TAKÁCS DÓRA NOVELLÁJA

Csalfa idealizmus

Az erdő, az egy idilli világ. Csak kintről néztem sokáig, mint egy nagy ismeretlent.
Valami mindig visszafogott mielőtt beléptem volna. Talán fél az ember, ha annyira hívogatja egy csodálatos érzés. Szokták is mondani, túl szép, hogy igaz legyen. Ugye?
Üde zöld bokrok, terebélyes, éltető árnyékot adó lombok. Kintről is érezni, hogy a levegő súlyos az édes illattól, amit ont magából a rengeteg apró, színes virág a tisztások dús talaján.
De most elég volt a mindig visszatartó félelemből, lekicsinyítő érzésekből!
Ma. Igen, éppen ma.
Rá fogok lépni arra kicsiny, kanyargó csíkra, ami valójában alig-alig nevezhető ösvénynek. Rábízom magam, vezessen ebben a csodavilágban.
A kinti kavicsos, forró homok után kellemesen, hűsen csiklandoz az árnyékba borult, mégis fényes fű. Néhány félszeg lépés után már szinte magabiztosan haladok egyre beljebb a kis erdei ösvényen, körülöttem döngenek a méhek és valósággal dallamot látok a pillangók röptében. Ezt a dallamot fütyöli fölöttem az ágon hintázva egy rigó is. Valami játékos, gyermeki boldogságot sugárzó kis dallam. Csilingel. Csordultig telik tőle az ember szíve.
Megnyugtató, hogy nincs körülöttem senki más. Szabadon átadhatom magam a csodálatnak, ugrándozhatok a pillangókat kergetve, énekelhetek együtt a rigó füttyével. Pedig az katasztrofális, ha én énekbe kezdek. De itt mintha még a kintről hozott, amúgy rossz dolgok is megszépülnének. Szépüljek én is, fonok egy kis virágkoszorút a nyakamba és egy-két szálat még tűzök a hajamba is. Azt játszom, hogy erdei tündér vagyok, úgy megyek tovább. Hisz itt minden lehetséges. Egy kis tisztáson az a keskeny, kanyargó csík is eltűnik lassan, nincs már ez az apró, ösvényszerű valami sem, hogy vezessen. Csak a megérzés vihet tovább.
Körülnézek. Merre is induljak?
A levegő fényes, dús, aranyosan csillog. Málna illata kúszik felém. Összefut a nyál a számban, annyira édes ez az illat. Megindulok utána.
A közelben egy patak csörgedezik, biztos ott lehet a málna is. Talán szeder is akad, az a kedvencem. Egy kis őz bukkan fel előttem. Először meglepődök, hogy nem ugrik meg, hagyja, hogy közelebb kerüljek hozzá. Aztán rájövök, hogy itt ez a természetes. Ez egy ideális erdő ideális világa. Itt nincs helye félelemnek. Az csak az ember alkotta fekete világban létezik. Követem a kis őzet. A levegőben már érezni a patak hűs, enyhet ígérő tiszta illatát és valóban, az érzékek nem csalnak, néhány lépés után fény tör be a megritkuló, fiatalodó fák között. A patak nedves kövein és fodros habjain játszadozó pajkos napfény az. Belemerítem kezem a hűs vízbe, kellemesen megborzongat, ahogy az arcomra borítom. Szinte harapni lehet az erdő mély, fás-mohás ízeit, a kövek hideg, kemény ízeit, ahogy elkeverednek a virágos árnyalatokkal. Felüdülés. Lüktet benne az élet.
A kis patak túlsó partján ott virítanak a kusza málnabokrok és csak kívánni kellett, szeder tarkítja őket. Áttáncolok a csúszós köveken, hogy végre megízlelhessem. Szoknyámat felhajtom, abba szedem a kicsattanó, édes gyümölcsöket. Ahogy haladok a málnásban, feltűnik egy kis házikó mohával félig benőtt, vöröslő teteje. Falai ódon téglából lettek kirakva, előtte gerendák támasztotta veranda. Hintaszék áll ott, és az asztalon egy pohár némi kenyérféle mellett. És egy könyv.
