Kerékpárral száguldtam a második életembe

Amiről nem tudjuk, hogy van, nem jelenti azt, hogy nincs! Rendelkezésünkre álló elménk alkalmatlan fix pontot lelni e lebegő semmiben. Öt érzékszervünknél szemfülesebb a vakvezető bot, mert a filozófussal ellentétben a világtalannak több esélye van az út másik felére.

Hurik ölelésével, a Nirvánával és a Mennyország vagy Pokol örömével, avagy fájdalmával biztatnak, illetve csüggesztenek azok, kiket pont úgy csak anyák szültek, mint híveiket. Akinek, vagy akiknek pont úgy jött szembe az élet, és ijedtükben húzódtak arcuk mögé, hol a tudat labirintusából úgy-ahogy kibányászva magukat, kánonok és dogmák gyártói lettek. Ha ezt a múlt öregapjának az öregapja szájába adják, a régen volt homálya bizton misztifikálja, és a kinyilatkozás szintjére emeli.

A valóságtól való félelmünkben mesével és humbuggal töltekezünk. Mihelyt a szülői gondoskodás burka elpukkad, a függőség újabb alanyát a túlvilágban keressük. A földi világunk utáni nincsről, vagy a ki tudja milyen leszről nyilatkozni merészség - ez az Egyház kenyere...

Így körüljárva tudatunk védtelen mivoltát, most elmondanám gyermekkori élményemet, mely a mérleg nyelvét határozottan a teisták irányába billenti.

Pesten, Rákosligeten születettem, hol annak idején a jómódú polgárság, bankárok és befutott színészek építettek szebbnél szebb villákat és kisebb palotákat. A hetvenes években, a kádári korszakban, "úri csökevények" utolsó menedékeként bélyegezték meg a kies települést. Szerencséjére, mert úgymond: fejlesztésével nem törődtek a kerület vezető elvtársai. A szomszédos Rákoskeresztúrt, a szegényes kis tót falut a keblükön ringatták, ezért eldózerolták a szép kertes házakat, utcácskákat, és épültek helyükre csüggeteg panelházak. A hangulatos piac helyére vásárcsarnokot emeltek. Az exkavátorok nem csak az épületeket, de a lelkeket is eltolták a beletörődés blokkházas nihiljébe. A ligeti piac viszont élte békebeli világát. A keresztúri tótok árultak friss gyümölcsöt, zöldséget, a vecsésiek savanyú káposztát, és a csányiak édes görögdinnyét.

A XII. utcában láttam meg a napvilágot, mely szomszédos volt a heti kétszeri zsibongással, örömteli nyüzsgéssel bíró piaccal. A tizenkettedik utcát egyébként a rövidség kedvéért tizenkét utcának mondtuk, mi, "bennszülöttek". Később, idegen tájakra vetődve sokak elnézően konstatálták, hogy nem ismerem a sorszámneveket...

Tábi bácsi nyakába akasztott fatálcán "ziheráz" tűt, bakelit gombokat és cérnát árult. A "drótos tótok", kik a Felvidékről jőve az utcákat járták, itt pihentek meg. Máig hallom, ha emlékezem a régi Ligetre, hogyan kántálta a vándoriparos, hogy: dróóótos tót, dróóótos tót! Akkor anyám elővette a lyukas edényeket, és a kapunál várta. A magyarul törve beszélő ember széket kapott, és pálinkával, majd kávéval megvendégelvén fogott munkájához. Mesélt, míg a kisebb nyílásoknál szegecselt, a nagyoknál foltozott. Végezvén a kapott alumínium forintokat zsebébe eresztette, és zsíros kalapját megemelte. Éppen hogy a fakapunkat becsapta, újból recitálta a drótot és nemzetét, közben nagy lépteivel újra az utca hosszát mérte.

