G. JOÓ KATALIN NOVELLÁI

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem quia voluptas sit aspernatur aut.

G. Joó Katalin:
Varázslatos este
A gyerekek az utcán éltek. Szegények, rongyosak voltak. Alkalmi munkákból, apróbb lopásokból tartották fenn magukat. A csavargók vezetője Lia volt. Lány létére a fiúk is elfogadták, tisztelték, mert sokszor ügyességével ő szerzett ennivalót a csapatnak.
Most is az utcán lődörögtek, hátha valaki munkát ajánl, vagy esetleg egy-két balek a horogra akad, akiket ki lehet zsebelni.
Lia mindig azt mondta:
- Mi nem vagyunk tolvajok. Csak azért lopunk időnként, mert különben éhen halnánk. Kizárólag tehetős emberektől emelünk el valamit. Egyébként is lehet, hogy ő se bánja, hogy olyanok vették el tőle, akik rászorulnak. Lehet, hogy akkor magától is adna.
Ez a bölcsesség mindenkinek tetszett. Az utcán a sétálók között feltűnt egy elegáns férfi, aki hosszan megállt egy-egy kirakat előtt. A gyerekek észrevették, hogy főleg a játékokat szemléli, de mégsem megy be egy játékboltba sem.
-A zsugori- mondta Timo. Biztos azt nézi mi a legolcsóbb...
- Á...nem biztos...- kontrázott Pocok. Olyan szomorúnak látszik...
- Ne érzelegj! - morgott rá Füttyös.
Ő arról kapta a nevét, hogy nagyon jól tudott fütyülni. Hol trillázott, mint egy madár, hol akkorát füttyentett, hogy majd belé süketültek. Ő adott jelt, ha baj közeledett. Mindenkinek volt valamilyen gúnyneve. A rendes nevüket nem is mondták egymásnak. Minek is?
Lia figyelt és ezt mondta:
- Majd én a zsebe mélyére nézek! Maradjatok! Füttyös jelezz, ha valami gáz lenne!
Lia odasétált a kirakathoz, úgy tett, mint aki nézi a játékokat. Meglökte a jól öltözött embert, s már a zsebébe is nyúlt, már majdnem megszerezte a tárcát, amikor erős
szorítást érzett a kezén.
- Nono, kiskomám! Mit keres a te kezed az én zsebemben? - kérdezte a férfi.
Lia nyelt egyet, de nem olyan fából faragták, hogy megijedjen. Szemtelenül így szólt:
- Pardon, azt hittem az, az én zsebem!
Hallotta Füttyös jelét, de hiába húzta a karját, nem tudta kirántani az erős szorításból.
- Most mi lesz?- kérdezte Pocok, sírós hangon a többiektől.
- Pszt! - Intette le Timo, és ő is feszülten figyelte a fejleményeket.
- Hívjak rendőrt?! Te kis kópé!
- Kérem, ne hívjon! Én csak .... Nem ettem és nagyon éhes vagyok, csak azért akartam lopni.
A gazdag ember elgondolkozott. Eszébe jutott, hogy bizony ő is egykoron az utcán élt, ő is lopott néha. Ránézett a gyermekre, akinek a sapkája lecsúszott a fejéről.
- De hiszen te lány vagy! - mondta meglepődve.
- Az hát, lány! Miért csak a fiúk lehetnek éhesek?!- kérdezte pimaszul.
Aztán tovább beszélt:
- Gyakran álmodtam arról, hogy ilyenkor mikor közeledik a karácsony én is ehetek a finom ételekből, fenyőfa áll a szobában, lobognak a gyertyák, s minden szép, ünnepélyes...De nekem nincs családom, az utcán élek a barátaimmal. Nekünk nem jut a jóból, a karácsonyi
finomságokból...hát időnként megszerezzük magunknak. De maga nem értheti!
- Igaz, egy nap és itt van a karácsony...- dünnyögte maga elé a férfi. És hol vannak a barátaid?
-Mit érdekli az magát, hogy őket is átadja a rendőröknek? Egyébként csodálom, hogy még nem jött ide valamelyikük, hogy segítsen nekem.
Ekkor Pocok termett ott, s bokán rúgta a férfit. De az elkapta az ő kezét is.
- Ohó, öcskös! -szorított egyet a csuklóján.
- Na, ez fáááj!!!
