SLIHOCZKI LÁSZLÓ VERSE ÉS NOVELLÁJA

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem quia voluptas sit aspernatur aut.

Slihoczki László

Éjszakai repülés
Mögöttünk Napmosoly, narancsként elfogyó
Előttünk gyémántsor, felette Holdfolyó
Embergép, rideg cső, belülről nyugtató
Hirtelen mozduló, gurulva felzúgó.
Fénytérkép alattunk, felettünk Holdtölte
Sejtelmes völgyárnyék, s hegycsúcs mind hófödte
Mélybíbor horizont, csillagok hona, szorongva nézem, álmaim oda?
Nem lehet vége, nem ezért éltem, elérek hozzád, átok nem volt soha!
Ülésbe feszülök, ujjaim fehérek, halk hang szól felettem, magamhoz térek
Látom a vonalat, hogy hozzád elérek, hosszú lesz, gyötrődök, remélem megérted!
Hagytam, hogy válassz, én vagy a messzeség, már nem tenném, rájöttem. Azóta szenvedés.
Álmot sző a zaj, az emlék eláraszt, látlak futni, sírok, s tudom, mi elválaszt
Nem hiszed, de félek, ha nincs érkezés, kár volt repülni, nincs jó ébredés
De süllyedünk, érkezünk, magamhoz térek, arcodat látom, arcodhoz érek
Félni kezdek, rettegek, mi lesz, ha nem vársz? Ha nem rám vágysz, az út végén nem állsz?
Remegő térddel lépek egyre beljebb, nem látlak sehol, ugranék feljebb.
Elfogynak mellőlem, magányos lettem
Kit vádoljak? Senkit, magamra vettem.
Felnézek, s nem hiszem, mégis csak érkezés
Szeretlek, szeretlek, s karodba repülés!

Slihoczki László

Ikarosz a megállóban

Belegondoltál már abba, hogy miért éppen a repülés lett az egyik legnagyobb misztikum az ember életében? Nem a nemes vadra vadászat, az óriás, kapitális hallal való küzdelem, vagy a titokzatos tűzvarázs? Emlékszel? Amikor óvodás korodban, széles mosollyal fogtad Szedres Panni kezét? Akkor még nem tudtad, hogy miért volt nagyon jó az érzés, hogy melletted sétál, néha rád pillant, de neked ez valamiért földöntúli boldogság volt. Rövid, rakott, fakó rózsaszín szoknyában, mégis olyan mosollyal a szája szegletében, amitől minden napod vidáman indult, ha arra gondoltál, hogy a szokásos kakaó, vajas zsemle után lesz alkalom megérinteni, akár csak a kezét is. Majd a séta közben elkezdett zümmögni egy fura, ismeretlen zaj, ami csak egyre erősebb lett. A hang forrása a fejed fölül érkezett, mire az egész totyogós, "kézenfogva" csoport egy emberként kapta fel a fejét, és torpant meg. Majd röpke pillanat múlva, már kórusban kiabálva kántálta boldog izgalommal, hogy:

- Hajjá jepülő, hajjá jepülő! - Ugye emlékszel még? Ha mégsem, akkor te voltál az, aki ez idő alatt a Szedres Panni szoknyája alá nézett.