Három gyönyörű parkja is volt szülőhazámnak. A Trianoni park csonka gúla emlékműjén elterülő Nagy-Magyarországot levésték, helyét befalazták, de balsorsú nemzetünk hajdanvolt határai kérlelhetetlenül - a "vörösök" bánatára - a felszínre kéredzkedett. A szomszédos parkot átlós irányban sétaút keresztezte, melyet két oldalon gondosan nyírt puszpángok határoltak. Emlékszem, egy télen olyan magas hófal szegélyezte a gyöngykavicsos gyalogutat, hogy csak az égnek kék sávját láthattuk (akkor még voltak telek...). A harmadik, az elesett I. világháborús hősök parkja volt. A gúla formájú beton építmény tetején turulmadár emelte szárnyait. Halottak napján gyertyát égettünk körüle. A nagyobb srácok fölkapaszkodtak az emlékmű tetejére is, miáltal ősi madarunk szállni látszott a novemberi éjszakában. A gyertyák fénye magasba emelte, mert csak a sólymot láttatta, az alanti részek elvesztek a sötétben.

A Trianoni park mellett fali csap volt, mely vízét formás műkő kádba gyűjtötte. Mellette Faludi néni trafikja húzódott meg, hol darabra is adták a cigarettát. Tíz éves koromtól, sajnos, bejártam az öreg zsidóasszonyhoz, ki a vásárolt cigihez tüzet is adott. Szemben volt Maros Márton, a bolgárkertész zöldséges üzlete, ill. inkább standja, mert a lepedőnyi helyiségben csak a savanyú káposztás dézsa fért el. Az asztalokat a szomszéd udvarból hordtuk ki reggelente. Lábak és fatálcák lettek nem kis bravúrral összeerőszakolva. Stabilitásukat a rárakott áru súlya úgy-ahogy garantálta.

Bocsánat, az imént még tüzért szemtelenkedtem a csöppnyi trafikba, most meg Marci zöldségesnél építem a kártyavárat... Kezdhettem volna úgy, hogy az általános iskola első osztályától a nyolcadikig reggelente, iskolakezdés előtt, kipakoltam a nevezett helyen, iskola végeztével pedig mentem krumplit, vöröshagymát hordani súlyos "gev" ládákkal. Elsatnyult zöldséget nagy kádban áztattam napi 3-5 Ft-ért. (Egy gombóc fagyi 50 fillérbe került akkoriban.)

Az öreg Maros (Marci bá) hetente ment a "Bosnyákra" áruért. Ilyenkor már késő este elindult, hogy le ne késsen az Emke vagy a Pipacs bár műsoráról, hölgyeik kegyeiről. Állítólag irdatlan pénzeket tapsolt el, de azért annyi maradt, hogy hajnalban a nagybanin, jó kereskedői érzékkel, a legprímább árura tegyen szert. És zongorákra, mert nem bízott a munka alapú forint értékállóságában. (Amikor lánya eladósorba került, a kérők hada nem a bősendorferekért ostromolták, mert a kereslet pangása lévén már csak útban lévő monstrumoknak minősültek e csodahangszerek, de adták a kilincset egymásnak a jó forintokért, balatoni villákért.)

Pöndri és Hoki reggel hat órakor a csenevész állványokon ülve, én hintázva lestük, mikor kanyarodik le a főútról a jól megrakott IFA Framo vagy Barkas kisteherautó. Anyósülésén a múló részegség és a helyébe kéredzkedő másnaposság állapotában Marci, a zöldséges sápadozott. Előfordult, hogy a keresztúri vagy a rákoscsabai kertgazdáktól is vásárolt egy-egy zsák primőr paprikát, kevés karalábét és egyebet. Ekkor engem küldött, hogy buszon hozzam el a sokszor államig érő magyar zsáknyi termést. Nem egyszer "lógtam", de a kapott jegyre valót - 10 Ft-ot - nem tudtam felváltani, így visszaadtam. Elnyelte, és nem mondta, hogy: na, kisöreg, ebből neked három forint visszajár. Így szerét ejthettem az éjszakai lumpolás finanszírozásának is... Volt egy női felnőtt kerékpárja is, mellyel egyéb dolgait voltam hivatott intézni. Egyébként szerettem, ha elküldött, mert addig sem kellett a fonnyadó retket, répát a kádnyi vízben áztatni, majd az elsárgult rothadt részeket sebészi precizitással kivágni...

Azon az ominózus napon Liget főutcáján - mely erősen lejtett a vasúti sorompó felé -, újból bicikliről szemlélhettem az elsuhanó házakat, a cukrászdát, a Röltexet és a zeneiskolát, töltekezvén a száguldás gyönyörével. Egyre közeledtem a sorompónál időző 98-as busz kék-ezüst háta felé, vagy az jött felém? Fékeztem, de nem lassult a kerékpár, és akkor eszembe villant: megint leesett a lánc, ütött az utolsó órám! Minden pillanatok alatt történt: balra kaptam a kormányt és berobogtam, inkább repültem a mellékutcába. Szerencsémre nem jött mögöttem jármű, melynek útját kereszteztem volna. Mindezt lélegzetvételnyi idő alatt mérlegeltem. Ekkor megszűnt számomra a minden! Elsötétült, és életem eseményei pörögtek le. Már nem emlékszem arra, hogy a lényeges dolgok, vagy minden stáció került-e tudatom mozivásznára, de arra igen, hogy egy elém villanó eseményre nem emlékeztem. Ekkor mintegy megállapítottam: Jé, erről el is felejtkeztem! Nagyon szép égi zenét hallottam, melyek rézből készült fémhangzású hangszerekből szólhattak. További és eddigi földi életemben nem örülhettem hasonlónak. Igen, földi létemben, mert nem haltam szörnyet, amit bizonyít az is, hogy most szavakkal nehezen, de megpróbálom hűen kirázni magamból a történteket.

Addigi pályafutásom szinopszisát megtekintve visszaérkeztem a jelenbe. Szemem kinyitottam, és a kis utca sarki házának zöld, négyzetrácsos kerítése jelent meg előttem, alig egy-másfél méterre. A kormányt elrántottam az ominózus irányból, és elestem. Közvetlenül a vasrács előtt értem földet. Arcomról kisebb helyen lejött a bőr, "zománchibás" lettem, de az is eltűnt hetek múltán.

Mi történt? Hogyan térhettem le a mellékutcáról a járdára esés nélkül, mikor vehettem a kilencven fokos kanyart a kerítés felé, nem tudom. De az is felfoghatatlan, hogy még a biciklin ültem a mesterséges elesésem előtt, hiszen a kocsiút legalább egy méterrel a járda fölé emelkedett. A főútról szerencsésen az alsóbb rendű útra kanyarodva álmodni kezdtem a velem történteket, ami a kerítés közvetlen eléréséig tartott. Ez mint vasfüggöny "elémtorpant", és mentő cselekedetre kényszerített. A busz látványától a kerítésig álmodtam addigi életemet. A kerékpárról nem estem le, ültem rajta, mint aki fotelből nézi megfilmesített biográfiáját.

Testem irányításom nélkül cselekedett - önállósodott. Ha tudatomnál vagyok, sem sikerült volna jobban, mi több, így sem, mert ezt a pánikot levezetni képtelenségnek tartom. Vagy igen? Minden esetre szunyókálva könnyebben ment...

Fizikális létem követte a kinematika törvényeit. Talán még többet is tett, mert meseszerű az egész. Tudatom cserbenhagyta testemet, messze, más dimenziók kapuján kért bebocsátást. A küszöbön átlépni valaki nem engedett. Elzavart?!

A visszatérés nyitánya a kerítésrács látványa volt. Nagyon szép muzsikát hallottam álombiciklizésem alatt, de sikeres spirituális és gyakorlati földre érésemet követően a visszaébredés mámora legalább annyira balzsamozta az élet feletti örömömet, mint a fanfárokból jövő égi harmónia.

Ki tartott meg a járművön, ki irányított, ki ébresztett fel az utolsó pillanatban, ki kezelte a "vetítőgépet", és kinek zenészei bűvöltek el? Nem tudom. Isten műve, vagy az agy hattyúdala e "show" műsor?

Legbölcsebb belebámulni a Mindenségbe, és véletlenül se kanonizálni feltételezéseinket.