- Akkor ne rúgj-kapálj! Maradj veszteg!
- Engedjen el minket!- mondta sírósan Pocok.
- Mi van? Elszállt a bátorságod?
- Kérem...engedjen el minket....- kérlelte most már Lia is a férfit.
- Jól van, de van egy ötletem! Gyertek el mindannyian hozzám karácsonyi vacsorára. Egyedül élek, legalább nem leszek egyedül, és örömet szerzek én is valakinek.
- Egyedül él? Akkor miért nézegette a játékokat? Tán magának akart venni egy hintalovat?- kérdezte, most már újra szemtelenül Lia.
- Nem...régen a kisfiam szeretett volna egy hintalovat. Mire megvettem volna neki....- elhallgatott.
- Mi lett addigra? - kérdezte Pocok.
- Elmesélem, ha eljöttök. Hosszú történet ez. Várlak benneteket, a Szép utca 8. szám alatt lakom. Este hét órára gyertek, nem kell kiöltözni- mondta mosolyogva a férfi.
Ahogy elengedte a kezüket a két gyerek elszaladt.
- Mi van? Meséljetek már! Mi történt? - kérdezték a többiek kíváncsian.
Lia elmesélt mindent.
- Ez az ember buggyant!- mondta Füttyös. Vacsorára minket? Aztán majd ott várna minket a rendőrök!
-Á...akkor már most kiabált volna rendőrért- vélte Timo.
-Mit tegyünk? - kérdezte Lia.
Hangosan vitatkoztak, de nem jutottak semmire.
- Feküdjünk le, majd holnap megbeszéljük, aludjunk rá egyet- mondta Lia.
A kiscsapat összebújva pihenni tért, de nehezen jött álom a szemükre. Mindenki azon gondolkodott, mi lenne ha.....
Pocok álmában mosolygott. Ő kapta a hintalovat a gazdag úrtól. Soha még ilyen boldog nem volt. Füttyös és Timo álmában degeszre tömte a hasát, elégedettség tükröződött az arcukon.
Lia sokáig forgolódott. Tudta neki kell döntenie. Egész kedves volt ez a gazdag úr...nem kiáltott rendőrért...lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott? - tűnődött magában.
Álmában szép ruhában volt, finom ételektől roskadozott az asztal. Varázslatosan szép éjszaka volt ez mindegyiküknek.
Reggel kupaktanácsot tartottak, s elhatározták elmennek a gazdag úrhoz. Beköszöntött az este, izgatottan álltak meg a nagy ház előtt.
- Szép utca 8.- olvasta Timo. Megérkeztünk...
Egy darabig még toporogtak, míg végül Lia megrázta a csengőt. Egy inas nyitott ajtó.
Félve néztek rá, de ő mosolyogva mondta:
- Jöjjenek be, a gazdám már várja önöket!
- Önökeeet - mondta Pocok. És kihúzta magát.
Csodálatos volt minden. Ilyen szépet, csak képeslapon láttak. A szobába, egy óriási fenyőfát pillantottak meg, gyönyörűen feldíszítve.
- Ez ...ez...ilyet még...nem láttam- mondta Pocok, és sírásra görbült a szája.
- Na, ne bőgj itten- mordult rá Timo.
Belépett a házigazda, a gazdag úr.
- Mutatkozzatok be!- utasította őket Lia.
- Engem már tetszik ismerni, én Pocok vagyok. Azért, mert kicsi vagyok még.
- Az én nevem Füttyös- és füttyentett egyet.
- Én Timo vagyok. Csak simán Timo.
- Én pedig Lia, egyszerűen Lia.
- Gyertek, a vacsora már készen van- mondta a háziúr.
- Hadd nézzük még egy kicsit a fát!- kérte Pocok.
- Utána is nézegethetitek, de kihűl a vacsora.
"Kihűl? Kihűl! Kit érdekel"-gondolta magában Füttyös. Mi mindig hideget eszünk.
Asztalhoz ültek és először óvatosan, majd egyre mohóbban faltak.
- No, csak óvatosan! Van még!
- Van még?!- mondta teli szájjal Pocok. Akkor jó!
Mikor már jól laktak leültek s a gazdag úr rágyújtott a pipájára és mesélni kezdett.
