelős azért, hogy érzelmileg megérintett.
Lehetünk-e befolyással a másikra? Vagy az érzelmeket odaát fonják fáradhatatlan párkák, amikor megszövik a hálóterved, amivel erre a földre születsz? A csomópontokkal, társakkal, felismerésekkel?
Ahol szeretet van, ott érzed halk térnyerését.
*
Út a jövőbe
Felmentem a hegyre, de nem vettem véresen komolyan az egészet, ha látok valamit, jó, ha nem, majd máskor. Láttam magam évtizedekkel később, így beszélt hozzám idősebb énem:
- Engedni kell! Engedni kell! - csak ennyit mondott határozottan az a hetvenéves fehér hajú szikár nő, aki leszek. Na igen, nem erényem az engedés, megengedés, elengedés. Még gyakorolnom kell.
A hetvenéves önmagam különösebben nem is érdekelt, tovább lépkedtem a hegyen. De amikor nyolcvan voltam, egyszer csak egy nagy virágmező támadt a hegy körül, aminek tetején álltam, az egész olyan formájú volt, mint egy hatalmas csücskös virág, és minden mezőben állt egy-egy gyerekem. A távolabbi szirmokban unokák, dédunokák végtelenül. Mellettem jobb oldalon a párom. És az egész olyan volt, mint egy nagy virágkehely, ahol én a porzó vagyok.
*
A törpe
Egy hajnalban kínos-éber állapotban rendkívül rossz kedélyem volt. Próbáltam kiüríteni az elmém a kattogó gondolatoktól. Szürkeség.
Eltelt közel egy óra.
Egyszer csak egy rétet láttam, mint óvódás koromban a színes fali meseképeken, zöld füvet, kerítést. Átléptem a kerítésen - hiszen én már nagy vagyok, s a kerítés térdig sem ér. És jött jobb térmezőből, sapkásan, piros orral, fehér szakállal, pontosan olyan volt, ahogy a mesekönyvek ábrázolják. Jött a törpe.
Leült velem szemben, és is leültem, és gyermeki öröm támadt bennem. Valamit kicsippentett a szememből, talán a tisztánlátást gátló hályogot, s csak ültünk egymással szemben. Ő mosolygott, én is. Kicsit izgatott voltam, mint gyerekkoromban, mikor vittek valahova és különféle eseményeket éltem át. Gyermeki lényemnek jelentős eseményeket.
Egy törpe jött velem szemben a réten, leültünk és mosolyogtunk egymásra.
Közben lenézek magamra, és látom ám, hogy mindig, mikor odaát vagyok, testem átlényegül, fénylik. Angyallényem ott áll a tisztáson, aranyhajú lány fürdik a forrásban. Odaát minden olyan idealizáltan szép, extra photoshop.
*
Az Üllői úton haladok végig, a templomkapu nyitva van, hátizsákkal a hátamon bemegyek az Örökimádás templomba.
Keresem az oldaloltárt: egy Jézus-szobor van balra. Nézem a másik oldalt: nincs sem Mária, sem Szent Rita. Hozzájuk szoktam imádkozni.
Nos jó. Letérdelek a térdeplőzsámolyra.
Jézushoz intézem szavaim. A kis vacak ügyeimhez kérem a támogatását. Hogy eladjam a lakást, hogy szeressen a párom, hogy megszülessen a kisfiúnk, hogy a lányom jól tanuljon, anyám egészségben éljen. A sok apróság közt hirtelen feltolul bennem a kérdés, hiszen már elég idős vagyok empátiát gyakorolni másokkal:

Uram, tehetek érted valamit?

Szeress engem - mondja a faember, és ragyogni kezd.
Ó, itt más. Itt nem számít semmi, csak a szeretet. Hogy én szeressem a párom, anyám, a lányom. Én. S a meg nem született kisfiaim ott ültek a vállamon, érzem, ahogy a súlyuk rám nehezedik. Ó így más, igaza van ennek az embernek itt a keresztfán, odaát nem számít más, csak a szeretet. Annak alapján megmérettetel, és kevésnek vagy megfelelőnek találtatol, de ezen gondolkozni nem evilági feladat. Itt és ott csak a szeretet. Az egyedüli zsinórmértéke a világnak. Belépőjegy mennybe, pokolba.
Pénzt sem dobok most a perselybe, lenyomom a kilincset, megyek tovább a vacak kis dolgaimra az Üllői úton. Az a faember ott a feszületről velem van, szívembe költözött.