Szüleim nem jártak, és engem sem küldtek templomba. A pártállami korszakban tudatosodtam. Az anyagközpontúság elmélete meghatározó volt tanulmányaimban: a főiskolán a dialektikus materializmus, a politikai gazdaságtan és a filozófia meszesítette bennem a marxizmust. Az istenhitet gyermekes tévelygésnek minősítettem, mert hát ott fenn az égben hogyan is lebeghet valaki, akinek mindenhez és mindenkihez van szeme... stb. Később cáfolhatatlannak minősített életlátásom hervadni látszott, mikor elfogadtam, hogy magában az ég is csak fikció, tökéletlen érzékszerveink által agyamba vetített sajátos valami, amit ég néven skatulyáztam tudatomba. Ha nem tudom, mi az ég, honnét veszem a bátorságot, hogy lakatlannak jelentsem ki! Hiszen, amit nem ismerek, annak tulajdonságaival sem lehetek tisztában. Így jogosnak tartom, hogy a lét dolgaira jobb, ha tátott szájjal bámulok, akár addig is, míg fogalmam szerinti legyek és szúnyogok lepik el fogalmam szerinti fogsoromat...

Színes üveggolyók vigasztalan árnyai

A papírbolt hűs helyiség. Békebeli padlózatát először árkus papírért, pennáért és palatábláért belépők fémsarkai koptatták, majd a töltőtollért és bakelit léniáért érkezők műanyagtalpai nyűtték, de már kisebb étvággyal. Mikor a golyóstoll kiszorította őket, PVC talpú cipőmmel süppedtem a pult előtti lankába: ezért még körülményesebb volt államat az asztalig feltornázni. Az üveglap alatt csodás színes ceruzák, autó- és macskaformájú hegyezők, mintás radírok incselkedtek. Az opálossá kopott üveg nem tudta annyira fátyolozni a vidám kaleidoszkópot, hogy szívem a torkomba ne dobogjon. Bözsi néni mellett csimpaszkodtam, ki lopva lenyomott hozzám egy dobozkát, benne üveggolyókkal. Még beszélgettek az eladónővel, majd fizetett. Engem ezután a pult, a polcok és a fiókok rejtekében ujjongó igézetek már hidegen hagytak. Az üvegcsodák mennyezeti lámpákról lopott csillagai, a pillangó szárnyait fogságba ejtő belbecs izgalmas égi útra repített.

Jánoska fia az üzlet ajtajában állt. Várakozó tekintete értetlenül bámult kezemre, majd anyjára. - Ő miért nem kapott? - hasított belém. Hiszen ez neki jár, mert Bözsi néni az ő anyukája, és én nem vagyok fia. Talán haragszik rá, és csak nekem ad ilyesmit? Jobban szeret engem, mint őt? Ez érdekes, nem gondoltam... Olyan dugva, titkosan nyomta hozzám - azt hitte ő bújt a szoknyájához?

Kezemben a kis kartondoboz összenyomódott, tartalmuk a széleket terpesztette. Ködösödött csillogásuk, majd egybefolytak. Lélekben elindultak játszópajtásom felé.

- Ez Jánoskáé, tessék odaadni neki! - jött az égzengés.

Ő legott zsebre vágta a salátává nedvesedett kincset, és sasszézva anyja után eredt. Darabig engedelmesen követtem őket, aztán visszaszöktem a boltba. Most lassabban húztam fel magam a pulthoz, hogy társai megvigasztaljanak. Kiürült, árván hagyott játszóteret láttam. A tarka radírok elsápadtak, a krepp papírok és színes kréták vérszegényen pihegtek, míg a kedves golyók markomba kéredzkedtek. Karom fájni kezdett, leereszkedtem a nyűtt pádimentumra. Tekintetünk az eladóéval összeért. Valami a szemébe mehetett, mert zsebkendőjével törölgette...

*

Mikor megérzem a téli szalámi jellegzetes illatát, nem csak a nyál szaporodik nyelvem alatt, de eszembe jut ötven év távlatából Felső Manyi osztálytársam és a többi tehetősebb szülő gyermeke. Otthon csak vasárnap volt hús - pontosabban rántott hús. Anyám Újházy tyúkhúslevessel indított, majd menetrendszerűen érkezett a zsírban tocsogó, néhol nem elégett húsok netovábbja. Előtte apám, csatos üveggel a kezemben, kocsmába szalasztott sörért. Mire a habbal közelharcot vívó csapos teleügyeskedte a pintnyi palackot, otthon levesem rendre kihűlt. Volt, hogy fasírozott került az asztalra, melynek pirosas zsírját napokig tunkoltam a tepsiből. Zsíros kenyéren, zöldpaprikán, télen töknyi, sápadt ecetes uborkán nőttünk fel. A zuglói Százados úti kenyérgyár ontotta a kívül odaszenesedett, belül jobbára nyersen maradt "brugót", melyre jobb napokon vaj és hitlerszalonna került. (Tömbökbe kiszerelt, ízmentes lekvár.)

Ezzel nincs is baj, hiszen a tartósítószer-nélküli "bio" prolikonyha felnőtté gyarapította keszeg testünket. Eszembe sem jutott, hogy valamiről lemaradok, ha nem látom a Rákosi és Kádár elvtárs bánatára tovább élő "polgári csökevények, osztályidegenek" sarjai kezében a mintás szalvétába öltöztetett téli szalámikat, finom vajakkal balzsamozva. (Ki csak kilencig számol, fogalma sincs a tízről...)

Vásároltak még fekete-fehér magazinokat. Elejükön Roger Moore-ral, Zoránnal és Kovács Katival. Ünnepek előtt színes behajtható képeslapok tucatjától estünk extázisba. Néztem, és csak foghattam. Nem siettem visszaadni, mert addig is birtokom lehetett. Elképzeltem, hogy anyáméknak a konyhában, haveroknak a parkban előkapom - mint bűvész a kalapjából a nyuszit - és módfelett sikonganak, illetve felmorajlanak: honnét szedted, bameg!

A János-hegyre kirándultunk. A kilátó lépcsőin ugrálva vártam, hogy tízóraizhassunk; nem mert éhes voltam, de egésznyi gyulai kolbászt csomagolt anyám. Mint öreg Toldi hatalmas pallosával, úgy szlalomoztam az úri csemeték között. Kevélységem akkor hagyott alább, mikor Radvánszky Zoli, a dolgozó nép másik fia, a bajnok lándzsájára jobban hajadzó főzőkolbászt vett elő...

Mikor már nagyobb voltam, anyám unszolt, hogy én is igyak a vasárnapi sörükből. Ki is töltötte, és a tányérom mellé tolta. Nem nyúltam hozzá, hogy több jusson nekik, mert utána a kiskocsma oldalába szorult komlószagú padunkon nagyobb volt a felhozatal.

Igen, itt van tinédzserkorom Szabó Zolija. Sokat csavarogtunk. Télen, hogy ne fázzunk, buszoztunk, vagy Ferihegy jól fűtött érkezési oldalán lestük a másfél-két óránként érkező repülőket. Jópofa sablonszöveget nyomtunk egymásnak, ami a peronon a közénk szorult lányoknak új volt és mosolyogtató. Hiába is próbáltak közönyösek maradni előbb-utóbb kitört belőlük a nevetés. Ezután már jöhetett: Szia, hogy hívnak? Hazakísérhetlek?

Szülőm mindig panaszkodott, hogy nem jön ki a pénzzel. Sokan voltunk gyerekek, idősebb nővéreim már középiskolások voltak. Szégyelltem is pénzt kuncsorogni. Zoli naponta kapta az apanázst, amit együtt költöttünk el. Dicstelen, de szinte "beleszoktam" ellátmányába. Csak akkor tudatosodott hitványságom, mikor anyám sok idő után megkérdezte:

- Tibikém, nem kell egy kis zsebpénz? - és akkor, midőn a haver anyukája megjegyezte, mikor pénztárcájába nyúlt:

- Na, ez akkor jó lesz kettőtöknek, mert nálad, hallom, soha nincs!

Mikor a szomszédnál ládahordásért pénzt kaptam, igyekeztem szépíteni a dolgon, és Csekonicsként viselkedtem. Lányokkal megismerkedvén "jófej" szerepemben a keresztúri áruházban zsebkendőt vásároltam hét forintért. Tetszést aratott úri allűröm azon oknál fogva is, hogy a szipogással felhagytam... Nem úgy otthon, mikor apám megívva sörömet, mérgében az asztalhoz csapta poharát.