- Régen én is éltem az utcán. A szüleim meghaltak...aztán egy kedves család befogadott,
felnevelt. Megnősültem. Egy nap mikor nem voltam otthon tűz ütött ki a házamban. A feleségem és a kisfiam nem tudott kimenekülni....azóta egyedül élek.
- És tényleg hintalovat akart a fia? Mert nekem is nagyon tetszik - mondta Pocok.
- Igen, azt kapott volna karácsonyra- hajtotta le a fejét a gazdag úr.
Csendben ültek egy darabig, senki nem mert megszólalni, nem tudták mit mondjanak.
Lia ekkor elkezdett halkan énekelni. A többiek is bekapcsolódtak a szép, de szomorú karácsonyi dalba.
- Ez a mi ajándékunk kedves....- de hisz még a nevét sem tudjuk uram.
- Bálint a nevem, Takács Bálint. Egyébként nekem is volt csúfnevem.
- És mi volt az?- kérdezték szinte egyszerre a gyerekek.
- Vézna...mert olyan sovány voltam.
Nevettek.
- Na, gyertek, mutatok nektek valamit.
Bementek abba a szobába, ahol a karácsonyfa állt. A fa alatt dobozok sorakoztak szépen becsomagolva.
- Ez mind a tietek! A hintaló a tiéd Pocok. De mindenki talál magának valamit. A gyerekek
nem akartak elhinni, hogy ez valóban velük történik. Vagy csak álom?
- Csípj már belém Timo!- kérte Füttyös. Auuu!!- ez fájt.
Boldogan bontogatták a csomagokat.
- Bárcsak soha nem múlna el ez a mai nap!- sóhajtott Pocok.
- Arra gondoltam, ha akartok, itt maradhattok velem. Én úgyis egyedül vagyok, így legalább lenne családom, lenne kikről gondoskodnom.
- Nem kéne az utcán laknunk?- kérdezte Lia. Mindig lenne mit ennünk?
- Igen...- beszéljétek meg! Én átmegyek a szalonba, ott várom a válaszotokat.
-Mit tegyünk?- nézett Lia a barátaira.
- Vigyük a cuccot és lépjünk le!- mondta Füttyös.
- Azt nem tehetjük, olyan rendes volt velünk - válaszolta Timo.
- Én...én itt szeretnék maradni....- mondta sírósan Pocok.
Valóban, Pocok ő még olyan kicsike, s most itt a lehetőség, hogy jobban éljen. A gyerekek egymásra néztek, és már tudták a választ.
- Jó! Te itt maradsz, mi elmegyünk- zárta le a vitát Lia.
- Maradjatok ti is!
- Nem lehet. Maradj csak te, majd időnként meglátogatunk, kizsebelünk - vigyorgott Füttyös. De aztán nem ám hívod a rendőröket!!
Megölelték Pockot, aki most már zokogott.
- Na, menj be! Köszönd meg a nevünkbe is a mai varázslatos estét.
Látszott, hogy Lia, Timo, de még a nagy legény Füttyös is küszködik a könnyeivel, és nem akarnak a jótevőjük és Pocok előtt sírni. Kioldalogtak a szobából. Nem néztek vissza.
Pocok állt, aztán megindult a szalon ajtaja felé....

G. Joó Katalin:
Utolsó tánc Párizsban
Judit izgatottan pakolt a bőröndjébe. Este indul a gépe Párizsba.
Persze anyukája aggódott érte, de a lány megnyugtatta nem lesz semmi gond. Ha megérkezik, majd felhívja. Anyja mindig féltette. Sokszor terhes volt számára, de az anyák
már csak ilyenek. Megcsörrent a telefon. Az édesanyja hívta.
- Igen, eltettem, igen becsomagoltam - válaszolta neki gépiesen. Igen, vigyázok magamra, persze meg Pierre is. Jó, majd hívlak! Én is szeretlek! Ne aggódj! Egy hét és itthon leszek!
Puszi!
Már nagyon várta, hogy újra találkozhasson Pierre-rel. Egy egyetemi rendezvényen
ismerkedtek meg Pesten. Pierre itt volt, mint cserediák. Sokat beszélgettek hol angolul, néha franciául. Judit elmosolyodott. Az ő francia tudása! No hiszen! Je t'aime, oui. merci "Je ne comprends pas", excusez-moi...- szóval ehhez hasonló szavakat ismert, amit egy társalgási szótárból tanult meg még a gimnáziumi évek alatt.
