ANDÓ ISTVÁN NOVELLÁI

Józsi

Én nem szeretem a fikciókat, az íróasztal szagú, kissé görcsösen előrángatott történeteket. Az élet gazdagon kínál valós, olykor szinte elképzelhetetlen helyzeteket, amit csak észre kell venni, és némi pallérozással megszerkeszteni.
Józsi különös epizódjai jutottak eszembe a minap, aki nagyon is hús-vér ember volt. Ő szinte naponta produkált olyan eseményeket, amit utólag, hosszú évek távlatából is érdemes megeleveníteni. Magasnak mondható termetét világosbarna, szálas, középről kibomló haja azonnal szellemi munkát végző ember benyomását keltette, kicsit Einsteint formázott a meg jelenése. Azért kínálkoznak tollhegyre, azaz ma már képernyőre vethetően a megemlékező sorok, mert Józsi habitusa, különös egyénisége a cselekményein keresztül látszott meg igazán. ő legtöbbször nem volt ott lélekben, ahol testiségében. Volt alkalmam sakkozni vele, de nem a jobb játéka miatt emlékszünk erre sem - pedig nyert ellenem, hanem ahogy sakkozott: A jó lépést eldöntve valósággal rácsapott a sakkórára, akkorát, hogy a bábuk felugrottak az ebédlő asztalról, s vissza kellett állítani a parti állását, és közben észre sem vette mások általa kibillentett helyzetét. Elvontsága nehezen érthető elvarázsoltságot mutatott kifele, mintha a föld felett járt volna, de még így is gyorsan, olykor sebbel-lobbal csapott át a pillanatnyi fizikai tereken. Az mással is előfordul, hogy megpördülve megfordul, mert elfelejtett valamit és visszamegy, de az már igen ritkán, hogy a tempósan elfogyasztott ebéd után megeszi a papírszalvétát - a süteménnyel együtt! Az ilyen, meg hasonló esetek majdnem napjában előfordultak vele, de amiért eszembe jutott, az mással már nehezen elképzelhető.
Józsi jó képességű villamosmérnök volt később, de a diploma megszerzése akkor sem ment könnyen. Ő is - a mai bevett közhellyel mondva - hátrányos helyzetből indult, vagyis dolgoznia kellett a tanulás mellett. Az "átkosban", a katonai szolgálatra való felkészülésre, az MHSZ lehetőséget adott a jogosítvány megszerzésére, az állam állta a költségeket, így emberünk is megszerezte a vezetői engedélyt. Nem volt APEH, akkor elég volt egy egyszerűsített megbízási szerződés, azaz könnyen lehetett legálisan alkalmi munkát vállalni. Józsi nem tenyértörő vagonkirakodás vállalt, esti, vagy éjszakai lapátolást, hanem alkalom adtán dömperrel hordta el az átrakott sódert. Az egyik hét végén is kiment a telephelyre kerékpárral, ott megmutatták, hogy hova kell majd lebillentenie a rakományt. - Jó. Mondta, és odatolta a fához az öreg Csepelt, rajta az elemózsiás táskájával, és már indult is a géppel. Kisvártatva jött is és ráfarolt a célhelyre. Sajna a látási viszonyok távolról sem voltak már ideálisak, meg a rutin hiánya összehozta az esetet: Ugy két-három méterrel később állt meg és azonnal billentett, majd fordult is a következő három köbméteres fuvarért. Ahogy jön újra, látja, hogy a biciklije sehol! Rohan az éjjeliőrhöz, és felháborodottan kiabál, hogy ellopták a járgányát! - Itt nem járt senki, ki lopná el? Nézzen jó körül, megvan az.- Volt a válasz. Visszament, és egy sejtés nyilalt bele, a dömper reflektorát ráirányította a fa derekánál hegyként púposodó sóder halomra: S mit ad isten, a kerékpár első kereke, segélykérően, félig kilátszik a sóder alól! Vagy félóráig lapátolta le róla a kavicsot. Most nem sikerült megúsznia a plusz munkát. A kerékpár láncát, és mindent, ami kicsit olajos volt, azt is csutakolhatta, de az uzsonna megvolt, az nem recsegett a foga alatt.
