VASKÓ MÁRTON PÉTER NOVELLÁI

Az ördög

Mikor végre, hazaért az ördög, az ágyra dobta ezüstös irháját és kényelmesen elhevert a háromlábú pamlagon. Olybá tűnt, éjszakára megint elragadják gondolatait a doktrínák és a képzetek, hiszen mivel is foglalkozhatna esténként, ha úgysem alszik. Az elernyedt szemhéja alatt azonban más dolgokon morfondírozott. Olyan régen látta már Budapestet, talán a forradalom után csámborgott arra felé utoljára. Bizony... sosem tagadta, hogy oda van a vöröses nüánszokért. Magára húzta hát maskaráját és útnak indult a felszín felé, a nyolcszögletű Oktogonhoz. Nincs ma már egy élemedett korú polgár sem, aki elmesélhetné, milyen is volt egy évszázada a tér kiállása. Nem volt ott más akkor, csak egy hatalmas gödör, amit betemettek a sugárút építésének okán. A behantolt vájat más világok kapujául szolgált az idők kezdete óta, de aki ismerte a járást, még így is könnyedén átléphetett a túloldalára.
Feljött hát az ördög a metró felől és befordult az első sarkon. Mindig ámulatba ejtette a habarcs és a tégla időállósága, a házfalak ránctalan ábrázata. Néhány lépést követően felfigyel a város dallamos morajlására, mely a legszebb szólamokat harsogta a sötétedés előtti órákban. A gyalogúton ácsorgó emberfalkák, apró szigeteket alkottak, a fodrozódó gondok és a háborgó mámor elegyében. Nem vérük által váltak testvérekké a körbeölelt törzsek, az érdekek fonták egybe a kezeiket. Néhány pillanatra megállt a vén patás, majd azon tanakodott magában, hogy egy maroknyi semmiség a világmenetében igencsak megváltozott utolsó látogatása óta, noha az ember természeténél fogva eléggé makacs kreáció. Kelendő lett a rongyos ruha, nem varrják már meg a szakadt öltözékeket. A varrodák nagyésze már régen bezárt. A tűt és a hiúságot szolgáló kezek, maradandóbb fércelni valót találtak maguknak: melleket, arcokat, embereket. Nem tisztesség már az öregség, de nem is tisztességtelen állapot, csak illendő lett eltakarni. Senki sincs abban a korban, amit az időszámlapja igazságosan rámért, legalábbis tanácsos elrejteni ezt a billogot. Ettől kínos minden somolygás, ezért szégyellnivaló minden út, melynek a vége, egy újabb álságos találkozás. Hamis lett az arc, a mell, az izom, a leomló tincsek összes színe, hamis lett az ember. Bár túl őszinte sosem volt.
A napkorong lassan alámerül a rendezett téglapagony mögött, árnyékot rajzolva a faragott erkélyek alá. Sietve fordult le az égről, találkozója volt egy másik várossal. Az ördögnek sem kellett jobb végszó, mint a jóleső félhomály. Hátrasimította szarvait, felhajtotta az ingujját, miközben tovább lépdelt a Nagytemplom felé. Váratlanul dudálásra lett figyelmes, de a megvetés bűzére kapta csak fel igazán a fejét. Egy hajléktalant látott a kocsisorok között cammogni, lábait vasmacskaként húzta maga után az aszfalttengeren. A sorban álló autók ablakai kivétel nélkül félárbocra eresztve engedték be az este szurkos frissességét. A gépkocsikban zakatoló dugattyúk ütemes rezgését eltanulták az ablaküvegek is. A koldus közeledése azonban megzavarta az alkatrészek remek harmóniáját, egymás után húzódtak fel az ajtókba szerelt üveglapokat.
- Nem fogok piára pénzt adni! - Gondolta magában az egyik...
- Bérkoldusok...nem vagyok hajlandó a maffiát támogatni! - Bölcselkedett a másik...
- Nekem se ad senki! - Győzködte magát a harmadik.
Végül az öreg nincstelent, lezavarta az útról a lámpa zöldre váltó fénye, ő pedig járdasziget felé vette az irányt. Lassú cammogással közeledett a kifent patáshoz, aki magában azon merenget, honnan olyan ismerős neki a vénember? Talán licitált egykor a lelkére, vagy már túl is adott rajta? Mire odaért hozzá a kaporszakállas vénség már biztos volt benne hogy ismerik egymást valahonnan. Az öreg felemelte jobb kezét és finoman megveregette az ördög vállát miközben elcsoszogott mellette.
Úgy látszik ez ma a Te napod! - mondta halkan a vénember, majd lassacskán eltűnt a templomkertnél. Az ördög tovább indult a kocsmák irányába, miközben a fejét csóválva felismerte az öregapót:
-Istenem... - sóhajtott bele a semmibe.
Majd befordult az első csapszék felé.  