Amikor felszállt a párizsi járatra, elővette a francia- magyar társalgási zsebkönyvet, amiben praktikus mondatok vannak turisták számára. Ismételgette, memorizálta
mondatokat. Ezzel Pierre-nek akart kedveskedni.
Párizsban a Charles de Gaulle reptéren landolt a gép. Ölelték, csókolták egymást. Az este romantikusan telt el. Megnézték együtt esti fényben tündöklő Párizst, hisz
nemcsak a szerelmesek, hanem a fények, az elegancia városa is. Judit csodálattal állt meg az "Öreg Hölgy" lábainál. Milyen hatalmas! És a Champs-Élysées! Két oldalát sétányok szegélyezik, melyeket fasorok osztanak két részre. Kávéházak, mozik éttermek, luxus áruházak... mint a képeslapokon, teljesen olyan volt. Egyik ámulatból a másikba esett.
Pierre elmondta, hogy szerzett másnapra két jegyet a Bataclan koncertterembe.
Szombat reggel egy kis kávézóba mentek, ahol megreggeliztek. Judit úgy érezte magát, mint egy filmben. Szerelmesen simultak az utcán egymáshoz. Már nagyon várta a koncertet. Amikor megérkeztek, Judit izgatottan nézett körül. Mennyi ember! Elkezdődött a zene. A tömeg hullámzott a zene ritmusára. Pierre átölelte, együtt ringatóztak. Olyan jó volt a karjaiban! Bárcsak itt maradhatna örökre! De csak egy hete van, sőt már annyi sem. Öt nap. Nem baj! Majd nyáron visszajön, már megbeszélték.
Egyszer valami dörrenést hallottak.
- Á - simogatta meg Pierre- valakik kint petárdáznak.
Judit bólintott. Ekkor újabb robaj hallatszott. De ez már egész közelről.
- Ez lövés!- ordította valaki.
Egyre többen kiabáltak, de a lány nem értette, hogy mit. Rémülten Pierre nézett. A tömeg ekkora már felbolydult. Mindenki azt nézte, hová lehet elbújni, hol lehet kimenni. Pierre szorosan ölelte, lerántotta magával a földre.
- Allah akbar! Allah akbar! - ordították a terroristák.
Lőni kezdte. Bekúsztak egy szék alá. Pierre Juditra vetette magát, testével védte. A merénylők hidegvérrel lőtték le az ott lévőket.
Juditnak az édesanyja jutott az eszébe. Megígérte neki, hogy vigyáz magára, és azt, hogy egy hét múlva otthon lesz, és a reptéren fogja majd várni. Ekkor közelről éles csattanást hallott. Pierre teste megrándult. Judit fájdalmat érzett és valami forróságot a hátán. Nem mert megmoccanni. Azt olvasta, ilyenkor úgy kell tenni, mint aki már meghalt.
"Mi ez a ragacs a kezemen?" Iszamós valamit tapintott.
- Pierre- suttogta. Hallasz?
Nem jött válasz. a terroristák ordítása már kicsit messzebbről hallatszott. Judit szeméből patakzottak a könnyek. "Pierre, Pierre..." - aztán a rátörő fájdalomtól elájult. Amikor magához tért katonákat látott. Mindenütt vér, sebesültek. Hol van Pierre? A ruhája véresen
tapadt rá. Remegni kezdett. Mindene fájt. Ekkor megpillantotta szerelmét. A lepel alól kikandikáló órájáról ismerte meg. Odakúszott. Minden egyes mozdulatkor éles fájdalom hasított testébe.
- Neeeem!- sikoltotta.
Megemelte a leplet, Pierre valószerűtlenül sápadt arcát látta. Franciául hadartak mellette,
semmit sem értett. Valaki ölbe vette. Pierre megmentette az életét. Nincs többé.
- Mort- hallotta innen is, onnan is.
"Az azt jelenti, hogy meghalt? - dobolt Judit agyában a szó. Mort, mort...
Milyen boldogan indult a párizsi kiruccanása. Olyan szerelmes volt!
"Hé, azt olvastam valahol, hogy Párizs a szerelem, a szerelmesek városa! Nem a halálé!"
Elvesztette újra az eszméletét. Hordágyra tették.
Pesten Judit édesanyja a híradóban hallotta mi történt Párizsban. A telefonhoz rohant. Juditot hívta. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki.