TÁTOS GYÖNGYI NOVELLÁJA

Kedves emlékek fájdalmai

Csodás meleg nyári nap volt, amikor hivatalos út miatt Székesfehérvárra kellett mennem.
Elhatároztam, hogyha már arra járok, akkor férjemnek megmutatom őseim házát és azt a kertet, ahol annyi kedves emléket éltem át gyermekkoromban.
Miután elintéztük a dolgainkat, hazafelé menet befordultunk a Dinnyésre vezető útra.
Ahogy megláttam a templomot, megdobbant a szívem, mintha elvarázsolt volna a múlt. Kislányként lestem azokat a helyeket, amiket még mezítlábasan, vagy kikeményített fehér ünnepi köténykémben jártam végig.
Nagyon furcsa érzés fogott el. Annyira más volt, és olyan kicsinykére zsugorodott össze minden. Aszfaltos út, új házak. A régi mezőgazdasági, háziállatokkal teli porták eltűntek.
Már nem találtam a gémeskutat, ahol a vályúból ittak a falu lovai, ahová engem is elengedett egyedül a nagybátyám, ahogy felrakott a Barna hátára. A Barnán ültem, és a Kese pányváját fogtam. Olyan büszke voltam, hogy két lovat vezetek egyedül. Évek múlva tudtam meg, hogy inkább ők vittek magukkal. De ettől nem halványult el bennem annak a büszke napnak az emléke.
Nehezen találtam meg a házat. Szomorúság fogott el, hogy annyira összezsugorodott az idők folyamán. Eltűntek a gyümölcsfák lombos ernyői az első kertből. A kemence, amelyik annyi kis cipót sütött, csak nekem. A méhek kaptárai, amikben illatos mézet készítettek a méhecskék. Nem voltak háziállatok, a kocsi a petrencés rúddal, előtte Kese, és Barna befogva.
Bundi sem jött csaholva, hogy összesározza ölelése miatt a fehér kötényemet.
Férjem rákérdezett, hogy miért jutott eszembe éppen a kocsi a lovakkal.
Nos, minden állatért rajongtam. Képes voltam, az akkor sokat érő reggeli, déli, és esti kockacukor-adagomat eldugni, csak hogy odaadhassam a két lónak. Nagybátyám mindig felemelt és óvatosságra intett. Azt mondta, hogy lassan nyújtsam a kezemet ki, akkor a lovak megérzik a cukor illatát és elveszik a tenyeremből, de nehogy megijesszem őket.
Egy kora délutánon nagybátyám hazaért a földekről. Hatalmas széna heggyel volt megpakolva a megszélesített kocsi. Nagyon nehezen tudott behajtani a gazdasági udvarra. Többször húzatta vissza pár lépést a lovakkal a kocsit, mert megakadt a felrakott széna az eperfa lombjaiban és sodorta le a drága csomókat.
A hatalmas rakományt lehányta a helyére, és bement ebédelni. Én már túl voltam az ebéden és Bundi kutyával birkóztam a frissen elszóródott illatos szénán, amikor eszembe jutott, hogy zsebemben lapul a déli két szem kockacukrom.
A két ló a kocsiba befogva várakozott a gazdájára. Még dolguk volt.
Ott hagytam a kutyát és felkapaszkodtam a kocsi ülésére, onnan kimásztam a kocsi rúdjára, és a lovak szíjaiba, meg a hátába fogódzkodva kioldalaztam a rúd végére.
Nem is vettem észre, hogy Bundi megsértődött és elfutott a házhoz. Ott ugatott, és panaszkodott a gazdájának.
Nagybátyám, Géza bácsi látva, és ismerve a kutyáját valami rosszat sejtett. Otthagyta az ebédet, hogy kinézzen a kertbe.
Akkor látta meg a fejem csücskét a két ló feje mellett.
Azonnal lerohant és szembe állva a két lóval megszólalt halkan, kedvesen és nyugodtan.
- Gyöngyike, gyere le onnan hoztam neked valamit. Óvatosan fordulj meg és gyere ide.
Mikor megláttam Géza bácsit és meghallottam, hogy ajándékot hozott nekem, lekiabáltam.
- Mindjárt megyek, csak odaadom a Kesének és Barnának a cukrot.
Vékony éles örömteli hangom bele hasított a levegőbe a lovak füle mellett. Kese éppen az orrát a tenyerembe dugta, és a szája szélét kifordítva próbálta a kockacukrot felvenni. Nagybátyám elhűlve, sápadtan nézte a ló nagy hófehér fogait.
- Gyere azonnal. Siess, mert nem kapsz semmit - szólt remegő hangon.
Nos, én megfordultam gyorsan, és amilyen hamar csak lehetett lekecmeregnem a két ló között az ajándékomért.