A diploma megszerzése után a DÁV-nál, a Dél magyarországi Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, a hálózat tervezőknél. Mint már többször előfordult, kimentek ellenőrizni a kivitelezést. Egy vállalati csapat és egy engedélyező hatósági, két külön társaság, két autóval, de mind a két Zsiguli egyformán homokszínű. Akkor esett az eső az éjjel, a szántóföldi terepen sár és latyak mindenütt. Sebaj, van szolgálati gumicsizma! Józsi nem vár, mihelyt felrántotta a lábbeliket, azonnal ambíciózusan előre vág, mindent megnéz, ellenőriz, aztán elégedetten megy a kocsihoz, a gumicsizmákat bevágja a csomagtartóba és beszáll, várja a kollégákat. Azok is megnézik a rendben elvégzett munkákat, közös egyetértéssel az enge délyezőkkel, aztán ők is beszállnak - be a saját autójukba! Némi értetlenkedés, majd hangos vita a hatóság engedélyező szakembereivel, hogy az alkalmatlankodó ,vendég" takarítsa, ki a csizmájával együtt, a bedobott kétszakajtónyi sarat! - Ilyen "apróságok" ugye, hogy melyik kocsi milyen rendszámmal jött, kié, hol állt meg az imént, ezek lényegtelenek voltak az elvégzett munka értékelése mellett. - Aztán még a kollégák ugratásait is el kellet viselnie
Amikor kibillentették gondolataiból, akkor megmutatkozott lobbanékony természete is. Ez a következő esetből is kitűnik. Az első autójával Pestre kellett mennie az egyik kollégájával. Kiderült, a Skoda nem szerette a lámpától lámpáig való araszolásokat, használtan, ötvenezer kilométeres motorral meg pláne. A tomboló nyár még tetőzte is problémáját. Az Üllői út felénél a gőzölgő motor megadta magát, negyedórás tipródás, közben anyázás és más egyéb égető szöveg. Végre sikerült letolni, majd két óráig várakozott még a kocsi a sáv egy öble szélén, amíg találtak egy szervizt, amelyik végül elvállalta és elvontatta a tragacsot. Józsin ott jött ki igazán a türelmetlenkedés. Először értetlenkedett, vitázott, majd veszekedett is, hogy miért csak egy jó hét múlva lesz kész az autója, de nem volt mit tennie, a kollégával együtt lábbusszal "utaztak" tovább. Aztán a következő héten a kerekein hozta le az autót, sokat motyogott átvételkor is, és nem adott jattot. Ezt előre megsejtették a számtalan kuncsafton edződött dörzsölt pesti szerelők, ám az előre megfontolt szándékuk csak másnap derült ki. Még reggel is be tudott jönni az autóval, de már délben nem tudott kimenni vele a másik telephelyre, rásegítő "bikázással" sem indult a motor, pedig látszólag, első nekifutásra, semmi baját nem találták. Nem volt mit tenni, szétszedték először a karburátort: - Hátha dugulása van, azért nem kap benzint a gép? - Először a döbbenet ült ki az arcára, aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a benzincsövet is: - Ott is van! - Majd a felháborodás üvöltésbe csapott át: - Ez a rohadt Fecó már megint cseszeget, és milyen durván, suttyomban és aljasul! Festéket öntött a tankomba! - Berontott az irodába és birokra keltek, felborították az íróasztalt, a rajzállványokat, dőlt minden. Fecó nem értett semmit, de igen keményen védekezett. Még szerencse, hogy Karesz a szomszéd szobában dolgozott, és átjött a szokatlan zajra, néhány kék folt, itt-ott elszakadt ruházat után megállította őket. Ugyanis Karesszel volt fenn Pesten mindkétszer, ő csendes megfigyelőként látta Józsi vitáját a szerelőkkel. Mondta is akkor: Nem váltottad ki a szimpátiájukat, figyeld meg, ezek valahogy megbabrálják majd a kocsidat! És azok voltak olyan rafináltak, hogy majd másnap, a festék leülepedése után jöjjön az elégtétel. - Nehogy már azonnal visszahozza a kocsit a ,,kedves ügyfél"! - Akkor kész a revans, amikor a tank aljára kiülepedik festék oxidja, amikor csak azt tudja majd továbbnyomni a tápszi vattyú! - Na, igen. Kötelező volt a jatt az átkosban, ez köztudottan íratlan szabály volt, a hiánygazdálkodás része, de ugye a mi jóhiszemű Józsink a föld felett járt...
