LOVAS ZSUZSANNA NOVELLÁI

ÁDÁM ÉS ÉVA és a kovácsoltvas kerítés

A fiúból éppen hogy férfi lett. A férfihoz pedig kell az asszony, így hát kicsit körül nézett, és
ahogy körülnézett meg is akadt a szeme egy lányon. A lány szinte mindent másként gondolt
az életről, mint a fiú, de ki tud egy fürtös hajú, ívelt szemű, magas fiúnak ellenállni, főként, ha
a barátnők róla álmodoznak.
Ádám jobbról jött, Éva balról... aztán csak találkoztak...
Rövid jegyesség után jött is az esküvő, meg a hideglelés...
Az ember az ugye ember, gondolta Ádám, és ahogy jó apjától látta, minden nap munka után
legurított néhány pohárral "mindegy csak ártson" itókát. Éva, az ifjú asszony ezt nehezen
viselte. Próbálta szép szóval, próbálta szerelemmel magához édesgetni hites urát, ami gyakran
sikerült is.
Mindaddig, amíg Ádám apja meg nem jelent. Akkor aztán minden visszafordult a régi
kerékvágásba, hisz a szülőket tisztelni kell!
Ó az autó! - gondolta magában az asszonyka. Ha sikerülne jogosítványt szerezni, és autót
venni, (tudta a párja mennyire vágyik rá), az bizonyára visszatartaná az italozástól. Reményük
is volt arra, hogy megszerezzék, hiszen Ádám a hegesztő készülékkel olyan bútorokat és
kerítéseket készített (csak úgy hobbyból), hogy csodájára jártak.
Ádám szülei rendesen kezükbe vették az ifjú pár életét. A nagymama házába kell majd
költözni, itt jó nagy a pince, mögötte a tó valamikor a család birtokában volt. Ugyan nincs
csak egy szoba, így még egy kicsit várni kell - (pontosabban meg kell várni, amíg a mama
meghal). Mindenesetre ültettek egy fát, hogy majd legyen árnyék, és emlék.
Mikor végre kettesben maradtak, az asszonyka nem tudta magába tartani ötletét, így hát
férjecskéjét ötletével kényeztette. Ádám boldog volt.
Másnap, nagy családi kupaktanács, ki mibe fog kiteljesedni az évek során. Ez tulajdonképpen
másról nem is szólt, csupán arról, hogy apu-anyu (Józsi bá és Erzsike) mit talál ki, kinek mit
kell tenni. Első terv, hogy legyen gyerek, és Éva akkor majd ráér disznókat tartani. Ádám és a
bátyja János, nézzenek körül, hol lehet sódert közterületre kitéve találni, azt a következő éjjel
be kell majd hordani, hogy megkezdődhessen az építkezés. (Boltban venni mégiscsak
drágább!)
A beszélgetés kezdett egyre kényelmetlenné válni a fiatalok számára. Évának nagyon más
elképzelései voltak az eljövendő életről, és mi tagadás férjét sem hagyták neje elképzelései
hidegen. Az autóval kapcsolatos terve kimondottan kedvére való volt Ádámnak.
Éva karakán természetét Ádám nagyon szerette, így nem is szólt, amikor közölte jó apósával,
hogy bizony ő nem fog a disznokkal bíbelődni, de még a családi fészket sem akarja igénybe
venni. Az első menetben az ifjak talpon maradtak, a kedves és szeretetteljes családi
megbeszélés azért folytatódott. Nyomatékosságot adva a családfő - Józsi bá - hatalmának,
előkerült a boros kanna. Esti 5 literre voltak hitelesítve apa, két fia és egy leánya (Eszter). Az
idősebb asszony nem ivott csak töményet. A fiatalasszony pedig semmit.
A nyomaték nem volt haszontalan. Éva végső kétségbeeséseként, hogy férjét a teljes
lerészegedéstől megóvja, felvetette az autó, illetve a jogosítvány megszerzésének ötletét.
Apósa ellilulva őrjöngött: Csak nem képzeled, hogy a fiaim többre vihetik, mint amit én
elértem! Se János, se Ádám nem szerezhet jogosítványt! Ezt én nem engedhetem!
Évára sötétség borult.
Amit eddig csak érzékelt, - de az ölelések néha kibuggyanó kedvességek, a barátnők
irigykedő beszéde elfedett, - az most volt maga a megvalósult rémálom.