Az urna

Ahogy a termálfürdőből kilépett, éles szél csapta meg, mely felborította az utcai kukákat, magasba emelte a műanyag palackokat és nejlonzacskókat, melyek aztán homokszemcsével, porral keveredve a férfinak csapódtak. Kötött sapkáját a szemére húzta, úgy indult el az utcán. A szél taszított egyet-egyet rajta, zúgott, s újult erőre kapott.
Lépteit megszaporázta. A szél jókedvre derítette a medvetermetű, inas nagy embert. A szaunában azon merengett, milyen lesz, ha majd feladja a városi életét, és vidékre költözik az anyja házába. - Mama kedvence - élcelődött rajta a barátnője. A többi ismerőse is célozgatott arra, hogy nem jó a szingli-lét. Ha anyja meghal, senkije nem lesz.
Nem érdekelte, mit beszélnek az emberek. A barátnőjét szerette a maga módján, de össze nem akart vele költözni. Eddig a nő sem. Kislánya volt, iskolába járatta, társaságba járt. A férfi néha gyanakodott, hogy van valakije, és egyszer majd bejelenti, hogy szakítanak. De mostanig minden maradt a régiben. A katonaság óta megszakítás nélkül dolgozott ugyanabban a szakmában. Iroda, utazás, irányítás, felelősségvállalás.
Halvány tervek körvonalazódtak benne, hogy idegenforgalmi vállalkozásba kezd. De a lelke mélyén tudta, hogy semmit nem fog csinálni.
Semmit. Már lassan egy éve munkanélküli. Állást nem keres. Egész nap az internetet bújja, olykor éjszakába nyúlóan, de csak nézelődik. Edzésre jár, a szaunában lazít, szeretné gyakrabban meglátogatni a barátnőjét, de a nő mostanában sorozatban lemondja az együttléteket. Mindig kér tőle valamit. Utóbb azt állította, hogy ő megígérte volna, hogy feleségül veszi. Piros köves gyűrűt kért.
Először meglepődött, majd hümmögött. Soha senkinek nem kérte meg a kezét. Jó húsz éve a felesége akaszkodott rá, így került sor a családalapításra a rokonság erőteljes nyomására. Hagyta, de nem vágyta vissza azt az életet. Most szabad volt, senki nem kérte számon.
Ahogy haladt a sötétedő utcán, a régiségkereskedő boltja mellett egy garázsajtót látott felhúzva. Egy régi hullámlemez rolót, ami fentről lefele nyúlt le, mint egykor a régi boltoké. A régiségkereskedő zárva volt ebben az órában. Azt hitte, hogy most átpakolt a szomszéd garázsba.
A garázsajtóban néhány régi padlóváza meg egy gramofon állt csalogatón. Odament, benézett. A garázsbelső tele tárgyakkal, egy asztal, mint a régi boltosok pultja a garázs közepén. De odabent senki.
- Hahó! Van itt valaki? - hallotta a saját hangját, de nem volt biztos benne, hogy valóban szólt, vagy csak magában beszélt. Megköszörülte a torkát.
Egy vázát pillantott meg a bokája magasságában, egy gömbölyű bronzszín tárgyat. Önkéntelenül elhúzta a lábát, mert odaléptekor mintha nem lett volna ott, legalábbis nem észlelte. Pedig látása még mindig kifogástalan volt. Kissé lehajolt, jobban szemügyre vette. Kézigránát? Nos, az jó lenne, bizonyára ártalmatlanítva, bár ezeknél a garázsboltosoknál nem lehet tudni! Volt már fura tapasztalata, nem is szokott vásárolni ilyen helyen. Néha beszórólapozzák a környéket, és hagyatéki tárgyakat árusítanak. Látott már régi protézist, aranyfogakat, gombos cipőt, kalucsnit, amit már nem ismernek fel az emberek.
Körülnézett óvatosan, majd lehajolt a barna kerek tárgyért. Fémes, hűs tapintása volt. - Egy váza - örvendezett, pont ekkorát keresett, valami szokatlan alakút, ez most kézigránátra emlékeztette.
- Jó estét - szólt egy hang a garázs mélyéből, s ő majdnem kiejtette a kezéből a fémtárgyat. - Segíthetek? - fura férfialak körvonalazódott a sarokban. Kapucnis felsőt viselt, az arcából szinte semmi nem látszott, hangjából ítélve harmincas férfi volt.
