HORVÁTH TIBOR NOVELLÁI

EZERÖCSI és a "GYÖPI EMBÖR"

Azoknak, akik már nem tudják: az "ezeröcsi", az 1500-as Lada. A régi Fiat 124-es, több változatos szovjet utóda.
Jó autó volt a Lada, habár már fénykorában is azt mondták róla, olyan mintha egy kredencet tolnánk 80 kilométeres ellenszélben.
A "gyöpi embör" legalább ekkora legenda.
Találkoztam "vele", a zalai dombok között, Hevesben, a Hajdúságban, a Viharsarokban, a kelebiai homokban, meg itt, a gyevi sárban is...
Akár időtlen lehetne, ha az idők nem kényszerítenék örök alkalmazkodásra.
Igazi túlélő.
Manapság zöld vadászkalapot, kockás inget, kék kantáros nadrágot, sokzsebes mellényt visel. Hajnaltól - estig "mozgásban van". Mindig siet. Ő az, aki sokakat idegesít, mégis mindenki örül, ha egy-egy kollektív gondot okozó helyzetben fölbukkan. Hogy végre van valaki, aki föltalálja magát...
Dolgozós koromban, magam sem tudom hányszor kanyarodtam rá a Farki rét fölötti útra, és döcögtem tovább a "gatyaigazítón", a Tisza - Maros közi olajipari létesítmények, vagy a fúró, meg kútjavító berendezések felé.
Talány, miért választottuk sokszor ezt az útvonalat, a tápai komp helyett?! Talán a "Stilzon" melletti ABC két zsömléje, s tíz deka parizere miatt... Vagy, mert így útba lehetett ejteni a "Vitéz kör" t? Pedig nem volt egy eseménydús menet...
A pár emlékezetesebb nap egyikén, már a gátról lekanyarodva éreztem, hogy valami történni fog.
Biztosan, mások is ismerik ezt a megérzést.
Ösztönösen jobban figyeltem. Így aztán nem ért meglepetés, amikor belegurultam, a "helyzet"-be...
Azt gondoltam, nagy a baj. Az útszéli ember olyan hevesen integetett, annyira izgatott volt... De amikor megláttam, mi történt, erősen kellett koncentrálnom Polán Józsi bácsi örök érvényű tanítására:
- Édesapám, soha ne nevessél mások baján...
Az enyhe kanyar után kb. húsz méterre egy autó lógott bele Kis - tiszai csatornába. A hátsó kerekei a levegőben. A járgányt, egy rácsos felépítményű utánfutó tartotta (éppen csak) benne egy 200 kiló körüli disznó.
Én voltam az ötödik ember. Ketten voltak a pórul jártak, ketten pedig egy Volvo-ból szálltak ki, nem sokkal előbb.
Sokkolt bennünket a látvány. Nem nagyon tudtuk, hogy mit lehetne tenni.
Ekkor jött a "MINDENTUDÓ EMBÖR", egy pusztázó mercivel.
(Ismerős lehet a járgány: A csomagtartójából mindig kilóg valami, felnije rozsdás, tetőcsomagtartója betonvasból... messze hangzó dízele - bombabiztos...).
Rögtön átvette a parancsnokságot:
- Na, belecsusszant, igaz-e? Nézzük! A jó életbe! Ilyet még nem láttam! Hogyan másztak ki belülle? Hát csak egy szalmaszál tartja. Mög a disznó. Szerencse, hogy jó súlyban van. Eladó? Csak viccőtem... Az a baj, hogy a hátsó kerekek nem fognak. Senki ne nyúljon semmihön! Ha lecsatoljuk a futót, elmögy a kocsi a ....-ba. A futóval kéne visszahúzni, de azon mög nincs fogás. Mink nem tudjuk mozdítni, teherautó köllene... Rendőr, mentő értesítve?
Kiderült, hogy a Volvós már szólt a rendőröknek, mentő meg nem kellett.
Még tartott az "ismerkedés", amikor megérkeztek a rendőrök.
Gyors, szakszerű helyzetfölmérés, szabványkérdés:
- Történt személyi sérülés?
- Nem történt. Csak a disznó csinálta össze magát ijedtében, de már megnyugodott.
A derék szervek is csak néztek...
- Autómentő kellene... Vagy traktor... De, elég lenne teherautó is...
Egy éktelenül zörgő, füstölgő, platós kisteher lett az áldozat. A sofőr lángvörös arccal kászálódott ki a fülkéből. De rögtön megkapta a nyugtatót:
- Ne tojjon be kolléga. Nem ellenőrzés, csak segítni kell. Erős a vonóhorga? Van vonókötele? Persze, nincs... Minek is lenne, igaz?!
A "főnök" intézkedni kezdett.
- Jobb, hogyha csinájjuk, mintha gyűlést tartunk - igaz-e?
Minden kocsiból előszedette a vonóköteleket. Aztán jött a mutatvány, amit a rendőrök nem tudtak (vagy nem akartak) végignézni. Mint egy cirkuszi akrobata: kinyitotta az imbolygó Lada két hátsó ajtaját, átfűzte a köteleket, s rákötött a kisteherre.
- Alapgázzal, amíg mögfeszül, onnan mög hadd mönjön!
De nem "mönt"... Elpörögtek a hátsó kerekek! Erre is volt megoldása. Két "embörrel" irányban tartotta a futót, mi többiek pedig egy szóra fölmásztunk a platóra, nehezéknek. Akkor már vagy tízen voltunk.
- A hátujjába mindöki, ez hátsókerekes!
Még egy füstokádó erőlködés, és "seggön vót" a Lada!
Lekapcsolták a futót, a Volvós pedig megint telefonálni akart - autómentőért.
(Ez lehetett a heppje.)
- Nem biztos, hogy köll! Ez egy Lada, nem gyufaszálbúl van! Üjjön be kollega, indítózzon!
Igaza lett. Ezeröcsi pöcire indult. De akkora zajt csapott, hogy a röfi fölvisított ijedtében.
(A kipufogó egy része a csatornában maradt.)
- Na hallja, ez a kanyi teljesen bestresszölt! Ezt most egy darabig tiszta fölösleges kocáhon vinni.
Most már senki sem bírta vigyorgás nélkül! Ez már a jókedv volt.
A rendőrök csóválták a fejüket, volvós megint telefonált, a disznó gazdája hálálkodott.
Mindenki kapott egy "köszönöm"-öt, a mindentudó embör pedig grátisz egy tekercs kéztörlőt a rendőrautóból, mert:
- Azannyába a kanyiját! Hát nem összesz@rozott éngömet is...?!