Ádám feje hasogatott, szíve torzult, és nem tudta, hogy mit tegyen. Dühöngött, kezében
szorításától megroppant az üvegpohár, és kicsordult a vére. Öklét a védekezésre képtelen
bútorok fogadták, s nyögtek súlya alatt, majd hullottak a földre. Dühét sem felesége kérlelő
tekintete, sem anyjának folytonos halk kérlelése, Eszter húgának sikítása és remegése nem
csitította.
A család férfi tagjai egymásnak estek.
Éva magához szorította sógornőjét, lágy kezével simogatta arcát. Eszter remegve vallotta be,
hogy az ilyen esték náluk - "minden hetesek". Az életét árnyékok fedik szinte minden ilyen
estén, három liter bor elfogyása után. Az ötödik liter még kevés, ha jön a következő kanna,
lassan elnémulnak a könnyek a falakon...
... és az ilyen estéket az anyjuk nagyon szereti - Éva csodálkozását látva, Eszter folytatta -
holnap apu kezesbáránnyá válik, mindent megtesz, amit anyu mond, kér, és egy ideig megint
idill és boldogság lesz...
Hogy Józsi bá, János és Ádám miért és hogyan tört-zúzott, éppen akkor és ott kivel és mivel
volt bajuk, az soha nem derült ki. Az "ilyen" estéken ezt nem lehetett megfejteni, csak hallani
a csörrenések és dörömbölések hangjait, feszülten érezni, hogy a "kés" ott lebegett az asztal
fölött. Időről időre vér színezte a kövezetet.
Valahogy reggel lett. És valóban, a ház férfi tagjai szinte a szőnyeg alatt járkáltak, az anyós -
Erzsike - nagy hangon és egyenes háttal dorgálta őket. Kiosztotta a feladatokat, főzött vagy
tízliternyi halászlét a halászlé-kockából. Sok tészta, és jöhet az ebéd.
Éva rávette Ádámot, hogy költözzenek az anyjához.
Csomagoltak, és elmentek. Már-már nyugalom áradt életükre, amikor egyik reggel Ádám apja
és János - se kopogás, se köszönés - megálltak a fiatalok ágya végénél.
Mi az ti még ágyban vagytok?- kérdezte pökhendin Józsi bá. Öltözz, viszlek a
munkahelyedre! - mondta, és fia szó nélkül engedelmeskedett.
Azon a napon Ádám munka után újból nem sietett haza, felesége várta. Talán túlórázik, vagy
szereli a gépsort - gondolta és megmosta a haját. A húsleves aranylott, a főtt-tésztát tányérra
borította és kidíszítette a zöldségekkel.
Aztán már túl sok idő telt el, és Éva aggódni kezdett. A munkahelye 10 percre volt a házhoz.
(Ma már mondanánk, hogy hívja fel, de akkoriban nem hogy mobil telefon, de még vezetékes
sem nagyon volt Magyarországon.)
Sötét este volt, mikor rosszkedvűen hazaért Ádám, és folyton azt kérdezte asszonyától: Hol
voltál? Megcsaltál?
Éva már majdnem megbékítette Ádámot, amikor a hangoskodást megunva az asszonyka
édesanyja bekapcsolódott a vitába. Te hol voltál? A lányom itt volt....
Anyai szíve ezt nem tudta elviselni...
Az apámmal voltam... és te? és tudd meg, ha az utolsót is, de én a szüleimnek mindig adni
fogok abból ami az enyém! - üvöltötte Ádám. A dühös, haragvó ember "műsora"
újrakezdődött. Pohár törés, vér, majd a bútorok...
Végül Éva megkérte, folytassa az estét is az apjával, majd kituszkolta az ajtón.
Éva és édesanyja leengedték a redőnyöket, bezárták az ajtókat, és féltek... A fiatalasszony
most nem csak a ráboruló sötétséggel, de édesanyjának nem kívánt hangjával is össze volt
zárva.
Nem sok idő után motoszkálás hallatszott a padlásról. A megvadult Ádám felmászott a tetőre,
azt megbontotta, és indult, hogy jogos tulajdonát - asszonyát magával vigye.
Mivel ez nem ment teljes némaságban, a szomszédok hamar az események nézőivé, majd
szereplőivé váltak. A fiatal ember itt vesztett csatát. Ahol ők éltek, ott a szomszédok az évek
alatt magas kőkerítéssel vették magukat körül és megtanulták, hogy bármit hallanak, jobb, ha
nem avatkoznak bele. Itt azonban eddig ilyen hangoskodás nem volt, és jó szomszédságban
éltek egymással.
A kőműves, festő, szakmákban edződött férfiak hamar megmutatták Ádámnak, hogy melyik
úton induljon haza szülei házába.
