SULYOK CSABA NOVELLÁJA

Hangok a végtelenbe

Átlagos hétköznap a futárcég alközpontjában - "Elindultak már a sürgősségi csomagok? Ezt még tegyétek hozzá!" "Elfogytak a légpárnás tasakok!" "Címkézzétek, és mehet az utánvételes cucc!" "Hátra vittem a szombati kézbesítéseket!" - hangoztak az itt jól ismert mondatok, mindenki rohan, kapkod, csomagok tornyosulnak egymásra. Gábor évek óta futárként dolgozik, hatra jár az alközpontba, az ő feladata a városon belüli levelek és kisebb csomagok kiszállítása. Magához vesz egy kupac levelet, amiket délelőtt kell kivinnie a megadott címekre, nagy rutinnal kerülgeti kerékpárjával a teherautókat, kigurulva az alközpont kapuján. Az autóvezetéstől irtózik, ezért munkatársaitól eltérően biciklivel végezi munkáját, megbízhatóságának köszönhetően a vezetőség elnézte neki a lassabb kézbesítést. Még bőven volt ideje délig, mikor Gábor megérkezett az utolsó címre, egy emeletes házhoz. Számtalanszor elkerekezett már a ház előtt, de küldeménnyel még nem küldték ide. Az épület falán semmilyen táblát nem talált, az ajtó nyitva volt, de vastag, magas teste nehezen tárult ki, mintha valaki nyomná visszafelé. A júliusi forróságban jóleső hűvösség lengte körül a folyósón, sorban bekopogott a földszinti szobák ajtaján, de nem nyitottak ajtót. Gábor visszament a lépcsőházhoz, ahol halk zenére lett figyelmes, talán már akkor is hallotta mikor belépett, de a címzett keresése nem engedte, hogy elterelje figyelmét. Egyszerre több hang szólalt meg. Nem értett a hangszerekhez, de furulya, hegedű és zongora hangjait vette ki a csendből, elindult felfelé a lépcsőn a hangok irányába. Az emeleten egy tágas aulát talált, sehol egy teremtett lélek. A hangok rendszertelenül, de folyamatosan szóltak az aulából nyíló ajtók mögül. Némi zavarral követte az összegubancolódott dallamtöredékeket, tanácstalannak érezte magát. A legnagyobb életélménye a magány volt, az aulában hirtelen újra ezzel az érzéssel találta szembe magát a hangok között. Hamar megbarátkozott az ismerős érzéssel, de ez szokás szerint el is bizonytalanította, mindig eszébe juttatva, gyerekkorában milyen rettentő formában tudtak rátörni félelmei. Gábor az általános iskola felső tagozatától kezdve a szomszéd városba járt busszal, hazafelé mindig aggódva nézte, vannak-e helybeliek a megállóban, a buszon sosem merte megnyomni a leszállásjelzőt, izzadt tenyérrel várta, hogy valaki megnyomja helyette a gombot. Egyik hazaútón nem volt senki, aki jelezzen a távolsági buszon, és csak a falut követő városban tudott leszállni. Másfél órával később ért haza, otthon azt hazudta szakkörön volt, nem volt bátorsága sírni, szemét benyálazva magyarázkodott szülei előtt. Az esetet követően csak olyan busszal járt haza, ami a faluig közlekedett. Felocsúdva próbálta összeszedni magát a jelen aulájában, de a félelem bágyadttá tette. Lassan elindult a legközelebbi ajtóhoz, bekopogott, mire a zene elhallgatott. Az ajtó mögött egy hosszú, barna hajú lány ült, virágmintás nyáriruhában, kezében furulya, előtte a kottaállványon megcsillant a napfény.
Helló! Keresek valakit, akinek odaadhatnám ezt a levelet. Közölte tárgyilagosan, így leplezve a lelkéből aláhulló alvadtvérdarabokat.
Reggel beengedett egy férfi, de nem tudom, most hol lehet, felelte a lány.
Mikor engedett be?
A lány vékonyan mosolygott... Rémálmomban hullócsillagokat néztem, azok dalát fújom.
És meddig vagy itt?
Amíg le nem hull az összes.
Gábor zavartan visszahátrált, gyorsan csukta be maga mögött az ajtót. A halkuló furulya hangját erősödő hegedű hangja nyomta el, a második ajtóhoz ment, bekopogott, majd lassan benyitott. Feltette ismét a kérdést.
Ez a lány is csak mosolygott. Megkínzott állatok hangján húzom a hegedűmet.
És Te meddig vagy itt?
Míg el nem fogy szemükből a könny.
Ahogy a második ajtót is becsukta maga mögött Gábor gyengülni érezte bizonytalanságát. Az egyedül játszó lányok szavai árnyakként hajoltak le elcsigázott lelkére, eltakarva a világ elől. Az utolsó ajtó mögül zongora hangját hallotta, elindult, hogy bekopogjon oda is. Kíváncsian tette fel kérdését, de most már a játék legalább annyira érdekelte, mint az, hogy végre valami információt kapjon a levélről.
Elgyötört lélek terhei nyomnak le a kezem alatt minden billentyűt, szólt a lány.
És...
Addig vagyok itt, míg el nem fogy a múlt.
"Míg el nem fogy a múlt" ezek a szavak mintha végleg megnyugtatták volna Gábort, és elandalodva hallgatta a furulya, a hegedű és a zongora hangjain elröppenő fájdalmát.
Ide adja végre azt a levelet! - Szólt egy türelmetlen férfihang -, Virág úr már egy hete várja ezt a levelet.
Gábor remegő kézzel adta át a levelet a portásnak. Újra csend volt körülötte.