Tilk Katalin prózája

A pákász bűne, a csíkkirály bosszúja
avagy
Hinni kell a mondáknak!

Réges-régen történt, hogy a magyarság letelepedett és államot alapított a Kárpát-medencében. Lassan az új hitet is megszokták az emberek, templomokat építettek, püspökségeket alakítottak. Luc falu és környéke az egri püspökséghez tartozott.

Az ország élén ekkor már felkent koronás király ült. Hatalmas királyi erdőuradalmak, központjukban egyszerű ispáni várak szolgálták az uralkodót. Szolgálatuk fejében ezekből kaptak hűséges embereik területeket, amelyek aztán családi birtokká váltak.

A taktaközi falvak urai is igyekeztek minél gyorsabban, minél jobban meggazdagodni. - Ki tudja, mit hoz a holnap? Lehet, hogy király urunk veszi vissza a birtokot, vagy más népek törnek ellenünk? Vagy akár egy szerencsétlen baleset, betegség miatt hagyjuk itt ezt az árnyékvilágot. - Úgyhogy igyekeztek is ősi jussuk szerint jobbágyaikkal a heti egy nap ingyenmunkát a földeken ledolgoztatni. Cenzust Szent György napján, meg ősszel, Szent Mihálykor szedtek. De nagy fejtörést és sok éhezést jelentett a szegény-embereknek az, hogy évente háromszor csirkét, disznót, meg egyéb jószágot is követelt ajándékba az uraság! A földnek minden terményéből, kenderből és lenből, bárányból és gidából, de még a méhrajokból is kilenced illette a földesuraságot. Ha netán ország-dolgában járt el az úr, annak költségeihez is hozzá kellett egy forinttal járulnia zsellérnek, jobbágynak.

Robot- servitum, nona, munera, census, decima szavaktól már kicsi korában hidegrázást kapott minden szegény a faluban.

• Honnan teremtem elő ezt a rengeteg adót? Ha ki is fizetem, mit adok a gyerekeimnek az asztalra? Hogy tömöm be azt a sok éhes szájat?

Hányszor volt csak valami gyenge leves, vagy kása a tálban! Húsféléről meg csak álmodtak a népek. A lomhán hömpölygő Tisza számtalan kanyargással gyakran változtatta a medrét. Rakoncátlan terjengését senki nem szabta gátak közé. Régi folyómedrek eliszaposodtak, sás, nád sűrűn benőtte. Egymást érték a félhold és patkó alakú tavacskák. Őszi esőzések, tavaszi olvadások idején valóságos tengerré változott a táj. A morotvákban harcsa, csuka, compó, süllő, meg még egyéb halak úszkáltak. Az egy- két magaslaton vízimadarak milliói éldegéltek. Szegény ember ezeket nem vadászhatta, nem halászhatta. Csak az uraság halászai, vadászai és madarászai. Bár minden családban volt háló, horog, miegymás, amivel halat, rákot, kígyót, békát lehetett titokban fogni.

Tavasszal, ahogy eltűnt a hó, csapatostul jártak a vízhez a falusi kölykök. Egy rongyos gatyában, mezítláb futottak a folyóhoz. A gatyamadzagra erősítették a horgot, már pecáztak is. Az ügyesebbje kézzel is ki tudta kapni a halat. Volt, hogy madzagra fűzve hazavitték a zsákmányt az anyjuknak, volt, hogy ott a parton nyársra húzták, megsütötték. Legalább tele lett a hasuk.

A falusi halászok nem szerették, ha mindenféle suhancok hozzájuk csapódtak. Féltették a tudományukat. Inkább csak fiaiknak magyarázták, mutatták a mesterség fogásait, a jó lelőhelyeket.

A lúciak jól ismerték a környéket, ám náluk is jobban a lápi emberek. Ők aztán télen - nyáron ott éltek családostul a vízi-világban. Szabadok voltak, mint a madár! Egy földesúr se tudta őket megadóztatni, egy hivatal se tudta őket lajstromba venni. Ma itt voltak, holnap ott!