A fiatalasszony besötétítette a szobát, és az éjjeli lámpa fényénél belenézett a szoba falán
függő hatalmas tükörbe.
Te Úristen! - ijedt meg a látványtól. Abban a pillanatban gyönyörűnek látta magát, s tudta,
hogy ez a belső kisugárzás csak egyet jelenthet - édesanyává vált. Szíve alatt már egy másik
ember szíve dobogott...
A sírástól csak úgy remegett a teste, mindene. Édesanyja kétségbeesetten ment be lánya
szobájába. A hír hallatán rögtön megoldást ajánlott - el kell vetetni!
Ha ennek az estének a szörnyűségeit még lehetett fokozni, azt édesanyja megtette. Elvetetni?
Kit? Az ő gyermekét? Gondolatai a jövőbe merengtek, hogy tudna élni ezután? És ha ő még él
is így, ezt adhatja, kívánhatja gyermekének?
Másnap Ádám - apjától tanult alázattal és bűnbánó mosollyal arcán jelent meg anyósa
házánál.
Éva arcáról eltűnt az eddigi megbocsájtásokat megelőző mosoly, komoly képpel fogadta.
Elmondta, úgy érzi, hogy gyermekük lesz, de ezt már nem kívánja vele együtt megélni.
Ádám még sokáig nem tudta mit tegyen. Elköltözött, de a nő, a közelébe se ment, az ablakból
nézte elmenni férjét. Barátok jöttek a költöztetéshez. Éva nézte Ádám barnára sült bőrét,
magabiztosnak tűnő lépteit, és közben lángoló szerelemmel kísérte minden mozdulatát.
Rövidre vágott göndör haja komolyságot tükrözött megtört arcának.
Persze az ismerősök hozták-vitték a híreket, hogy hány és milyen hölgyek társaságában látták
az ifjú férjet...
A válást az ügyvéd úgy rendezte, hogy a gyermek születése után mondják ki. (Mégiscsak más
asszony néven szülni!)
A baba születése után nem sokkal Ádám egy tervrajzzal jött a kötelező látogatáskor - külön
házat épít maguknak, tárta terveit Éva elé.
Éva már tudta, egy faluban vagy városban Ádám szüleivel - semmi esélyük nem lenne! Túl
közel volt a telek Józsi bá és Erzsike néni házához.
Elváltak, a ház megépült.
Több mint tíz év telt el. Egy alkalommal, amikor Éva vitte láthatásra a gyermeküket, már kis
testvére kísérte. Ádám ránézett, majd halkan, megtörten így szólt: Szép ez a kislány! Gyere
vissza! Én őt is felnevelem! Éva hidegen válaszolta: már nem!
Ádám soha többé nem házasodott meg. Várt, majd beteg lett.
42 éves lehetett, mikor kérte Évát, hogy menjen el hozzá. Éva kereste, de Ádám már addigra
újra a szülői házban élt, oda pedig őt nem engedték be.
Ezután nem sokkal - Ádám meghalt.
A temetésről nem tilthatták el, ott búcsúzott el végleg egy korán elillanó álomtól...
Erzsike perelte fia házát az unokájától...(Nem nyert pert.)
A per útján megörökölt házat Éva gyermeke keserédes mosollyal vette birtokba. Első
gondolata az volt, hogy megszabadul apja örökségétől. Hívott egy ingatlanbecslőt. Az
árajánlat megdöbbentő volt: A ház ugyan nem sokat ér, de a kerítés, amely körülveszi,
milliókat! (A kerítés, melyet Ádám a hegesztőgéppel készített). Kisebb vívódás után a házat
is megtartották.
Ki tudja, mikor jön el újra?
S ha eljön észreveszem-e?
Ki tudja mi a boldogság útja?
Ha erőtlen, én hogy legyek vele?
Önvád és kétségek közt élni
ó mond, Isten hogyan lehet?
Taníts meg újból úgy szeretni,
ahogy azt régen elfelejtettem!
Hosszú évek után könnyeket ejteni
nem más, mint elhaló zene,
De minden cseppben ott az eljövendő,
a múlt, s a bánatos jelen.
                                               Ámen

ÉG ÉS FÖLD Pillanatai

Szárnya-árnya
Ó! te milyen szép vagy! - mondta a madárka, és meglegyintette szárnyát.
Gondolod? - felelte a másik, és mint aki további dicséretre vár félrehajtotta a nyakát.
Igen, gondolom. És a szárnyaid is szépen ívelő, erős szárnyak.
Nem gondolod, hogy túl sok a díszítés rajtuk? - kérdezett a másik, még mindig illegetve
magát.
