EHM JÁNOS NOVELLÁJA
Ehm János
Susa, a hűség faluja
Az égető nap sugara, mint millió nappali Szentjánosbogár villódzik a fényes porban fürdő susai hegyoldalban. Felfelé kaptatunk, én csak úgy gyaloggal, de előttem - nem sokkal lassabban - egy recsegve guruló szekér, elé kötve a világ leggirhesebb lova. A gebe nehezen bírja, sűrűn fújtat, kedvetlen gazdája mégis nagyokat csap ostorával a szerencsétlen állatra, hátha feljut még a domb tetejére...
A kicsiny, magára maradt magyar nemzet árva kisdede, Susa, leugrott Trianon műtőasztaláról. Leugrott, de úgy, hogy azóta is csak az anyja ölébe futó gyermek hátát láthatják a térképrontó népsebészek! A kis falu múltszázad eleji története - érdemes utána járni, - tollhegyre kívánja magát, mert a hűség városát rendre emlegetvén a hűség falujáról alig tud valamit a magyar ember. Inkább semmit, jótalán a falu nevét hallotta már! Sok éve annak, hogy szóbeszédek útján megismertem a kis Gömör-vármegyei falu, ma Ózd peremkerületének jeles történetét. Azóta tervezem, tiszteletemnek azzal adom jelét, hogy meglátogatom és bejárom a környéket, közötte a hegy egyik forrását, a határnál eredő Urajt.
A török által valamikor porig égetett falu főnix madárként éledt újjá, az ezerhétszázas évektől már újból említi a honi történetírás. Ám nem is emígy-amúgy: annak ellenére, hogy Szlovákia és a Magyar hon ide-oda vándorló határán fekszik, Susa újjászületésétől színmagyarok által lakott település! Csakhogy a falu sohasem kapta meg az őt illető rangot és tiszteletet, a Susára vezető út zsákút a történelembe: oda, ahová csak szárnyaszegett hazája szélét megkocogtatni ballag el a búsuló magyar!
A zörgőre kopott szekér előtt a hűséges vén paripa nehezen birkózik a hegyoldal dűlőútjával, mögötte megyek, már-már megelőzöm. A felvert por látványához kérezkednek gyermeki emlékek, a szülővárosomat, Salgótarjánt körbe ölelő Karancs és Cserhát hegyei, melyet a kölök szemével magasnak, mit magasnak, hatalmasnak láttam. Óriások nagyra nőtt testvérei voltak a szememben, egészen addig, amíg úgy bajuszserkenésem idején anyámékkal az Alacsony-Tátrát megpillantottam, majd az egekig érő Magas-Tátrába is elkocsikáztunk. Sok hasonlósága van Susával Salgótarjánnak és környékének. Tarján is az ország egy végtelen zsákútja legvégére kapaszkodott fel, és majdhogy belecsúszik a szlovák határba. Itt is - Susához hasonlóan, - láthatatlan mindennapjaikat élik az emberek.
A szekér nehéz volt Csillámnak, az öreg paripának, ámde ma is megtette örökké kedvetlen gazdája kedvéért, felért a dombnyi hegytetőre. Az ég a megmondhatója, talán utoljára. Mögötte baktattam, amikor a kis magyar történelem nagy-nagy fájdalma kényszerített, hogy visszanézzek. Lent Susa öreg házai, ahol veretes költőnk, Tompa Mihály is szívesen megfordult szíves rokonságánál. A kicsiny falu házainak Jendech-téglái még ma is emlékeznek a szabadság aranytollal jegyzett napjára. Arra a napra, amikor Léhi Gábor bíró uram huszonkettőben visszavezette kicsiny népét a magyar hon kebelére, megszavaztatva a falu apraját-nagyját: vissza akarnak-e kerülni az óhazába? Nagy volt az izgalom a falucskában, nem hittek az emberek Trianon urainak. Úgy vélték, bábruhába öltöztetik őket a jeles napon, és hiába adják le szívük voksát a mundéros bizottmánynak. Ám akkor még a bakaruhában adott szó becsületet ért. Mindahányan voltak, vissza akartak, és vissza is kerültek a haza ölébe! A régi fatemplom helyén újjáépült református templomban a visszatérés első vasárnapján együtt volt az egész nép, szülők és nagyszülők, akik kiáltották, és apró gyermekemberek, akik még nem értették azt a sok vivátot. Az első padsorban ült büszkén mosolyogva a nagy tiszteletet élvező Léhi Gábor, a falu büszke és boldog bírója.
Léhi uramat nem sokkal ezután a megye főispánja díszes ezüstfejű bírói bottal jutalmazta a hazának, és Susának nyújtott felemelő szolgálatáért.
De ajjaj, ami nem sikerült Trianonnak, - mert ilyen a történelem fintora, - sikerült a tanács urainak! Susa népe úgy hatvan évvel később az önállóságát már nem kérhette számon a felsőbb hatalomtól, a helyi "szovjettől"! Nem szavazhatott saját életéről, hetvennyolc végén megjött az írás: Susát hetvenkilenc januárjától Ózd városához csatolják! Többszöri igyekezete ellenére sem sikerült azóta az önállósulás, hiába, ahhoz valami több kell, mint a demokrácia. Ózd, szégyenét enyhítendő, kettőezer-hétben emlékművet állított a hűség falujának, ám ettől még nem tud ismét önmagáról dönteni Susa népe...
A hegyről lefelé ballagok. A nap mintha megunta volna a dombtetőn szitkozódó parasztember acsarkodását a már visszafelé haladni nem képes gebe mellett, félrehúzódott egy felhő mögé, esővel riogatva a hegydomb turistáját. A ritkázó szitálástól gondolataim újfent elkalandoztak, ismét a közelmúlt festette szürkére az emlékezés filmkockáit.
Az Ózdhoz kötés évének, hetvenkilencnek első napján, - az öregek úgy mesélik, - cudar hideg tél volt, mégis eső, nagy eső esett Susán! Bronits Márton bátyám Susán született és onnan is akart visszaköltözni a jó Istenhez. Ő egyike volt azoknak, akik kisgyermekként egy tollvonással lettek szlovákok, majd néhány hét múltán újra magyarok. Márton bátyám már ózdi polgárként a nagy esőt látva akár meg is esküdött volna rá: Léhi Gábor bíró uram könnyei hullottak a felhő mögül...