A szervizekkel később is fasirtba volt, akár melyikbe is vitte aztán az autóját. Nemigen hitt nekik, tőlük várta a máshol eljátszott bizalom helyreállítását. De a munkatársai többségével jóba volt, szerették a nyíltságát, a szakmai precizitását, tárgyilagosságát, ha nem is volt mindig kiszámítható. Történt egyszer, hogy délután behívta az egyik beosztott kolléganőjét. Megbeszélték a terven elvégzendő korrekciót, s azt ott helyben javítsa is ki a rajzokon - ne vigye ki, mondta, mert holnap avval kezdi a megbeszélést, majd fogta az aktatáskáját és kiment a másik telephelyre. Automatikusan bezárta az iroda ajtaját - kívülről és kulccsal! Jutka már lendületesen dolgozott ekkor, nem figyelt Józsi mozdulataira, igyekezett négyre kész lenni, a gyerekért kellett mennie, azaz ment volna. Mire kész lett, egyedül maradt az irodai szinten. Az akkori kevés vonalas telefonon nem érhette el Józsit, dörömbölni kezdett, aztán az ablakot kitárva kiáltozott sokáig, míg végül a portás meghallotta. De a takarító nő már elvitte a leadott kulcsokat, újabb negyedóra, mire előkerült a háromszintes épületben. Am az irodájuk kulcsa nem volt köztük! - Mit csináljon! - Töprengett az első emeleti ablakban, majd támadt egy mentő ötlete: - Pali bácsi, szóljon át a hálózatszerelőknek, hogy hozzanak egy létrát! Udvarra néző iroda volt az övék, így nem adtak a szikralovagok ingyen műsort az utcai járókelőknek a szoknyás fehérnép fellegvári kimentésével. Nem csoda, ha a túlórázó óvónő igen rosszallóan fogadta a nagyon elkéső anyukát. Józsi, másnap, persze elnézést kért. Viszont senki sem volt biztos benne, hogy ez nem fog újra megismétlődni.
Az ottfelejtek-, elfelejtek valamit esetek apró kisiklásoknak tűnnek a mellet, amikor nem egyszer a saját óvodás gyerekét hagyta a buszmegállóban, olykor három megálló után villant be a hiány, kapott észbe és rohant vissza - gyalog. A feleségét is otthagyta olykor, néha esőben is, hiába integetett neki az két kézzel. Sokévnyi DAV-os szolgálat után áthívták hoz zánk, a tervezők osztályvezetőjének, a múlt eseményei uszályként követték ide, és persze azokhoz újabbak társultak. Ha ritkán is, azért előfordultak vele humorosabb történések:
Nálunk is volt külső telephely, annak portásfülkéje az iroda épület sarkában volt, az abból kivezető folyosó mellett. Az épület vonalában kerítés, jó rálátással a bejáratokra, az ottani járdára, úttestre. Józsi - szokása szerint - sebbel-lobbal csörtet ki a folyosón az autójához, kezében dokumentációs doboztáskája. Oda vakkant a portásnak, ám mire az viszonozná a köszönést, ő már a kocsinál van. Mindkét kezével keresgéli a kulcsot, ezért a táskát feldobja a fülke tetejére. A kulcs megvan végre, beszáll és indít, kifordul, aztán lendületből rá a műútra. - A táska meg ottmaradt a kocsitetőn, innen várta sorsa beteljesedését! A portás mind ezt végignézi, aztán a táska táncát is a tetőn, hiába sietett ki szólni, a mi Józsink meredten a forgalomra figyelt. - Vagy már bent volt a belső telephelyen? - Legalább is gondolatban. Ki tudja ezt? A portás visszamegy a fülkébe, és telefonál a központi kollégának. - Jó, jó, figyelek - így a másik - és majd szólok neki, hogy forduljon vissza azonnal a táskáért. - Aztán kiállt a kapuba, hogy minél hamarabb szóljon, hiszen nagy esély van rá, ha leesik, akkor macskalaposra hengerlik azt a táskát - ha csak le nem repült oldalra valamelyik kanyarban, az volna a jobbik eset. Csak pár perc az a három kilométer, Józsi csakhamar feltűnik, és aztán fordul is be a Trabanttal (akkor az volt neki, avval talán kevesebb a baj...), és a kocsi tetőn ott a táska! A kapuőr megdermedt a látványon! Józsi kiszáll, lezárja a kocsit, majd a világ legtermészetesebb mozdulatával leveszi a táskát. A portás félig megbénulva, dadogva megszólal: A táska, a táska! - Nyögte. - Igen, mi van vele? Veti oda Józsi, de nem várja meg
a választ, elsiet a portás mellett, a munkatársai már várják! - Most nem Józsira vigyáztak az égiek, hanem a táskájára. Igaz az is, hogy a Trabantnak peremes tetője besegített a hátul kiképzett esőleve-zetővel. És az a táska mintha kapaszkodott volna! A tető íve miatt előre fele rázkódott és pattogott, de a menetszél meg minduntalan visszaparancsolta! - Hohó, várjál még avval az öngyilkos leugrással!
Azonban az őrangyalok türelme is elfogy egyszer - ha vannak egyáltalán. A huszonéves eseménysor végére nagyon keményen tett pontot a sors: Történt, hogy a már tinivé serdült lánykájával együtt elautóztak, az egyik nyár végi hétvégén családi látogatást tettek a felmenőknél. A mai, a biztonsági és digitális kütyükkel tele tűzdelt járgányokhoz képest az akkoriak több figyelmet követeltek, a légzsák legfeljebb tervezési fázisban volt még, legtöbb jénél csak a biztonsági öv lett kötelezően beépítve. - Az is általában utólag! Ezt azért írom, mert a technikai eszközök csak lehetőséget adnak az embernek, ha azok még nincsenek, vagy hiányosak, fejletlenek, annál nagyobb az igény a folyamatos figyelemre, az "épp ott levésre" vezetés közben testben és lélekben. A következő hétfőn reggel futótűzként terjedt el a hír, hogy Józsiék súlyos balesetet szenvedtek még szombaton. Ám a megrökönyödést nem maga a baleset ténye, hanem a kimenetele váltotta ki. Valamennyiőnk előtt is tisztázatlan maradt körülmények között, félig-meddig frontálisan ütköztek egy szembejövő kocsival. Állítólag nem Józsi volt a hibás, hiszen nem volt bírósági eljárás ellene. Oly erővel csattantak, hogy a bekötött felesége meghalt a kórházba szállítást követően. Neki, Józsinak, bár ki kellett szabadítani beszorultságából, nem volt nagyon súlyos sérülése, még törése se lett, néhány hét után munkaképessé vált - legalábbis testileg. Kislányuk, ki hátul ült, ugyan odavágódott az első ülés támlájának, de ő a legkönnyebben megúszta. Az asszonykát, mint egy lágyszárú virágot, az öv annyira mereven megfogta, hogy az szinte elvágóan kettétört, a roncsolt belső szervek helyreállítására esélye sem volt.
Megmaradt kettejük történetének mikénti folytatása miatt jutott eszembe Józsi. A tragédia után már nem volt ugyanaz, mintha a korábban ismert énjében filmszakadás következett volna be, amit semmiképpen nem tudott összeragasztani, folytonossá tenni az eltűnt "hátország" nélkül, mert többet vesztett, mint egy feleséget. Meglehet, olyan sok összetevő hiányára döbbent rá, hogy az addig is meglévő sokismeretlenes egyenletet - miután annyira átrendeződött az - nem tudta megoldani. Néhány hónap vergődés után átköltöztek a Dunántúlra, talán Pécsre. Elmentek a jól ismert környezetből az ismeretlenebbe, a bizonytalanabba. Nagyon kétséges, hogy miként sikerült újra építeniük az alapjaiban kibillent életüket. A kapcsolatok megszakadtak, fogalmam sincs mi lett velük az elkövetkező években. 

Vonaton

Hetven körüli nénike fáradtan, megviselten lépdel a vonat felé, két kezében egy-egy Lidl-s és Pennys szatyor. Alma alkatú teltsége miatt nehézkesen száll fel, hogy kapaszkodni tudjon, mindkét csomagját a felsőbb lépcsőre téve kászálódik a négylépcsőnyi magasságban lévő első fokra. Ezek a régi, úgy hatvan éves Pullmanok vannak most beállítva a három kocsis szerel vénybe, és a még régebbi vágányok közti peron sávja alig emelkedik a sínek fölé. A pályaudvar fatalpfás sínpárjai sokkal korosabbak, mint a tatarozásra már hosszú évek óta várakozó állomásépület. A hámló vakolat és a megroggyant, megbarnult ácsolattal megtámasztott épületsarok emlékeztet a teret még mindig uraló szocreál valóságra.
