KOLUMBÁN JENŐ VERSEI

Kolumbán Jenő

Végül

Sugaras fényű a villanás,
kés élen sétál a pillanat.
Nem él a perc percig sem talán,
nem láthatod időd hogy halad.

Elhomályosult színek mélyén
mindig csak a fekete lángol,
bamba homokszemek peregnek
felejtés szürke ruhájából.

Az élet hóhéra az idő,
és percenként gyilkol meg téged.
Halott sejtekből lett szemfedő
takarja estéden a tested.

Koptat régen a múló élet,
kövesült vázad ami marad.
Papírra írt régi soraid
mint a ki nem mondott gondolat

eltűnnek, és marad a vázad.
Mulandóságod fehér szobra,
amit kövér, lázasan nyüzsgő
kukacok rágtak csont csupaszra.

Kolumbán Jenő

messze vagy

kerestelek
de már nem
elhittem hogy
meglelem
benned bújó
önmagam
de a szíved
zárva van
már más szavak
más dalok
ellenedre
nem vagyok
látom arcod
nekem szép
de a lelked
messze rég

Kolumbán Jenő

Nem tudok szállni

Kezemből lepkét engedtem
el. Könnyű röptű volt, színes.
Ahogy elszállt nem nevettem,
csak nyeltem a könnyeimet.

Belőlem vitt el valamit,
amit már nem pótolhatok.
Szárnyas könnyedség álmait,
ami voltam, de nem vagyok.

Röpül virágról faágra,
és gondtalan, és gyönyörű!
Nem gondol bennem a vágyra,
szemében mindig van derű.

Ő tarka, könnyed, és vidám.
Én szomorú éji lepke.
Az ő szemében van, "talán".
Engem bizonyosság lep be,

hogy szállni véle nem tudok,
messze jár a vidám nyárban,
magamba nézve hallgatok,
és élek a tél fagyában.