Esvány, a vézna, csupa ín, csupa izom kis fekete bajszos emberke volt a legügyesebb pákász a környéken. Néha el-eltűnt, elvándorolt a jobb zsákmány reményében, de mindig előkerült. Egyszer aztán valahonnan feleséget is szerzett magának. Kis ugrifüles asszonyka volt Erzsók. Jól ismerte a növényeket, gyógyfüveket. Először csak magában gyűjtögette őket, aztán ahogy telt- múlt az idő egy csapat kisebb- nagyobb gyerek is kísérte mindenhova. Madártojást, gombát gyűjtöttek, odvas fákból mézzel teli lépet csentek a méhektől. Esvány meg a fiai csapdával mindenféle négylábú állatot elkaptak. A lenyúzott állatbőrök a kunyhó környékén száradtak sorban. Ha valamit a mocsárban nem tudott megszerezni, azt a faluban megtalálta.

A parasztok szívesen csereberéltek Esvánnyal, vagy az asszonyával.

Még a földesúr is üzletelt vele.

Böjt idején, mikor nagy tavaszi árvízben a falusi halászok nem merészkedtek a vízre, Esvány hozta a főzni való halat, rákot, angolnát, egész kas csíkot. Nyáron, mikor eltűnt a tengersok víz, mocsárrá vált a környék. Esvány vesszőből font talpakon, háromágú botjával a kezében feltűrt gatyaszárral zsombékról- zsombékra lépkedve még az iszapból is kiásta a csíkot. Rendes évi adózásra soha nem sikerült fogni az ilyen Esvány- féle népeket, mert ma itt, holnap ott ütött tanyát. Mindig éppen ott, ahol adószedő nem járt. De mikor nagyon kellett, megtalálta az uraság.

Egyszer, egy igen kemény télen, fogcsikorgató fagyban a falusi csikászok hiába ültek a lékek mellett, egy fia hal nem sok, annyit se tudtak előkapni. Nemhogy csíkot! A gróf úrnak jelentették is szomorúan, hogy bizony ezen a télen nem fog csíkot, de még csak halfarkat se látni a tányérjában. No, igazán mérges lett ő urasága, merthogy igencsak szerette a káposztás csíkot. Készítették neki ecettel és hagymával, tiszta borssal, tormával is.

A múlt télen meg, mikor nagy vendégséget csaptak a grófék, kártyázni, inni, mulatni volt kedvük, főztették a szakácsnéval a jóféle káposztalevest, benne apróra vágott torzsával, malac körmivel, dagadóval, csülökkel és kolbásszal. Amikor a leves elkészült, de még javában forrt, akkor dobták bele a csíkokat. A király is megnyalta utána az ujját!

Baj, baj! Most hogy kínálja a vendégeket? Micsoda dolog az, hogy nem tudja az ivócimborákat jóféle hallal megkínálni?

Üzent is tüstént Esványért, a pákászért. Már csak őbenne bízott.

Esvány jött is, ahogy tudott. Jó üzleteket kötött eddig is az urasággal. Ám amikor megtudta, hogy a gróf úr friss csíkhalra éhezett, már fordult is ki az ajtón.

• Gyere vissza, de azonnal! Szerezz nekem csíkot a káposztámba, mert maga a felséges király urunk jön vendégségbe hozzám!-

Esvány meg csak mondogatta, hogy lehetetlenség ilyenkor léket vágni, halászni. Ám a gróf addig- meddig fenyegette, ígérgetett neki mindent, míg ráállt. Alkut kötöttek. Esványból gazdag ember lesz, ha teljesíti az uraság kérését. De ha nem! Ha három nap múlva nem lesz itt a csík az asztalán, börtönbe vetteti az egész családjával együtt.

Két markos katonájával kísértette haza Esványt. Otthon alig szusszant egyet, fogta a szerszámait, útnak indult. Muszáj volt, mert Erzsók pörlekedését lehetetlen volt hallgatni.

• Mit akar kend? Ilyenkor pákászni? Hát megbolondult-e kend? Árvaságra akarja juttatni ezeket az ártatlan gyerekeket? Hát ezt érdemlem én? Mit vétettünk magának? Mi? El akarja magát veszejteni? Meg az egész családját? Lám, megmondta az anyám......