Ahogy leugrottam a kocsiról, Géza bácsi átváltozott üvöltő óriássá.
- Az anyád hét szentségit! Adok én neked ám ajándékot. Elkaplak és végig hasítom a hátadat az ustorral. Mit gondolsz te? Majd lecsuknak miattad, mert leharaptatod a kezed a lovammal? - üvöltötte torkaszakadtából. Az üvöltésre előjött a nagynéném és édesanyám. Meglepődtem és futásnak eredtem. Ő utánam az ostorral.
Az volt a szerencsém, hogy kicsi voltam és jó futó. Így belevetettem magam az út túloldalán lévő magas bogáncs bokrokba, ahol ő megtorpant és nem futott utánam. Lihegve lekushadtam a kerítés tövébe és vártam, míg visszatér a házba.
Bundi csaholva bújt mellém.
- Eriggy innen te áruló! - löktem el magamtól, de őt nem lehetett könnyen lerázni. Sokáig üldögéltünk ott, még Géza bácsi ki nem hajtott az útra.
Már úgyis uzsonna idő volt, hát beoldalogtam a házba. Na, ott megint jött a fejmosás.
- Hogy lehetsz ennyire rossz. Nagyon jól tudhatod, hogy ha a lovak dolgoznak és kifáradnak a Kese milyen ideges. Itt mesélte Géza bácsi, hogy csak azért tartja, mert jó húzó ló, és erős, de makrancos, és kiszámíthatatlan.
- Engem nem bánt.
- Honnan tudod? - kérdezte a mamám.
- Onnan, hogy mindig oda adom nekik a cukromat és engem szeretnek.
- Jaj, kislányom attól még az egy állat, és nem lehet megbízni bennük. Légy szíves ne menj a lovak közelébe, ha Géza bácsi nincsen ott.
Két nap múlva már el is felejtettem a lovakkal kapcsolatos kalandot, amikor este a vacsorát ettem a kerti asztalnál. Délelőtt sült friss cipót majszoltam, amikor Géza bácsi az istállóban a lovakat intézte. Ki-be járkált. Nagy csomókban hordta ki a lovak alól a vasvillára tűzött használt szalmát, aztán tisztát vitt be.
Egyszer nagy magyaros káromkodásokat hallottam és csattanást, dobbanást, majd az ajtón vasvella /ahogy a bátyám mondta/ hegye látszott, majd Géza bácsi a villát fogva repült a levegőben.
A villa beleszúródott a földbe a nagybátyám mellé huppant.
Tátott szájjal néztem az esetet. Nem értettem, hogy micsoda akrobatikus mutatvány volt ez.
Kiderült, hogy aznap is rosszkedvű volt a Kese. Nagyon szívére vette a szitkot, amit Géza bácsitól kapott, mert egy kicsit megtaszajtotta, ahogy almozott alatta. Az pedig kirúgta az istállóból.
Hát igen. Furcsa dolog, hogy az emlékek milyen valósak tudnak lenni.
Milyen fájdalmas dolog az, hogy annyi szép emlék elvész az időben. Akik ott élnek nem is tudják, hogy egykor mennyi kedves dolog történt ott.
Kicsit szomorúan fordultam el a kicsiny összezsugorodott kerttől, és zökkentem vissza a felnőtt jelenbe. Rádöbbenve arra, hogy a kocsimban lerakott virágcsokor a jelen keserű csokra, mint emlékhordozó úgy rakom le a temetőben a sírhalmokra, mert ők már mind itt nyugszanak a temetőben.
Amilyen könnyedén léptem a kiskapu elé, olyan nehezen szótlanul vánszorogtam a temető fele vezető úton.
- Mi bajod van? Az előbb még olyan vidáman meséltél? - kérdezett a férjem.
- Tudod, úgy érzem, mintha most mindegyikőjük ide bújt volna a lelkembe, és olyan nehéznek érzem magam.
- Ez azért van, mert szeretted őket, ettől vagy gazdag. Nem mindenkinek vannak ilyen kedves emlékei - mondta biztatva és átölelte a vállam, hogy ebben a szomorúságban ne érezzem egyedül magam.

A férjem kedvességét ismerve fogadom el biztonsággal és igazsággal a "KEDVES" szó értelmezését, jelentését. Őt ismerem és tudom, hogy mindig igaz a mosolya és mindig tisztességesek a gesztusai.

De! Visszagondolva nagyon sokszor hagyott keserűséget, csalódást ennek a szónak az ismerete. A fönti visszaemlékezés is bizonyítja, hogy egy szó ismerete és általa várt érzéseink nincsenek mindig összhangban egymással. Így vagyok én a szótárban sok szómagyarázat elfogadásával. Szeretet, szerelem, tisztesség, becsület, ígéret és még sorolhatnám mindegyik szónak meg van a maga negatív jellemzője is, bármennyire bízunk a szó jelentésének igazában.