Kora tavaszi délután van, bevásárló hétvége. Közben újabb utasok jönnek, családok és más csomagot cipelők, egyetemisták gurulós bőröndökkel, ők már a vonatpótló busz utasai. Aztán egy vékony, öszes úr versenykerékpárral, praktikusabb hátizsákkal. Tehát nem túrázásból jön, akkor valószínűleg csak övtáskát használna, és kerékpáros öltözéket viselne az országútihoz. Ő is idősebb a betűjelekkel kategorizált generációk tagjainál, az X-, vagy Y-soknál. Először a hátizsákot viszi fel, de az utolsó vagon utolsó fülkéje már foglalt, egy család telepedett le, Vagy az első, vagy az utolsó vagon végein lehet kerékpárt elhelyezni, ezen a vonaton nincs erre más mód, az átjárást biztosítani kell. Két fülkével odébb talál helyet, ahol az imént látott nénike ül egyedül. Köszön és megkéri a zsákja szemmel tartására utastársát, amíg a bicajt is felhozza.
Szinte erőmutatvánnyal ér fel, ahogyan mellmagasságig emeli a karbon villás, aluvázas Gepidát. Még jó, hogy ez a modell sokkal könnyebb az acélvázasoknál. A mutatvány azonban nehezített, mert a magas fellépéskor kapaszkodni is kell, és kígyó módjára, együttesen bemanővereznie magát a vagon keskeny ajtaján. A rendszeresített motorvonatoknál kettős-, széles ajtózat van, automatikusan előre ugró plusz lépcsőkkel, de azok száma kevés, a várható hétvégi nagyobb forgalom miatt most összekapcsolva járnak. A Pullmanok ilyenkor kisegítők, és hangosabb diesel mozdony húzza a kocsikat. A járgány lezárása-kikötése után a még mindig sportos mozgású úr a fülke ajtajából figyeli a jövés-menést, mert van, aki a vagon végében marad. Kicsit nézelődik - nem ül még le, várja az elrendeződést - magyarázkodik, és evvel elkezdenek beszélgetni fülketársával, ami mára már kikopott jelenség.
- Még több mint egy évig tart ez az áldatlan állapot, az egész város fel van dúlva a tramp miatt. Félig sincsenek készen vele. Gondolom, maga is tud a várost átszelő villamosításról.
- Persze, ez mindenkit érint, aki itt él, beszélnek rúla. - És a részletekről is, azok mennyire ismertek? - Azt én nem tudom, azt beszélik, hogy csak az állomás elé jön be a villamos, és itt nem lösz összekötve a vasúttal, itt még mögmaradnak a régi dolgok, és hogy mégis nagyon sok pénzbe kerül. - A tervezett 70 helyett már 77 milliárdnál tartanak az előirányzott összegek, és valószínűleg ettől is több lesz. Évenként újraértékelik a költségeket. - No mög az elsumákolhatókat is... - Az alkotmányos költségekre gondol, vagy az EU-s hitelekre? - Mindegy minek híják, mi nem járunk jobban, a biztos. - Igaz, 2021 nyárra tervezik az átadást, addig itt még kerékpározni is nehézkes. - Má pedig ölég messze van a Penny ide, én is kerékpárral járok V.-helyön, mög a faluban is. - Ez becsülendő, maga rendszeresen bevásárol itt, ott nincs meg minden?
- Úgy ahogy van, és ha van is drágább. Akkor tudtam mög, amikor kiköltöztem oda, mög azt is, hogy a helyi boltos is itt, a Pennyben vöszi mög a dolgokat, és drágálva adja tovább ott. - Hogy-hogy kiköltözött? Inkább beköltözni szoktak faluról. - Én ki, a hitel miatt, a fiam hitele miatt. - Miért, a fia ment ki tán falura és hozzá költözött? - Dehogy, a fiam itt lakik, csak én möntem ki. Közben a vonat elindult. Csikorogtak a kerekek karimái, ahogy a kitérőből áttértek a vagonok az egyenesbe, a nyílt vonalra észak felé, arra, ami két megyeközpontot köt össze. A régi, csavarokkal összefogott sínek már csak ilyenek, maximum hetvenes lehet a tempó. A fővonalakon már simán gurulnak a kerekek, mert ott már hegesztéses technológiával folytonossá tették a pályát. Ott akár 120-szal, a fejlett Nyugaton pedig 200-zal száguldhatnak a szerelvények a jobb, stabilabb vasbeton aljzaton. A technológiai váltások ilyen tagoltságokat teremtenek e téren is. - Nem értem, a fia vette fel a hitelt, jött be a városba, és maga ment ki a házába? - Az egészen másképp vót! A fiam egy vállalkozásba akart beszállni Pesten, mert