Nekem a többi, másfajta gyermekkori repülős élmény kiesett, mert semmi ésszerű, megmagyarázható, elgondolkodtató oka nem volt annak, hogy én, az első szocialista városból valaha is a közelébe kerülök ennek a csodának, a repülésnek, Ferihegynek. És akkor a sorsszerűség. Jellemzően paradox módon, az első repülőgépet közelről egy V43-as mozdony ablakából láttam meg. Vonatvezetőként. A ferihegyi terminál magasságában álltunk a nyílt pályán, mert az előttünk lévő szerelvény elé lépett egy - a szocialista életútba végleg belefáradt - honfitársunk. (mit is érezhetett, mi motiválhatta, vagy mi vitte rá, hogy egy légikikötő kapujában lépjen egy vasszörny 40 tonnát nyomó kerekei alá?) Közben, vagy négy órán keresztül néztük egymást. Én, meg a reptér kerítésén belül álló, látszólag vigyorgó TU 134-es repülőgép. Esküszöm hívogatott, roppant kajánul. "NEM MERSZ BELEVÁGNI SÍNBOHÓC!" Valahol ott dőlt el minden. De úgy, mint az első dominó a világhírű dominó napon. Borult minden! Mindegy volt mi lesz a napi rutin, de oda akartam kerülni! A gépektől, hajtómű zajoktól, ismeretlen érzésektől, élményektől karnyújtásnyira. Amikor sikerült, én voltam a legboldogabb negyedik alabárdos a repülőtéren. Az az első közelről látott, megmagyarázhatatlan, hihetetlen tény, hogy több tíztonnányi, ember alkotta fém egyszerűen elemelkedik a földtől, majd felszáll. És Ikarosz elkezdett repülni. Bár első időkben bátortalanul és olyan alacsonyan, hogy a "hullámok" majdnem elsodortak, de a lassú felemelkedés élménye ott tartott a Csodák hegyén. Meg persze az életre szóló élmények. Az első hosszú repülés, hófödte, kihalt, éjszakai földrész felett. Amikor egy Swissair MD-11-ese már 1031 km/h sebességgel suhant Grönland felett, rettegve kértem a negyedik bourbonomat. Nem akartam józanul meghalni! Meg a többi, felejthetetlen élmény: hihetetlen, hibiszkusz illatú repülőtér egy érkezéskor, városnyi tömeg egy átszállás alkalmával, lemaradás, izgalmak, világvárosok, felfedezések, elképzelhetetlen csodák. És a sötét oldalak is: minden alkalommal első kézből olvashattuk, ha valahol baj történt. A 9/11* döbbenete! Álltam egy tv képernyője előtt, néztem egy másik kontinensről érkező élő közvetítést, és nem akartam elhinni, hogy egy számomra kultikus, szent eszközt emberek elpusztítására képesek valakik így felhasználni. Valami olyan keserű, tehetetlenség érzése töltött el, mint az 1972-es müncheni olimpián, amikor az emberiség számára fennkölt eszmét sározott, szégyenített be néhány őrült fanatikus, rontva el ezzel több milliárd ember szórakozását. Ott, és a 9/11 után változott meg a világ úgy, hogy soha többé nem lehetett már ugyanaz, mint előtte volt. És még akkor ott voltak a megmagyarázhatatlan zuhanások, vagy halál a fedélzeten. A deja vu olyan fura módon szólt bele az élményekbe, hogy a mai napig nem találok rá magyarázatot. Egy-egy ilyen fekete nap után én is ébredtem csatakosra izzadt pólóban, miközben még mindig a fülembe csengett egy kultikus film antagonisztikus, kétségbeesett üvöltése:

- SEGÍTS A BOMBÁZÓTISZTNEK, SEGÍTS A BOMBÁZÓTISZTNEK!!! .....

- ÉN VAGYOK A BOMBÁZÓTISZT!!!.....