Tehát itt él valaki. Itt, az ideális, elképzeltnek tűnő világban egy húsvér ember él.
Mindig is kerültem az embereket, de ez valahogy más. Vonz magához a kis veranda akár egy hatalmas mágnes, nem lehet neki ellenállni. Közelebb érve látom, hogy a könyv nagyon régi. Lapjai mélysárga színűek, szinte málladozók. Belelapozok, ügyelve, hogy ne veszítsem el, ahol ez a különös ember tartott az olvasásban. A kiadás éve 1936. Nagyot dobban tőle a szívem. Sokat jelent nekem ez az évszám.
A nyitott ajtón kiszökő halk dudorászás, fütyörészés magamhoz térít. Egy idegen háza küszöbén állok az erdő közepén, felhajtott szoknyával, amiben az ő málnája virít. Legalább köszönni illenék és megkínálni a saját málnájából. Mintha csak a gondolataimon mulatna, nyugodt, mély, reszelős hangon felkacag a lakó. Valósággal szárnyal a nevetése, kellemes férfihang.
- Jöjjön be Kedvesem! Már vártam. - szól ki a házból.
Mint az anyák napi fellépés előtt álló kisóvódás, állok reszkető térdekkel. Belépek. A házat mennyei piskóta illata tölti meg. A férfi ott áll az ablak előtti asztalkánál, a süteménnyel babrál. Nem fordul felém, mintha jól ismerne, mintha teljesen természetes lenne, hogy ott állok a konyhájában. Aranyos haján megcsillan a ferdén beeső délutáni napfény.
- Honnan tudta, hogy jövök? - bolond kérdés...
- Ugyan. Az egész erdőn át énekelt. Csengett a part a nevetésétől, amikor a patak kövei csiklandozták a talpát. Aztán olyan boldogan szedte a gyümölcsöket itt a ház előtt. Észre sem vette, hogy ugyanazt a dallamot fütyörészte, amit én idebent. Az erdei kis rigótól ragadt rám, tudja, ott a pillangós rét felett fészkel.
No, hozza azt a málnát! Éppen jó lesz a sütemény tetejére. Ugye van közte szeder is?
Mint egy régi emlék, sejlik csak elő, ahogy később a közösen feldíszített édességet a verandán fogyasztottuk el. Közben hosszasan beszélgettünk az erdőről, könyvekről, az élet szépségeiről és ezer más lényegtelen apróságról is. Hisz mindig is ismertük egymást. Apa a lányával, férj az asszonyával beszélget így egy hosszú nap után. Mert az együtt elköltött vacsorák szent és sérthetetlen köteléket építenek ki két lélek között.
Amikor a fény aranyosból lilára fordult, és felpislákoltak az első csillagok, lassú komótos léptekkel bement a házba, és egy réz tartóban félig leégett viaszgyertyát hozott ki. Meggyújtotta. Ismerős arca fáradtnak tűnt a gyertyafényben. Nyugodt, boldog mosoly szaladt szét az arcán, ha rám nézett és ettől kedves kis ráncok húzódtak a szeme körül. Valószerűtlenül mély, erdőszínű szeme volt. Teljesen el lehetett benne veszni.
- Jöjjön Kedvesem! - mondta, miközben leült a hintaszékbe.
Az ölébe vont, átölelt. Fejem a vállára hajtottam, illatából mélyeket lélegeztem. Csiklandozott a szakálla. Meghitt, ismerős, régi érzés volt ez is.
Halkan, telve szomorkás érzelmekkel szavalni kezdett, de már a vers elejét is alig hallottam.
- Ahol az idő nyúlós és a levegő szilárd,
itt van már benne az a makacs, ragadós magány.
Fullasztó, keserű, átkozott kénszagú magány.
Ilyen ez. Az idealizmus nélküli világ.
Utolsó sorainak kísérője, a hidegezüst holdfény ébresztett, ahogy besütött a szobámba. Fáztam, a bunda lecsúszott a hátamról. A gyertya az asztalon csonkig égett, amíg elszunyókáltam a versem írása közben.
Az ölelő karok nem voltak sehol. Ahogy az erdő illata sem. A férfi illata sem.
Saját fáradt, megtört hangom altatott el.