Egyáltalán nem! - fejtette ki véleményét a madárka. Azt gondolom, - tette hozzá, hogy
ezekkel a szárnyakkal a Nap felé fogsz repülni. Mindent látni fogsz, érteni, és érezni. Nagyon
jó lesz neked!
Talán igazad van, - felelte a másik, majd szélesre nyújtotta szárnyait.
Ebben a pillanatban két bumfordi piros gumicsizma lépett a pocsolyába. A madárka riadtan
repült a magasba. Visszanézett. A tér közepén apró gyermekek rugdosták egymásra a betonba
megült esővizeket, színes csizmáikat nem kímélve.
Érdekes - gondolta a madárka, és boldogan repült mintás szárnyaival a Nap felé...

Lent vagy fent?
Csak úgy kihullott a gyermek zsebéből, kipergett, akár a többi társa a nagy sárga virág
közepéből. Őt is összesöpörték, aztán egy serpenyőbe tették, hogy megpirítsák, de akkora volt
a lökdösődés az edényben, hogy számára nem jutott semmi melegség. Aztán a nagy tál, majd
egy kicsiny gyermek keze, zsebe. Séta közben társait "szotyizta" a gyermek, s egy ilyen
mozdulatnál ő rátapadt a kicsi kézre majd a földre hullott. Egyedül volt.
Annyit már tudott magnyi világáról, hogy fentről lesnek rá, lentről eltapossák. Magában nem
tudta melyik jobb vagy akár rosszabb.
A serpenyőben társai mind megpirultak, ropogós társait boldogan vették magukhoz az
emberek, csak valahogy ő maradt mindig lent, előbb a tál alján, majd a zseb zugában.
S most itt van a puha földbe. Szinte megnyílt alatta a Föld - befogadják - vélte.
És valóban, a föld befogadta.
Aztán egy kis eső is esett...
Bódult állapotba került, és csak mámorosan érezte, hogy valami furcsa dolog történik vele.
Valami mozgást érzett, valami feszülést, aztán már nem is volt önmaga...
Csodálatos érzések uralkodtak elrajta, s mintha növekedni kezdett volna...
Egy idő után újra érezte a Nap fényét és melegét. Egészen más érzés volt, mint a serpenyőben,
de csodálatos melegség volt.
Fejét forgatta a Nap felé, és maga alatt látta a földet. Kimagaslott az út szélén a sárrögök és a
füvek közül. Aki arra ment, megcsodálta.
Néha egy-egy madárka is körbe repülte, majd "virág"-fejéből egy-egy magocskát
kicsippentett.
És Ő boldog volt.

Azóta
Szép vagy. Sokat leadtál mostanában - kezdte a beszélgetést az éjszaka legfényesebb csillaga
a Holddal.
Igen, ilyenkor úgy érzem, az erőm elhagy, - mondta szinte panaszos hangon a fogyó Hold. A
fény, amit kapok a Naptól az is éppen hogy megérint. Alig látom a fákat, a virágokat, pedig
úgy szeretem, nézni, beragyogni őket.
Sajnálom - válaszolta a Csillag. De ha gondolod, segítek. Amit látok, elmesélem.
Majd kissé halványabb lett.
Mi történt? - kérdezte fáradt hangon a Hold, s igyekezett arra nézni amerre a Csillag, hátha
meglátja barátja hirtelen hangulatváltozásának okát.
Csak, csak látom, ahogy szomjaznak a fák - és kicsit közelebb ment a Holdhoz. Lombjaikat
lehajtják, leveleik pörgetik.
Ó, a fák! Őket nagyon szeretem! - és könnyezni kezdett a Hold. Bárcsak tudnék segíteni! - és
erre még vékonyabbá vált.
Alatta egyre nőtt az ár, majd lassan tengerré váltak könnyei.
De hiszen, ha lehetne... ha lehetne - a könnyeiddel csillapíthatnánk a szomjúságukat a fáknak
- mondta a Csillag.
Tudom már! - Kiáltotta boldogan, s egy pillanatra teljesen eltűnt. Mikor újra fényleni kezdett,
már nyomában járt a Szél.
Felkerekedett, és a Hold könny-tengerét felkapta és már repítette is a szomjas fákhoz.
Nézd őket! Élednek! - mondta fényes hangján a Csillag.
A Hold felült egy Felhőre és lassan elhagyva karcsú fátylát, dagadni kezdett. Megmozdultak a
tengerek, és táncolt a Szél tovább...
Azóta reggelenként minden fűszálon ott a Hold-könnye, nehogy szomjazzanak a fák.