PATAKY TÜNDE NOVELLÁJA

Évszakváltás

December közepe volt és a nyirkos időben hideg szél járta át a kabátokat, amikor a lábam elé nézve, tócsákat kerülgetve igyekeztem az áruház felé. A tér, amin áthaladtam éppen felújítás alatt állt, ezért a régi díszburkolat felbontott kövezete halmokban szegélyezte azt a keskeny ösvényt, ahol a járókelők egymás mögött haladva igyekeztek átjutni a túloldalra.

A hó hiába szállingózott a délutáni szürkeségben, ahogy a földre ért a sárba hullt és eggyé vált vele. Az áruház falán hirtelen kigyúlt karácsonyi fények sem tették hangulatosabbá a teret, pedig a fehéren világító csillagok messziről is jól látszottak. Az emberek bosszús arccal haladtak egymás lábnyomaiba lépdelve. Az áruházból nagy csomagokkal visszafelé igyekvők nekiütköztek a velük szemben haladóknak, akik türelmetlenül próbáltak kitérni előlük.

Ahogy közelebb értem az áruházhoz hirtelen dallamfoszlányok ütötték meg a fülem, amit a szél darabokra szabdalva dobált a téren át. Az út túloldalán már jól hallottam a hegedűt, aminek hangja egy karácsonyi dallamot röpített felém.

Lassan elfogyott ez előttem haladók hosszú sora és az áruháztól nem messze, az egyik épület hóeséstől védett fala mellett megláttam azt is, aki a hangszeren játszott.

Idős nő állt ott, tarkóján összefogott ősz hajjal, kopott kabátban, nyaka köré lazán tekert szürkés, horgolt sállal. Bélelt, téli cipőihez barna szőrű, boldogan vigyorgó kutya simult, melynek két mellső lába között egy műanyag tálban maroknyi pénzérme gyűlt össze.

A nő nem figyelt az áruház felé igyekvőkre és láthatatlan volt számára a karácsonyi csomagokat hangya módra cipelők áradata is. Arcát halvány mosollyal a hófelhők felé fordította, mintha nem is a földi világnak játszaná a dalt, hanem egy fenti, élhetőbbnek. Hangszeréből a dallam az égig szállt.

Ahogy a zenész mellett elhaladtam egy pillanatra megszűnt a fakó utca, csak az áruház fényeiben hulló fehér hópelyhek léteztek, melynek látványát hirtelen ketté törte ugyan az utca forgataga, de azt a pillanatot és a fülembe csengő dallamot magammal vittem.

Májusban, amikor egy délelőtt ismét arra jártam, az áruház környékének felújítása már befejeződött. Új volt a díszburkolat, a padok, a csobogó és a növényzet is megújult. A tér külső oldalán dúsan virágzó bordó színű rózsák ontották illatukat, belső felét pedig ezüst levelű levendula bokrok szegélyezték. Az áruház környékén lenge, világos ruhákba öltözött emberek sétálgattak ráérősen, a tér elegáns padjain ücsörgőkre pedig langyos szellőtől ingadozó fák lombjain keresztül szórta lágy sugarait a nap. Mindent áthatott a megújulás öröme, ami egem is magával ragadott. Derűsen lépdeltem tovább a rózsák bódító illatában, amikor észrevettem az ősz hajú, idős nőt. Nap szívta, jobb időket is megélt pecsétes szövetruhában ült egy padon, barnaszőrű, girhes kutyája téli cipőbe bújtatott lábaihoz simult. A nő nem észlelte a megújulást, a májusi fényben fürdő teret, nem látta a fák halványzölden csillogó leveleit, és nem érezte a májusi szellő finom illatát. A semmibe révedve létezett. Mellette heverő hegedűjén füzetlap feküdt, melyre nagy betűkkel egy szót írt: ELADÓ.