A HÁZ

Az útszéli nyárfák mögött áll, mindennel és mindenkivel dacolva.
A puszpángsövényt - ami elválasztja az úttól - már tarra ette valamilyen rovar.
Csak száraz, vékony gallyak maradtak. Mintha bajusza lenne az árokpartnak...
Még látszanak, a valamikori előkert nyomai, a kérge-vedlett, fonott kerítés mögött.
Biztosan voltak itt virágok... Dália, őszirózsa, tulipán...
Erőlködik még egy szirma-hullott fehér bokorrózsa, de nincs esélye a terebélyesedő japánbirssel szemben.
A kapu félúton megállt. Összeölelkezett, a szélhordta avarral.
A kisajtó akasztó-lánca rozsdás. Nem éri el a kapuoszlopot. Megroggyantak, elvetemedtek egymástól.
Nyitva minden. Az jön, aki akar.
De senki nem akar. Nincs miért...
Eltarackosodott kocsi nyom mutatkozik a gerendavázas, istálló felé. Üres... már csak a valamikori élet szaga lakja...
Egymást támogatja a kocsiszín és a léchiányos kukoricagóré...
A melléképület kiégett. Nem lehet tudni, mi az a rúd, a végében. Olyan, mint a rajzfilmekben a villámfogdosó.
Hátrébb, van egy kút. Poros az alja. A sertéstelep elszívta alóla a vizet. Az ágasfa kidőlt, a horganyzott vödör ott szomorkodik a mélyben. (Amennyiben mélynek mondható az a két méter.)
Van itt egy - idővel és levéltetűkkel birkózó, szilvafákkal közrefogott - kijáró, a "birtokra". Messzire látni...
"Ezüstbokrok" sorakoznak a telekhatár két oldalán. Egymásba gabalyodva, össze-vissza terebélyesedve.
Kelet - nyugat irányban tájolták, a HÁZ - at.
Az udvar közepén őrködő fehéreper fa egyik nagy ága leszakadt, valamelyik viharban. Megbontotta az alacsonyra húzott tornác fölött a tetőt. A nagyobb szelek elpottyantanak, egy-egy cserepet.
Látszik még egy-két fecskefészek-nyom, az eresz alatt. Az idén már nem jöttek. Vagy elpusztultak a vándorlásban, vagy éreznek valamit... Verebek, azok vannak. Azok mindenhol vannak. Ott örömködnek a padlásföljáró körül. Fészkeik kikandikálnak a veréblécek mögül.
A kispince ajtaját fölfeszíthették valamikor. Megbotlott félig-nyíltában: belekapaszkodott a kitámasztó tégla mellet, a sárguló fűbe...
Homok... Azt meg csak fújja be a szél... Lehet, hamar udvar-szintig telik a zug.
A tornáclépcső (kettő van) alsó téglafokán - jobb oldalt - széles mélyedés kopott. Mindig jobb lábbal léphettek rá, befelé menet. Elgondolkodtató tisztesség...
A bejárati ajtó beszakítva. Se zár, se kilincs...
Konyha: Cementlapok. Kopott minták mesélik, hogy sokszor söpörték tisztára. Az ablak előtt, még billeg egy itt felejtett asztal. Szemben, zöld - sárga kredenc - nem kellett senkinek... A sparhelt helyére az ásító kéménylyukból, kormot tüsszentett a huzat.
Kétoldalt egy-egy szoba. Kirámolt titkokkal... Sarkokba szorult utolsó, szomorú gondolatokkal. Az első szoba falán négy, egyforma méretű kép nyoma. Esküvői fotók? Szentképek?
Meglepő, de minden ablaküveg ép. Nem érezni áporodottságot. Csak a valamikori tisztességet.
A HÁZ... Látható a nagy foltokban hiányzó vakolat mögött, hogy alapja és majd' egy méterig a fal jó minőségű gyári tégla.
Fölötte házilag égetett gyöpi kockák. Nem hozzáértő szemmel is megállapítható, hogy jól megépítették. Nem egy nemzedéknek szánták.
Még mindig, HÁZ!
Áll, az útszéli nyárfák mögött.
Nyögi a teleket, a hó súlyát, s egyre több sebéből ereszti az esőt...
Amíg teheti, befogadna bárkit. De félő, előbb - utóbb "kalapot emel" a szélnek...
Beleremeg, amikor a nyergesek eldübörögnek előtte, a kátyúkkal sebzett, aszfaltozott úton.
De áll! Dacol mindennel.
S reménykedő, bepárásodott üveg-szemekkel néz, ebbe az eszement "Szép új világ"- ba...