HAJDRIK JÓZSEF VERSEI

Angyali jelenés

Egy angyal ült az ágyam szélére,
Mikor a remény végképp veszni látszott.
Elbűvölt légies szépsége,
Lantjával valami csoda dalt játszott.

"Ikerlelkek vagyunk!" - Szóltál csendben,
Szinte suttogott picinyke ajkad.
Éreztem, - ez a tiszta szeretet!
Gyógyszerem vagy! Minden szavad balzsam.

"Ne félj, soha nem hagylak magadra.
Sóhajodtól ma is remeg szívem.
Veled vagyok jóban, rosszban, bajban.
A hitem már soha meg nem billen!"

A kegyes álmom lassan szárnyra kélt,
Színes látványod, ahogy jött, eltűnt.
Ha rád gondolok, szívem lázban ég.
A tükröm vagy, így lett eggyé lelkünk!

Holnaptól...

Mottó:
Holnaptól talán nem leszel kedvesem,
se jó, sem rossz gondolataimban,
és hagyod nekem az éjt nyugalomnak,
a nappalokat víg kedvtelésnek.

Nem zörren többé a csendnek kőfalán,
sóhajból összetákolt mosolyod.
Lepereg ékkőként felfűzött könnyed,
holnaptól tán nem leszel kedvesem?

Égig érnek bennem a bús bánatok.
Nem tudtalak megtartani téged,
sem árnyképben, sem csillagragyogásban,
se jó, se rossz gondolataimban.

Elsöpört a vad szél. - Minden mulandó!
Valami nagy érzést vesztettem el.
Széttárt karjaidból hullottam alá,
hagyd nekem meg, az éjt nyugalomnak.

Balga szívvel: lásd, hová is jutottam?
Enyém lett minden, nagy a szabadság!
Szavaid örökül hagytad itt megint,
míg a napokat, víg kedvtelésnek.

Ajánlás:

Lásd a vad idők végtelen folyamát
úszik a hit, a valós szenvedély.
Visszavonhatatlan csókod eléget.
Holnaptól tán nem leszel kedvesem!

Megdermedt idő

A park ódon padján ültem szótlan.
Hallgattam a fák delejes szavát.
Gondolatom a múlt felé rohant,
Ekkor a csöndre ráunt egy madár. 

Víg dalt csörrent csőre, oly régiest.
Lég-könnyű volt, mint a friss fuvallat.
Szívből szólt, - éreztem, no még ilyet?!
Tán gondot űzni jött az unalmast?! 

Virágbontó ágak összebújtak,
A tüzes Nap meleget szivárgott.
Úgy véltem, lelkemben gömbcsigák búgtak,
Már csak te voltál, aki hiányzott! 

Egykoron azt ígérted, visszatérsz!
Bárhová sodor zord idők szele.
Csillagláng tüze rég a Holdba ért,
De téged az utad elvitt messze! 

Már nem várlak! Megbékélt rég szívem.
Az idő fogy, elbukott a remény.
Bár mindig a szó erejét hittem,
S, hogy mi együtt leszünk: - a nagy egész! 

Kezemmel gyűrött képed simítom
A törés fájdalma izzón elég
Elmémben a vád szavát csitítom:
Te az maradsz, - ahogyan elmentél!