má korábban ott dolgozott, oszt rábeszélték, és az én, azaz a mi városi házunk vót a fedezet a hitelhez. De sajnos két év múlva csődbe möntek. Es mi erről csak akkor tudtunk, amikor a bank már fölszólított minket. - Még így sem értem egészen. - Veti közbe a bácsi. - Szóval az úgy esett, hogy én öladtam a házamat tizenegy millióért, kifizettük a banki ötöt, mög az elmaradt költségeket, a maradék négyből pedig vöttem ezt a falu közeli tanyát. Onnan járok vissza. - Na és a fia most hol lakik? - Az élettársánál, miután Pesten befuccsolt a vállalkozás, akkó hazagyütt. - Maguk nem is laktak együtt? - De, csak igen rövid idejig, addig, amíg a Hit-gyülekezetben össze nem gyütt avval a nővel, hiszen ösmerték egymást korábrúl. Most pedig a gyülekezetbe hordja véle a pénzt. - Hogy hogy odahordja, mire gondol? - Hát ahelyett, hogy néköm segítene, vagy törlesztene valamicskét, a gyülekezet elvárásának tösz elegöt, és közbe még neheztel is rám, kerülget, nem gyün, hát igen ritkán találkozunk. - Na de akkor kihez jár be? Hol tartja az itteni biciklit? - A régi barátnőmnél, amíg a falusi lö van zárva az állomáson. Másho nem járok, a lányom is Pesten él a családjával, a másik, a kisebbik fiam mög Olaszországban van, nem is gyün az má haza, mögmondta, ott van má valakije, akit én tán sose fogok mögismerni. - Akkor jól értem: Az első fia álmodott valamit, ami nem igazán volt valós és biztató a jövőre nézve, és a lánya családja sem tudta magát az eseménysor után befogadni, a kisebbik fia pedig most már miért, hova jöjjön haza. - Úgy van, jól tetszik mondani. - Valaki hiányzik a történetből, a mi házunkról beszélt az imént. Meddig volt apjuk a gyerekeknek? - Szegény apjukom akkor mönt el, mikor el köllött adni a házat a szép ke beszélt azután, hogy a fiam addig-addig erősködött, amíg a felvett hitelhez mög nem adtuk a kezességöt. Mintha állandóan követ hordott vóna aztán, úgy járt. A lányomnak sincs sok szava a bátyáho. Szóval így vagyunk, és má így is maradunk. Nem hiszek én már se papnak, se politikusnak.
Csend lett, a beszélgetésnek ez lett a végszava, pedig a kalauz se ért még ide, most több munkája van. A durva zakatolást, zötykölődést a fékező vonat csillapította. A néni készülődött, ő megérkezett, rajta kívül nem is volt más leszálló. A bácsi követte a folyosó fordulójáig, hogy a két tömött szatyrot segítsen leadni, elköszönt, majd a kerékpárja irányába
fordult, figyelte a fülkékből ki-kicsapongó gyerekeket, és a bicaja mellett utazó nagy diákot
erelt kis szerszámtáskában ott voltak az állandó túrázáshoz szükséges profi kellékek: Szerelő szerszámok, tartalék belső, és az elmaradhatatlan kijelzős minipumpa, mert azokat a virsli vastagságú gumikat pontos értékre kell felfújni. Miután szót váltott a diákkal, úgy találta, hogy nincs oka feltételezni semmi rosszat. Ez egy rendes gyerek, gondolta, aki mobilról zenét hallgat, de ő az első szóra kihúzta füléből hangszórót, pusztán nem akart valamelyik levegőtlen kupéba helyet kérni. Egyébként mondta is, a következő állomáson ő is leszáll.
Aztán megjelent a kalauz, kezében az új, az igazán korszerű készülékkel, ami képes leolvasni, és műholdas kapcsolatán keresztül, a központi szerverén, érvényesítettnek elfogadni a bonyolult piktogrammal ellátott jegyeket. A költség takarékosság okán egyedül van az egész vonatra a jegyvizsgáló, akinél ma már vásárolni is lehet jegyet. Kezében ez a digitális kisokos - bár mennyire is zakatol a vonat - az képes egy pillanat alatt ellenőrizni a jegyeket, ott, ahol se olvasni, se keresztrejtvényt fejteni nem tud zavartalanul az utazó. A kerékpárjegy ellenőrzése után a kalauz biccentett és továbblépett. A bácsi pedig elgondolkodott az iménti igen vázlatos beszélgetésen, hogy a hitel milyen kelletően csalfa lehetőség, attól függően, ahogy kínálják, és az addig szunnyadó ön- és valóságismeret találkozni kénytelen egymással az éles helyzetben.