Matricák

Főleg a rendszámokkal játszható szókirakóval kötöttem le a dugóban ülve mostanság, kóbor, unatkozó figyelmemet. Az első három betűből állítottam össze egy szót, esetleg az elejét vagy végét faragtam meg belőle. Finnországban is pontosan ilyen táblákkal vannak ellátva az autók. A betűk és a számok leosztása teljesen megegyezik. Hasonlóan a svéd felségjelzésű járműveknél, de náluk kimaradt a fémlemez közepéről a kötőjel. Vajon a kis lélekszámmal bíró népeknél, előnyös az autók hat karakteres azonosítása vagy ilyen erős lenne a finn-ugor kötelék? Tanácstalan vagyok. Ha jól tudom, már nem erős. Most egy ideig mások leszünk. Talán kelták vagy navajo indiánok. Végülis mindegy, a lényegen nem változtat semmit. Az igazság, hogy rajtunk sem. Pedig én szívesen maradtam volna testvére a finneknek. Hol fogunk most ráakadni, egy olyan tökös népre, amely képes ellenállni a szovjet haderőnek, majd a következő maflással a német megszállókat küldi haza az országából? Talán még fontosabb kérdés, hogy minket ki fog majd fivérként elfogadni?
Végső soron én is találtam más elfoglaltságot a lustálkodó kocsisorok között zötykölődve. Mélázgatok a felragasztott matricákon. Próbálom elképzelni a sofőröket a vignettáik alapján. A búvár sziluettel címkézett verdák vezetői mindig sportosak, a horgász-pecsétesek meg koránt sem. A nagy, kék alapon fehér, T betűvel sújtott autókban, mindig nők ülnek, a férfiak valamiért szégyellik a frissen szerezett jogosítványt. Mi mindig eltitkoljuk a gyengeségeinket.
A babákat jelző szimbólumok égisze alatt, már nagygyerekek ülnek. Ahogy a nagyik mondják a filmekben: "Olyan hamar felnőnek". Ennek a matricának van egyedül értelme. Talán visszafogja magát a mindig rohanó, KRESZ-kioktató szakosztály, meg a sport-dudás válogatott, talán javít valamit a közlekedési morálon. Talán csak jó néha hinni valamiben. Szép példája ez a mágikus gondolkodásnak - szólal meg bennem a hajnali háromkor fellapozott Hamvas Béla vagy a fél négyes antropológiai cikk. Már nem tudom pontosan megmondani, hogy melyik. Mindenesetre, rám hatással vannak a vektorizált kisbabák, ahogy időnként Hamvas is.
Valami megmagyarázhatatlan erő kényszeríti az emberiséget még mindig a jelképek hordására. Csak a liliomok, a kardok és a keresztek helyét átvették a piktogramok, a bárgyú viccek és a márkajelzések. A komoly, nagy mintavétellel dolgozó, kumulált adatokkal operáló, tudományos, szociológiai megfigyeléseim során, két dolgot nem sikerült megértenem teljesen. Az egyik, a francia autókon, a francia multinál vásárolt majd felragasztott Történelmi Magyarország ábrák. Persze nem vonhatjuk gazdasági blokád alá a gallokat, ameddig nem írnak Trianonban egy új szerződést, amely minden egyes rögöt visszacsatol kis hazánkhoz. Mégis, nekem nem áll össze a dolog. Ahogy az ország sem nagyon, hiába faragták kisebbre a szélét. Egy valaha, jobb napokat látott eszme, keserű mégis komédiás lenyomatai ezek. Mondjuk, van még benne némi tartás, még akkor is, ha többségbe az egész rátartás. A márkajelzéseket viszont már képtelen vagyok jó szájízzel megemészteni.
Jó néhány éve, még egy cég belefizetett az autó részletébe néhány ezrest, ha valaki vállalta, hogy guruló hirdetőoszlopként közlekedik a járgányával. Aztán tönkre is mentek. Ma már senki nem adná ilyen vállalkozásra a fejét. A jó fogyasztó prototípusa a tervező asztalról lemászva már az utcákon hemzseg. Több almát ragasztanak fel az autókra, mint amit reggelente a Lehel piac alsó csarnokába szállítanak.
Tavaly, Finnországon keresztül utaztam Los Angelesbe, mert az északi átszállással, sokkal olcsóbb volt a repülőút. Nagyon tetszett nekem a várost körbeölelő, barátságos, melengető légkör. Vettem is egy matricát, "I love Finland" felirattal. Vajon mit fognak rólam gondolni, ha felragasztom a hátsóablakra?