VASS JÓZSEF ANDRÁS NOVELLÁI

Alföldi anzix

Egy mondás szerint vannak a kutyák, és van a vizsla.
Magor, aki egy sima szőrű magyar vizsla volt, magában hordozta a fajta minden jellemvonását. Intelligens, elegáns, nemes megjelenésű, szikár izomzatú jószág volt.
Tartása erőt és nyugalmat sugárzott.
Egy éves kora ellenére, amely emberi években számolva nagyjából a kamaszkornak felel meg, igen érett gondolkodás jellemezte.
Nagyon szerette a gazdáját. Az Alföld egyik kis városának tágas udvarán, ahol boldogan élt, már minden zugot ismert. Fából készített házacskájába húzódott vissza, amikor úgy hozta a kedve, vagy az eső kergette be oda. Minden nap friss víz és laktató étel várta. A gazdája igyekezett mindenben a kedvében járni. Tökéletes volt az élete egy dolog kivételével.
Ő vadászkutyának született.
Nem tudta milyen is a vadászat, de ösztönei azt súgták, hogy az valami csodálatos dolog lehet. A gazdája nem volt jártas vadászatban, nem is azért vásárolta Magort. Elevenségével és értelmes nézésével már néhány hetesen is kitűnt az alomtársai közül.
Magor kedvenc időtöltése volt, hogy délutánonként érdeklődve figyelte, mi történik a ház kerítésén túl, az utcán. Szinte minden nap látta, hogy kutyákkal sétáló gazdik mennek el a ház előtt. A többi társához csatlakozva, akik szintén be voltak zárva más udvarokon, ilyenkor vad csaholásba kezdtek. Voltak, akik egyszerűen, csak erőfitogtatásból ugattak, jelezve, ha egyszer innen kiszabadulhatna, majd jól elbánna velük.
Magor hangjában inkább az irigység dominált. Azt képzelte, hogy ami a kerítésen túl van, az a szabadság, amelyre vágyott. És az érzés, ami ilyenkor elfogta nagyon különleges volt.
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem élheti át a vadászat élményét. Az ösztönei azt súgták, hogy el kell szöknie.
A kapu résnyire nyitva maradt. Most! Itt az alkalom. Menekülj! Fuss!
Igen. Áldott szabadság. Futott, csak futott. Hátra sem nézett. Fülei, mint kalitkából szabadult rab madár szárnyai, lebegtek a szélben. Kerítés és korlátok nélkül csak rohant egyre messzebbre. Boldog volt. Nagyon boldog.
Ismerősöket vett észre az utcán. Le is lassított. Az illatuk alapján már messziről beazonosította őket. Azok a kutyák voltak, akiket délutánonként szoktak arra sétáltatni, ahol ő lakik.
- Sziasztok! Ti kik vagytok? Én Magor vagyok a magyar vizsla. Megismertek?
- Hát persze! - szólat meg az egyik. Én egy angol pointer vagyok. A teljes nevem Brighton, de a gazdám csak Brájtinak becéz.
- És benned kit tisztelhetek, csodálatos hölgyem? - fordult Magor a másik kutyához.
- Én München vagyok. A gazdám Müncinek szokott becézni, de szólíts csak Münchnek!
Én egy németjuhász vagyok.
- Remek. Brájti és Münch, örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Van kedvetek szaladgálni velem egyet?
- Magor - szólt a pointer. Nem tűnik fel neked valami?
- Látod ezeket a nyakörveket rajtunk? - folytatta a németjuhász.
Magor tágra nyitotta a szemeit. Akkor látta meg, hogy a nyakukon levő bőrszíjakhoz egy-egy lánc van erősítve, amelyek másik végén fogók találhatók. A kutyák gazdái tartották a kezükben őket.
- Mik ezek? - kérdezte Magor.
- Ezeket úgy hívják, hogy póráz. Nekünk csak addig tart a szabadság, ameddig a láncok engednek minket.
- Ezt nekem miért nem említettétek, amikor délutánonként arra sétáltatok, ahol lakom?