- Ezért dolgozok én, hogy te zsebkendőkre pocsékold a pénzt?!

Miután a tányérokba szorult levescunami alábbhagyott, megszületett a bosszú gondolata: a konyhaablakban több hete ottfelejtett aprópénzt eltulajdonítom. Istenem, milyen nehéz volt! Régebben, általános iskolai tanmeséből kiokoskodva tudtam, hogy mit ellopnak, súlyosabbnak tűnik.

Az Univerzum fekete lyukainál a gombostű egy tonnát nyom. Csak azt nem számolta ki az asztrofizikus, hogy az erkölcsi teher mennyire pipálja le a lyukak mohóságát, fékevesztett tömegvonzását; de azt sem, hogy mekkorát tudok majd hazudni anyáméknak, miután a fél utca telezabálta magát fruttival és stolwerckkel.

*

Elveszni azért nem hagytam magam. Ha nem is lopással, de fortéllyal, a javakra szert tenni megtanultam.

Már nem emlékszem honnét, de volt egy világháborús bőrszíjam, melyre rácuppant Bihari Ernő barátom. Adott is érte fém gőzmozdonyt, melyre rá is lehetett ülni. Húztuk-vontuk a Fő utcán, mindenki megcsodálta a robusztus alkotmányt - többi közt a hentes is.

- Milyen szép mozdonyod van, Tibi! Nem adod el?

Sarkammal olyan gyorsan fékeztem, hogy majdnem elé bukfenceztem.

- Mit ad érte?

- Húsz forintot.

Nagyon tetszett a dolog, ami arcomra is kiült.

- Te, ennek nyolcas van a kerekében!

- De azért jól megy!

- Figyelj, gyerek. Kapsz érte tizenötöt, most mindjárt!

- Ha húszat adna érte, azért is balhé lenne otthon! Elmegyek, megkérdem anyámékat.

Fél órára elbújtam a piaci mérlegház mögé, majd újra föl-le tologattam a bolt előtt.

- Na, gyerek, áll az üzlet? - akasztott meg a száguldásban, majd vérfoltos köpenyéből elővett egy húszast. - Megadom érte a magasabbik árat! - Meghatódva önnön gesztusától, hangja elvékonyult.

- Baj van, bátyja, nem adják, csak ötvenért!

- Micsoda, ötvenért?! Na, takarodj innét, ne zörögj itt ezzel az ócskavassal! Többet ne lássalak!

Elgurigáztam a papírboltig, majd vissza.

Ráültem masinámra háttal az üzletnek, és lestem a buszmegállóban várakozókat. Mikor már úgy éreztem, hogy nem vált be taktikám, jobb vállamra hátulról lapátnyi nyershús-párázatú kéz nehezedett.

- Ez a vég! Most alku nélkül részesülhetek két szép pofonban - ijedtem meg, de bal oldalról pont olyan büdös, mosolygó ötvenes érkezett.

Összeszedve vagy féltucat utcagyereket, kivásároltuk Faludi néni trafikját. A piaci beton szeméttároló tetején körbeültük a nagy, majd hamar kis kupacnyi nyalókát, süvegcukrot, tejdropszot, kasut és Bambi szeleteket.

Szép volt a világ, annak ellenére, hogy hasam erősen feszült, és a hányinger is megálljt parancsolt. Tutti-frutti ízű volt a Nap is, míg szüleim feltűntek a betonplacc fordulóján. Temetőben voltak. Ennek ellenére apám vészjósló ábrázata nem a szokásos elérzékenyülést sugározta, hanem az elektromos kisülés szikráit hányta a távolból. Maga elé parancsolt:

- Mit csináltál, kurva kölyök! Szégyent hoztál a fejemre! Hol az ötven forint? Add ide gyorsan, mert... - meglátva a sok színes papírt, fülemnél fogva húzott haza. A maradék édességet vissza kellett vinnem a zsidómamához, ki visszaadott a pénzből. Ősöm ezután csatra húzott derékszíjjal nekem esett a fürdőszobában. Nyomorékká tett volna, ha nem tudok az ütéseknél a fehér szekrény oldalához beugrani. Sarkát úgy szétverte a nehéz szíjvég, hogy méter hosszan a festék lepattogott, és helyenként felhasadt az éle. Én voltam ügyes, vagy ő nem akart eltalálni? Nem tudom. De azt igen, hogy Vas Gyuri bácsi vad kőműves (nem szabad...) barátjuk, kire anyám, mint Istenre, úgy nézett, nagy tetszést aratott előadásaival. Például: mekkora pofonokkal szokta jó modorra bírni fiait, és hogy a nehéz munkából hazatérve, neki is kijár a szórakozás! (Homlokába húzott svájci sapkája árulkodott mély intellektualitásáról.) Nyilván apám sem szándékozott a patriarchális gőg dolgában lemaradni...

Fémcsatos remeklése csak plágium volt. Valamennyit próbált lecsípni az agyonfavorizált Gyuri bá' népszerűségéből. Ehhez hívott "segítségül". Nagy lármát csaptunk, s remélem csak ennyit akart, mert ellenkezőleg szánnom kellene pokolra jutásáért. (Ha nem hagyja, hogy a szekrény vigyázzon rám, hiába is kuncsorgott volna Szent Antalnál...)

*

Miután az édességekhez ily módon való hozzájutás testi épségemet veszélyeztette, kristálycukrot karamellizáltam. Alumínium bögrében tettem a villanytűzhelyre, amiről aztán megfelejtkeztem. Sötét füst lepte el a konyhát, mikor lekaptam az izzó csuprot és ráejtettem az új nejlonterítős asztalra. Kezem és az abrosz megégett. Az egyiket hamar vízhólyagok lepték el, és vörös volt, mint a sült rák, a másiknak virágmintái otromba "folytonossághiányt" szenvedtek. Restelltem a dolgot! Iskolába menet kézfejemet már nem tudtam kinyitni, és a terítőt sem befoltozni, ezért tányért tettem rá, hogy anyám az ajtótól kissé beljebb ájuljon el.

A suliból hazaküldtek. Harminckét hólyag tette kétségessé, hogy tenyerem humanoid, de ez is kevés volt ahhoz, hogy ne a terítőt sajnálják...

*

De szót se szóljak! Vermes Laci apja rendszeresen verte anyját. Amibe legkevésbé az áldozat tudott beleszokni, annyira, hogy nyolcadikos fiával próbálta megvédeni magát.

- Te már nagy vagy, Lacika, kész férfi. Ha apád nekem jön, védjél meg!

A soron következő harakirinél az összegabalyodottakat csak a jól irányzott tökön rúgással tudta szétválasztani. Mikor apja torokszorításától már álmodni kezdett, akkor nővére, és nem az anyja látott hozzá a családfő szemeinek kikaparásához.

Vagy húsz év múlva, mesélte Vermes, hogy siófoki nyaralójukba vitte anyját rákos apjához, ki megvádolta azzal, hogy nem lett volna vastagbéldaganata az öregnek, ha nem rúgja meg szegényt akkoriban...

*

A leírtak külön-külön csak pontok és nem felkiáltójelek, de észrevétlenül egymást erősítve, egy életen át keserítenek. Ha dolgokat pesszimistán fogadok, ha a kelleténél több rosszat feltételezek, és vidámkodni sokszor nehezemre esik, e történtek kísértenek. Nem fennhangon, de lábujjhegyen körém settenkednek. Azon szelek, mely szárnyaikra kaphattak volna, később fázós huzattá szelídültek. Mára már csak a szemem körül kellemetlenkedik...

Más története jobban fájna - felháborítana. A sajátunkba beleszokunk, mert vele élünk. Igaz, kis cseppekben kitartóan mételyez, de szükségünk van rá, mit a civakodásra, a "sem veled, sem nélküled" házasságban.

És most, hogy mindezt kilapátolhattam magamból, kezemet feltartom, megadom magam! Az ÜVEGGOLYÓK kivételével megbocsájtok mindenkinek...