Na, ez volt az a pillanat, amikor nagyon sürgősen szedelőzködni kezdett Esvány.

Metsző északi szél hordta a havat és messzire vitte Erzsók átkozódását, a gyerekek sírását.

Az emberek az orrukig se láttak. Elöl Esvány bandukolt leszegett fejjel, utána meg a két urasági pribék. Zsombékról zsombékra lépegettek, ám az egyik vitéz épp csak, hogy lelépett az útról, el is tűnt hang nélkül. A mocsár úgy elnyelte, nyoma se maradt. Egy örökkévalóságig lépegetett a két ember egymás után, mikor végre megállt Esvány. Kezdte a léket vágni, még a katona is segített neki. Aztán meg gyorsan beledobott valamit a tarisznyája mélyiről a lékbe. Valami csalogatószert. Utána meg várt, várakozott. Egyszer csak, épp akkor, mikor már majd' befagyott a lék, megmozdult a fekete vízben valami. Esvány izibe kirántotta.

Hát, uramfia, egy csík! De nem ám akármilyen! Ez biza a csíkkirály!

Na! Most van ám baj! Tudta ezt Esvány azonnal. Őneki is mesélte öregapja a csíkkirály mondáját!

Visszadobja, kívánhat egyet. Kívánsága teljesül. De az urasági katona rögvest elfogja, börtönbe veti. Nem teljesítette a földesúrnak tett ígéretét. A börtönből bizony élve ki nem jön.

És ha nem dobja vissza? Elviszi az uraságnak, ahogy megalkudtak? Gazdag lesz! De a csíkkirály bosszúja utoléri. Betegség, nyomorúság, halál!

Alighogy ezt így végiggondolta, az urasági katona már kapta is a csíkkirályt, tarisznyába tette, s indult is hazafele. Mit volt mit tenni? Esvány mulya volt és hagyján. Á, mindegy! Gyerünk haza!

Sírt a csík, visított, mint a kisgyerek. De senki nem törődött vele. A szakácsné megfőzte, már tálalta is a királyi vendégek elibe. Esvány zsebre vágta a jutalmát, s még mindig erősen bízott abban, hogy nem eshetik bántódása. A csíkkirályról szóló mendemonda rajta bizony nem fog! Meg aztán az is lehet, hogy rosszul látta. Nem is a csíkkirály volt az, amit kiszedett a vízből.

Otthol nem szólt ő egy szót se, csak lefeküdt aludni. Sokáig nem aludhatott, mert olyan hóvihar kerekedett, hogy majd' elvitte a kunyhót a fejük fölül. Annyi hó esett nagy hirtelen, hogy a házak kéményéig ért.

De sok ember fagyott bele a házikójába!

Utána meg a tavasz!

Az is csak a bajt hozta!

Olyan olvadást, annyi olvadékvizet még ember nem látott. Egy merő tenger volt a Tisza part! Víz volt mindenütt, ameddig a szem ellátott. A jobbágyok nem tudtak szántani, vetni. Ősszel meg alig volt mit betakarítani. Az emberek füvet ettek, fakérget rágtak. A hatalmas éhezésben majd' az egész falu kipusztult. A temetetlen holtaktól mindenféle veszedelmes járvány ütötte fel a fejét. Aki még járni tudott, elköltözött a faluból, de még a környékről is.

Az uraság se érte meg a következő telet. De üres faluhoz nem is kellett földesúr!

Csak Esvány, a szívós, inas kisember kóválygott a kunyhója környékén. A gyerekeit, meg az asszonyát kereste, egyre csak őket szólongatta. De őket a csíkkirály már régen elvitte magához!

Esványt büntette a legjobban. Utolsónak hagyta.

A következő esztendőben királyi parancsra népszámlálás történt az országban, Lúcot úgy jegyezték a nagykönyvbe: kihalt, lakatlan település.

És ezután mondja még valaki, hogy nem lehet hinni a mondáknak!