Rettentően nehéz volt feldolgozni. De volt vidám, mulatságos rész is, nem is kevés. Az ilyen emlékekre ezerszer jobb emlékezni még ebből a távlatból is. Nem felejtve egy mindent felperzselő, önpusztító érzelmi hurrikánt. Ami nélkül talán az igazi, mindent elborító szerelem is elkerült volna. Mindeközben már ott volt a mindennapok izgalma, amikor a vállamat már embertpróbáló döntések felelőssége nyomta. A döntéseké, amelyek emberi sorsokat is megváltoztathattak. Ki indul időben, ki fog késni, ki nem utazik el ma, mert törölve lesz a járata? Esküvő, keresztelő, ballagás, temetés, üzleti tárgyalás? Egy gyors, de igényes tervezés, majd egy egyszerű igen, vagy nem a racionalitás oltárán és máris rosszul alakult mások tervezett programja. Mert egyébként különlegesen jó érzés kerített hatalmába, ha volt alkalom segíteni. Mert a szükség mindennapos vendég volt a bajbajutott utasok körében. De ott volt a CSALÁD. Igen, így, csupa nagybetűvel. A kollégák, akik mindent megtettek azért, hogy ha volt is fennakadás, probléma, azt a legkevésbé érezzék meg a bajbajutottak. Mi, akik otthonról mentünk haza! Haza, az imádott repülőtérre, ami az életünk volt. Vagy még annál is sokkal fontosabb. Talán ezért nem éreztük, hogy olyan közel kerültünk a Naphoz. Vagy csak nem hittük el, hogy a mi viaszunkat bármi is megolvaszthatja. Nem felejtem el azt a mocskos, szürke, februári reggelt. Az első híreknél még arra gondoltam, hogy mennyi lesz a feladat az utasokkal, járatokkal. Estére kelve még mindig a bizonyosság élt bennem, hogy így nem lehet vége! De Ikarosz akkor már megállíthatatlanul zuhant. Akik részesei voltak a csodás repülésének akkor már sírtak, zokogtak. Olyan könnyet, ami előtte még nem volt az életükben. Olyan veszett el legbelül, amit már soha többé nem lehetett visszahozni. Mert elbúcsúzni egy hozzánk közelállótól is rettentően keserű érzés, de az az élet rendje. Ez viszont az európai Minósz ítélete volt. A labirintus uráé. Öröm semmi, rettenet-bánat viszont tengernyi. Egy hózáporos, februári hajnalon látni azt, hogy a sírva búcsúzó kollégák gyertyával köszönnek el az utolsó kékorrú, szeretett repülőgéptől. Majd elmennek haza, könnyekkel a szemükben, rettentően bizonytalanul a jövőjükkel kapcsolatban. De az a mocskos élet megy tovább. Élni kell, a családod számít rád! Azért sajnos marad még neked valami!

Az a megmagyarázhatatlanul keserű érzés, ami minduntalan előbukkan, ha valahol, akár csak egy pillanatra is feltűnik egy csodálatos repülőgép. Avagy, az önkéntelen mozdulat, ha meghallod feletted egy hajtómű ismerős hangját. Séta vagy kirándulás alkalmával az égre nézel, ahol amőba-játékszerűen keresztezik egymást a kondenzcsíkok, és nem tudsz nem arra gondolni, hogy ebben a pillanatban is boldog utasok százezrei utaznak világszerte. És te már nem vagy a része, részese ennek a csodának. És nem tudsz kimenni a repülőtérre anélkül, hogy ne szoruljon össze a szíved! A terminál buszmegállójában állva ne buggyanjon ki egy apró könnycsepp a szemed sarkából, amit rögtön letörölsz, nehogy valaki más meglássa. Mert Ferihegy inkább azt érdemli, hogy büszkén emlékezz rá! Egyek voltunk. És igen: FERIHEGY! Mindörökké!

Szedres Panni! Gyere, fogd meg a kezem még egyszer! Most van szükségem rád! Nézzünk együtt újra az égre, hátha meglátunk még egyszer egy kékorrú, csodálatos repülőgépet! És kiáltsuk együtt, újra!

- HAJRÁ REPÜLŐ!

A csőd után egy héttel, egy piszkosszürke szombaton álltam egy apró falu temetőjében, kissé távolabb a gyászoló kis csoporttól, akik között riadtan toporgott két, könnyes szemű, megszeppent kissrác. A jellegtelen koporsó oldalán, kis ferde feliraton volt olvasható: élt 55 évet. Szedres Panni 2012. február 4.-én halt meg. Elmulasztott fájdalom. Nem foghattam a kezét, együtt az égre pillantva. Miközben néma csenden álltunk, fejünket lehajtva, hallgatva a fagyos rögök koppanását a sírba eresztett, egyszerű koporsón, ebbe a csöndbe fúródott bele, majd erősödött fel egy hajtómű ismerős zúgása. Ezt hallva a két, riadt tekintetű kiskölyök kapaszkodott önkéntelenül bele egymás kezébe.

Megjegyzés: * 9/11 - 2001. szeptember 11. Egy terrortámadás során a New York-i, Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba egy-egy repülőgép csapódott be, az épületek kigyulladtak, és két órán belül mindkettő összeomlott.