- Tudod Magor, mi mindannyiszor elmondtuk neked, amikor felénk ugattál, de te ügyet sem vetettél ránk. Csakis a saját igazadat fújtad, hogy de jó nekünk, meg ez az a szabadság, amire mindig is vágytál. Azt hitted, hogy a kerítésen túl egy egészen más világ vár rád, de ne áltass hiú ábrándokat. Ne csak nézz, láss is!
Magor csak legyintett. Rövid búcsút vett és már loholt is tovább.
Ugyan már, póráz?! Na, nekem olyanom sohasem lesz. Tudok én magamra vigyázni.
Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy közben kiért a városból. Az utolsó házat is elhagyva egy hatalmas tisztáson találta magát.
A szél felerősödött és egyre több állat illatát hozta el az erdő felől. Magor érezte, neki oda kell mennie. Ott majd végre vadászhat.
Az idő telt. Az est szürkéjét, az éjszaka feketéje váltotta fel. Hatalmas villámlások közepette a vihar is megérkezett. Az erdő fái ugyan adtak némi oltalmat, de rövid szőrén pillanatok alatt áthatolt a hideg eső.
Ilyenkor otthon csak bebújt a kényelmes kis házába, ahonnan csak akkor bújt elő, amikor a viharfelhők már javában továbbálltak.
Otthon, drága otthon! Most először jutott eszébe a szeretett otthona, és a gazdája. Vajon gondol-e most a kedvenc kutyájára. Hol lehetsz drága kiskutyám?
Összehúzta magát egészen kicsire, hogy az eső minél kisebb felületen érje.
Reggel a nap sugarai ébresztették. Kínzó éhség gyötörte. Megint eszébe jutott a szeretett gazdija, amint a kis tálkájába finom ételt készített neki, melyhez friss víz is dukált.
Elindult vissza a városba. Ez a vadászás dolog már nem is tetszett neki. Hazamegy az ő gazdijához. Minden, ugyanúgy lesz, mint ezelőtt.
Útban hazafelé összetalálkozott egy kislánnyal és az apukájával. Az apának rögtön megtetszett a vizsla. Azon töprengett, hogyan tudná megfogni. Cselt eszelt ki. A kislányt küldte oda, hogy simogassa meg, és ő majd hirtelen elkapja. A gondolatot tettek követték. Mire Magor észbe kapott, már egy ismeretlen udvaron találta magát.
Örült is, meg félt is. Egyrészt örült, mert azt gondolta, itt olyan étel várja, mint otthon és tágas ól. Viszont aggódott is, és a félelme hamar beigazolódott.
Méteres lánc, melynek egyik végét egy karóhoz kötötték. A másik vége Magor nyakára lett tekerve, nyakörv nélkül. Kutyaól helyett egy kiselejtezett olajoshordó lett a nyughelye. A kenyérmaradékot egy lyukas lábasban kapta.
Hónapok teltek el.
Százszor, vagy inkább ezerszer is megbánta már, hogy elszökött otthonról. Kórosan lesoványodott. A lánc a nyakán először a szőrét koptatta el, utána a bőrét, majd végül az eleven húsba is belevágott. Mély, fertőzött sebek jelentek meg, melyek fájdalmasan emlékeztették rossz döntésére.
Szél támadt. Viharfelhők gyűltek, majd elkezdett szakadni az eső. Rohant volna a hordóba, de a lánca összecsavarodott a karón, amely miatt egy lépést sem tudott tenni.
Ott állt kilátástalanul és bőrig ázva a sötétben. Minden igyekezetével szabadulni próbált, de a lánc nem engedett. Maradék erejét összeszedve egy hatalmasat rántott a fogva tartóján. A lánc még utoljára a csontjáig hatolt. Érezte, hogy még egy szorítás és nyomban megfullad, de csoda történt. Az egyik láncszem hirtelen elpattant és a béklyó a földre hullott.
Sikerült, végre kiszabadult. Rohant a hordóhoz, de az akkorra már félig telt esővízzel.
Talán majd reggel történik valami. Addig kibírja valahogy.
Megvirradt. Az új gazdája munkába indult, de még vissza kellett szaladnia valamiért. A kapu résnyire nyitva maradt.
Ez az! Itt az alkalom!
Magor meglódult. Egyre növekvő lendülettel rohant a kapu felé. És...
Sikerült! Kint van. Áldott szabadság! Szaladt, egyre gyorsabban. Közben azon tűnődött, most merre tovább?
Az erdőbe, vadászni? Na, az a múltkor sem jött össze.
A gazdája otthon? Bizonyára már el is felejtette az ő kis vizsláját. Talán haragszik is rá, amiért a sok gondoskodás ellenére elhagyta őt.
Már nem rohant, csak kullogott. A láncos fogva tartójától már kellő távolságra került, viszont, hogy most merre, arról már fogalma sem volt.
Mi ez az illat? Olyan ismerős. Régóta nem éreztem már.
Ó teremtőm! A gazdim illata.
Ő az, megismerem messziről.
A gazdája is meglátta őt. Rohantak egymás felé. Magor fülei ugyanúgy lebegtek a szélben, mint azon a napon, amikor megszökött hazulról. Az utolsó 3 métert egy jól sikerült ugrással már a levegőben úszva tette meg. Boldogan ugrott a gazdija nyakába.
Hát megismersz gazdám? Szeretsz-e még vajon engem? Visszafogadsz egyáltalán? Hullottak a hatalmas vizslakönnyek.
A sors úgy hozta, hogy útban hazafelé ismét találkozott Brightonnal és Münchennel.
Magor még bólintott egyet, majd a gazdi lépteit követve sietett tovább.
Már nem érdekelte a kerítésen túli világ, és az elképzelt szabadság.
Otthon van, végre a saját,jól megszokott udvarán.
Finom étel, friss víz és szerető gondoskodás várta.
Jóllakottan ballagott a takaros kis házikója felé. Nyugodtan lépkedett, lánc sehol.
Szabad volt és nagyon boldog.

Az árnyjátékos

Az asztalon két hófehér gyertya állt.
Vastagok és nagyon magasak, mintha örök időre készítette volna őket a szorgos gyertyaöntő. Fényük beragyogta az aprócska szobát.
Ketten éltek ott. Istvánka, és az édesanyja, Marika.
Az apa már rég elhagyta őket. Valami mást, valami újat keresett. Úgy hírlik, meg is találta.
Már nem is keresi a volt feleségét és a 6 éves kisfiát.
Istvánka és az édesanyja mély szegénységben éltek. A férj rengeteg adóságot halmozott fel az évek során és most az összes Marika nyakába szakadt.
Az áramot már rég kikapcsolták. Minden vagyonuk az a két gyertya volt az asztalon.
- Édesanyám. Nekünk miért nincs telefonunk? Az iskolában minden osztálytársamnak van már. - jegyezte meg Istvánka.
- Kisfiam. Nekünk nincs áramunk. Ugyan, mivel töltenéd fel azt a telefont? - válaszolt Marika. Abban a pillanatban már fordította is az arcát a gyertya fényétől, hogy a gyermek ne lássa, amint mindkét szeméből egyszerre könny fakad.
Végiggurultak az arcán, és szinte egyszerre koppantak a diófa asztalon. Éppen a gyertyák mellett. Még szerencse, hogy nem oltották el a sárgán táncoló lángokat.
- Anyuka. Te sírsz? Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartalak megbántani azzal a fránya telefon dologgal.
- Sajnálom Istvánka, hogy ilyen nehéz életünk van. Soha nem akartam, hogy idáig jussunk.
- Az iskolában azt kérdezték, hogy szerintünk mi a boldogság. Anyuka, mi boldogok vagyunk?
- Te, hogy érzed kisfiam?
- Én még kicsi vagyok. Nem tudhatom, mi az a boldogság.
Marika keserű könnyeivel és mély fájdalmával küszködve fordult el az asztaltól.
A kisfiú már nem látta az édesanyja arcát, de pontosan tudta, hogy megint sír. Mostanában gyakran sírt. Az utóbbi időben nagyon érzékennyé vált a kilátástalanság miatt.
Istvánka elszomorodott. Nem akarta megbántani az édesanyját.
- Édesanyám. Játszhatok még egy kicsit?
- Hát persze, drága Istukám!
Akkor szólította így a kisfiút, amikor tudta, hogy a legkedvesebb játékába kezd.
Istvánka a két kezét a gyertyák elé tartotta. A hófehér falon árnyak jelentek meg.
A bal kezét kicsit magasabbra tartotta. Újait összeszorította. Még egy zsebkendőt is gumizott a csuklójára. Az édesanyja ruháját jelképezte. Azért pont a bal kezét, mert a szív a baloldalon található és ez egy anyának igen is jár. Még a hangját is elváltoztatta. Így ez a kéz az édesanyja hangján szólalt meg. A jobb keze valamivel kisebb árnyékot vetett a falra. Ez ő maga volt, vagyis Istvánka.
Az árnyak a falon egymás felé fordultak. A jobb kéz kérdőn nézett a balra, majd megszólalt.
- Édesanyám. Mi boldogok vagyunk?
A bal kéz, immáron Marika hangján válaszolt.
- Igen Istvánka. Mi boldogok vagyunk. Itt élünk együtt, szeretetben. Vidám állatok vesznek körül bennünket.
Az ügyes kezek különböző állatokat formáltak meg és vetítették a falra a fény segítségével.
Volt ott haragos farkas, és félénk nyulacska. Egy újabb tartás, melyből először egy elefánt, utána kis egérke rajzolódott ki. Egy bokszer kutya zavarta el őket. A két nyitott kéz hüvelykujjai egymáshoz értek, a galamb csőrét szimbolizálva, a többi ujjakból pedig két szárny alakja rajzolódott ki. Minden állat más-más hangon szólat meg. A kisebbeknek magasabb, a nagyobb testűeknek mélyebb hangot kölcsönzött a kisfiú. Idővel olyan tökéletesre csiszolta a hangutánzást, hogy pusztán azokat hallva is fel lehetett ismerni őket.
- Ideje nyugovóra térni Istvánka!
A kisfiú tudta, hogy el kell búcsúznia a szeretett állataitól.
Lefekvés előtt, egy megszokott szertartással fújták el a gyertyákat. Az egyiket Marika, a másikat Istvánka. Még egy verset is fabrikáltak, hogy együtt köszönhessenek el a gyertyáktól:
"Hunyd le most két szemed. Áldott fényed nyugovóra tér mára.
Marika és Istvánka a holnapot, már reménykedve várja!"
Pár perc telt el a sötétben. A nyugodt alvást egy szörnyű hang szakította félbe.
- Édesanyám. Éhes vagyok. Úgy korog a gyomrom.
- Drága kisfiam. Aludj, kérlek! Majd holnap eszel az iskolában. Talán főznek majd valami finomat!
- Anyuka. Holnap... Holnap...
- Mi lesz holnap kincsem?
A mondat úgy folytatódhatott volna tovább, hogy holnap szombat lesz, de a kisfiú nem akarta, hogy az édesanyja ismét sírjon.
- Holnap jó nap lesz! - folytatta Istvánka, majd kis idő múlva el is aludt.
Marika is befejezte gondolatban a mondatot. Holnap megint szombat. Ismét két napig nem fog főtt ételt kapni a gyermeke. Az arcát sós könnyei szántották végig. Már megvolt a jól kitaposott meder. A társai korábban már mély árkot szántottak a szépséges, fáradt arcba.
Az évek teltek. Istvánka 15 éves lett. Már középiskolába járt. Szorgalmas tanuló volt. Kitűnő minden tantárgyból.
Egy napon az iskolában tehetségkutató versenyt hirdettek.
Mindenki lázban égett a hír hallatán. Jelentkeztek dallal, verssel, akrobata mutatvánnyal, de még fejszámoló tudománnyal is.
Istvánka sokáig tétovázott, hogy egyáltalán jelentkezzen-e. Ennyi tehetséget látva úgy érezte, hogy semmi esélye sincs. Végül rászánta magát. Benevezett.
Árnyjáték. Csak ennyit mondott, amikor a kategória felől érdeklődtek. Kuncogva írta le a szót a nevezőbizottság egyik tagja. Szánalmasan nézett végig a vézna fiúcskán. Legyintett, majd szólította a következő jelentkezőt.
Elérkezett a várva várt esemény.
Csodálatos előadások követték egymást.
Az este utolsó résztvevőjeként Istvánkát szólították. Hatalmas gombóccal a torkában indult a színpad felé.
A letakart paraván mögött két aprócska fény pislákolt.
Lekapcsolták a lámpákat. Már ennek hatására is felmordult a nézősereg.
Kezdődik az előadás.
A bal kézre befőttes gumival egy zsebkendő lett erősítve. A jobb kéz árnyéka az idő során ugyanakkora lett, mint a másiké. Jelezve ezzel, hogy most már Istvánka is ugyan olyan magas lett, mint az édesanyja.
Megszólaltak a kezek. Anya és gyermeke beszélgettek, a boldogságról és egy szebb életről. Közben a vidám állatok is előkerültek. Mind, mind a saját hangján megszólaltatva. Természetesen, mint mindig, most is Istvánka személyesítette meg őket.
A közönség egyik fele elérzékenyülve törölgette a szemét a meghatódottságtól. A másik felének pedig pont az állatok bolondozásától peregtek a könnyei.
Az egyik fény elaludt.
A fehér lepel hirtelen lecsúszott a paraván állványzatáról. Pont abban a pillanatban történt mindez, mikor a fiú másik szeméből kihulló könny eloltotta a másik, még pislákoló gyertyát.
Néma csend.
A nézők nem tudták eldönteni, hogy ez véletlen volt, vagy része az előadásnak.
- Zseniális! - törte meg a csendet a zsűri elnöke.
- Bravó! Ilyet még nem láttam. - csatlakozott a fiú osztályfőnöke is.
Hatalmas tapsvihar. Üdvrivalgás. Mindenki a győztest ünnepelte.
Istvánka mélyen meghajolt, majd félrefordult, hogy ne lássák az arcán a könnyei nyomát.
Végigsírta az előadást. Könnyei mélyen szántottak az arcába.
Az osztályfőnöke gyorsan mellélépett. Átölelte és hosszan dicsérte.
- Kérlek, holnap küldd be az édesanyádat! El akarom mondani neki, milyen csodálatos volt az előadásod.
- Édesanyán nem tud holnap bejönni. Egy évvel ezelőtt elveszítette a látását. Mosólúg fröccsent mindkét szemébe. Megyek is hozzá, mert már biztosan nagyon vár. Viszem a gyertyákat is. Tudja tanár úr, nekünk ez minden vagyonunk. Anyuka már nem láthatja a fényüket, de érzi a meleget, amit árasztanak magukból. Esténként mindig mesélek neki egy történetet. Mindig másról. Tudja, kérem, a baleset óta leszázalékolták. A jövedelme a felére csökkent.
A két gyertya ismét a helyére került a diófa asztalon. Istvánka bal kezén még mindig ott volt az odagumizott zsebkendő. Elkezdődött az előadás, de most már csak az édesanyja volt a közönség. A fiú mesélt egy tehetségkutatóról. Dalokról, versekről, akrobatákról, még egy fejszámolóról is.
Ezután az árnyjátékos műsora következett.
A falra kivetítve anya és gyermeke beszélgettek egymással.
Beszéltek boldogságról és élhetőbb jövőről.
Az előadás vége felé egy elefánt is megjelent. Hatalmas trombitaszóval érkezett, melyet egy nagy bejelentés követett.
- Mélyen tisztelt közönség! A mai este győztese az árnyjátékos volt. Közhírré tétetik továbbá, hogy Istvánka, vagy ha úgy tetszik inkább István, felkérést kapott egy rangos eseményen való részvételre. Most már minden más lesz. Az életük megváltozik.
Vége a nélkülözésnek. Vége a mélyszegénységnek.
Vége az árnyjátékos történetének.