- Mennyi ez a váza? - szedte össze magát.
- Ja, a váza... - habozott az árus. - Mennyit ér meg neked?
Kissé meglepte a tegezés.
- Nekem? Csak érdekel, mi ez.
- Hát te mondtad, hogy váza! - nyomta meg a szót az alkalmi régiségkereskedő, s ő közben azon gondolkozott, hogy sohasem látott ilyenforma embert a környéken, pedig közel harminc éve lakott itt.
- Mennyit kérsz érte? - tegezte vissza az árust.
- Öt rugót adsz, azt viheted! - szögezte az le.
- Madárnak nézel? - kérdezett vissza. - Max. egy rugót adok!
- Három!
- Másfél!
- Tesókám, két lepedőért viheted!
A mellényzsebébe nyúlt, emlékezett, hogy egy kétezer forintos van benne, úgy adtak vissza az uszodában, két ujjal kihúzta, s odanyújtotta az embernek. A vázát a kabátzsebébe süllyesztette, s kilépett a garázsból.
A szél felzúgott, forgószélszerűen portornyot kavart, abban a pillanatban a garázsajtót nagy zörgéssel lehúzta a jó ember, s az utca teljesen kihalt.
Furcsa érzése volt, mintha lopott volna. Vajon mit visz haza? Az árus sem tudta pontosan, meg úgy sejtette, hogy kézigránát, tiltott áru, s magában nevetgélt. Megnézeti a nyugalmazott tűzoltó szomszédjával. Igen, de mit mond neki, hol találta? Megmondja, hogy vázát vett egy ócskástól. Izgatottan csengetett be a szomszéd ajtaján.
- Ezt hol szerezted? - nézett rá vigyorogva a szomszéd. - Ez egy urna, ebben laknak! Mégis mit gondoltál, amikor megvetted, mi ez? És mennyit adtál érte?
- Hogy kézigránát, és az árus nem tudja, mit ad el. Amúgy kétezret fizettem érte - vallotta be. Egyre izgatottabb lett.
- Vigyük vissza, elkísérlek - szólt határozottan a szomszéd, s tekintetében volt valami kérlelhetetlen. A garázsvásár ide csak a harmadik utca. Megvárta, míg a szomszéd kabátot és sapkát vesz, és elindultak. Az utcában senkit nem találtak, hiába verték a garázsajtót meg a régiségkereskedő boltjának ajtaját is. Mintha sohasem lett volna ott senki. Visszamentek a házba.
- Nem jártál temetőben mostanában? - kérdezte a szomszéd gyanakvón, az arcát fürkészte.
- Azt gondolod, félrebeszélek? - háborgott.
- Nem. Csak csodálkozom, hogy ilyesmit valaki áruba bocsát. Hogy kerülhet egy urna egy ócskáshoz? - töprengett félig magában a szomszéd.
Érezte a szomszéd aggodalmát. Lehet, hogy szólni fog a fiának. Az emlékezete kihagy néha, ez igaz. De ezt a garázsvásáros dolgot nemcsak képzelte. Ez most történt meg vele! Hisz itt a kezében az urna! Nem képzelődik!
- Majd visszaviszem holnap! - mondta a szomszédnak, azzal kivette a kezéből a tárgyat, és bement a lakásába. Egyre izgatottabb lett a gondolattól, hogy a vázának vélt tárgyban egy ember hamvai lehetnek.
Cipőstől dobta le magát a franciaágyra, ahol általában tévézett, olvasott, írt, netezett, aludt, evett, öltözött, nagy ritkán szeretkezett. A másik három szobát nem fűtötte télen. Az ágyon DVD-k, könyvek, folyóiratok, újságok szerteszét. Ott tekergett a laptop összes kábele, az éjjeliszekrényen üres sörösdobozok, italos üvegek. Keresgélt, majd meghúzott egy piros folyadékot tartalmazó üveget. Látása kissé meghomályosodott, majd kiélesedett. Feliratot keresett a tárgyon, forgatta.
Szóval ilyen egy lezárt urna! - Bár még sohasem látott urnát, biztos volt benne, hogy az. Szemüveget vett elő, majd nagyítót. Aztán rábukkant az urna közepetáján az elnyújtott betűs írásra, és betűzni kezdte: A-B-F-R-A.
Tovább forgatta. Nem, semmi több. Mintha ilyen módon adta volna tudtára valaki, hogy meghalt. De akkor valóban ő van benne? Az ő hamvai? S ha igen, akkor ő most hol van? De hiszen nem halt meg... Nem érti... Valamire rosszul emlékszik?
Izgatott volt és egyben reményvesztett. Reménytelennek érezte a folytatást. Mindenfajta folytatást. Ez itt már nem ő. Ő már az urnában van. S az érzékelése testen kívüli. Ideát nem maradt utána más, csak ez a jel: A-B-F-R-A.
Mit is jelent ez a rövidítés? Hol olvasta ezt? Jaj, a temetőkben: A boldog feltámadás reményében, ámen. Kirázta a hideg. Nem, nem akarja ezt. Nem halt meg! Nem ő van az urnában! Nem a saját hamvait tartja a kezében! Még nem! Még élni akar! Még szeretkezni, igen, az hiányzik a legjobban, amióta munkanélküli, a barátnője nem akar vele lenni. Persze, amikor vezetőként dolgozott, milyen készséges volt!
Ilyenek lennének a nők? A pozícióra buknak? - töprengett, de valahol érezte, hogy nem így van. A nők az életerős, sikeres férfiakat keresik. Nem a lúzereket, akik céltalanul tengődnek, és felélik a tartalékaikat. A barátnője nem vagyonos, de igyekvő. Szóval ezért mondja le az együttléteket. Így nem kell neki. De mit tegyen? Ő már nem akar semmilyen állást. Dolgozni akar, de a saját szabályai szerint. Utazni, írni. Nem csak a pénzért robotolni. A munka nyújtotta elégtételért, elmerülve úgy, hogy nem veszi észre az idő múlását, s közben átlendül egy másik dimenzióba! Ilyen munkát szeretne, amely az időtlenség érzését közvetíti!
Könyvtárba menni, ott ülni naphosszat, olvasni, jegyzetelni. Erre vágyott diákkora óta. A zavartalan kutatásra, elmélyülésre. Miért is nem lett kutató? Mert boltos apja nem engedte, neki is pénzzel kellett foglalkoznia. Nem, nincs baja a pénzzel, nem szórja, megbecsüli. Csak más az érdeklődése, és ezt az apjának nem is próbálta elmagyarázni, úgysem hallgatta volna meg.
Gyerekkori képek kavarogtak benne. Képek az apjával, anyjával, hang nélkül, mint némafilm. Epizódok, melyek a szülők válásához vezettek az idő tájt, amikor őt, kiskamaszt, kollégiumba küldték. Nem, azóta nem hisz az otthon melegében. Nem akart soha családot. A gyerekeket is csak a felesége akarta.
De vele, azzal a gyerekkel, aki a lelke mélyén vacog, senki nem foglalkozik? Senkit nem érdekel, hogy eszik, iszik, alszik, egyedül van? Ki szól hozzá, ki figyel rá? Hogy él-e, vagy már meghalt...
A telefonja csengett. Mintha egy másik világból ereszkedett volna vissza a túlnőtt, fél szobát elfoglaló fikusz mellé.
- Gyere át! Vargabélest sütöttem! - az energikus női hang felrázta és egyben megnyugtatta.
- Köszönöm szépen. Most jöttem a fürdőből - dörmögte.
- Jól van, akkor maradj, nehogy megfázz, átviszem, még meleg.
- A lányod?
- Anyunál alszik.
-Várlak! - s hangtónusa melegre váltott, ahogy elmosolyodott.
Akkor legalább együtt leszünk! - ujjongott magában. Kipróbálhatja, hogy él-e még, vagy valóban már az urnában pihen. S jólesőn elnyújtózott a kanapén. - Az urna! - jutott eszébe hirtelen. Keresni kezdte, hogy eltüntesse, de sehol nem találta. Nekifogott kihordani a hálószobából a sörösdobozokat, mosatlan tányérokat, papírszemetet. A könyveket, teleírt papírlapokat egy polcra helyezte. Szellőztetett, tiszta ágyneműt húzott, s elindította a mosógépet.
Izgatottan várt, ki-kinézett az ablakon. Onnan a templomtérre nyílt kilátás. A fák koronái nem mozdultak, elült a szél. A holdnak udvara volt, fagyos éj következett. Talán most először együtt maradnak éjszakára, talán kibírja az érintést. Egy másik ember közelségét, ahogy lélegzik mellette.
Még soha nem töltöttek együtt egy teljes éjszakát.