SZŐKE HEDVIG VERSEI
MásVilág
- Átszellemülten ültem a nézőtéren,
- néztem az ünneplőbe öltözött arcokat.
- Most is elvarázsol, szinte megbabonáz,
- ez a várakozásteli feszült hangulat.
- Ahogy a rafinált tompa fények,
- megtörnek a súlyos bársonyon,
- még föl sem gördült a függöny,
- a színjáték már itt elkezdődött.
- A színház különleges illata,
- első találkozásunkkor rabul ejtett.
- Olyan, akár a szerelem illata.
- Azonnal eldönti, kell-e az a másik.
- Lassan észrevétlen kialudtak a fények,
- a súlyos függöny lassacskán életre kél.
- Ünnepélyes várakozás ül az arcokon,
- szinte magába zár az emelkedettség.
- Most nincsen mélység, sem távolság,
- csak áthatolhatatlan mély feketeség.
- Mintha megszűnt volna tér s az idő,
- szinte eggyé válsz a fénytelenséggel.
- Majd lassan bekúszott, egy játékos,
- alig észrevehető gyenge fénysugár.
- Azután épp csak érzékelhetően,
- de megmozdult a mozdulatlanság.
- Végre elkezdődött a csodálatos némajáték.
- Most a test mimika szavak nélkül beszél.
- Kecses, szinte mezítelen, balerina testek,
- légies könnyedségüktől életre kelt a színtér.
- Szinte a csontjaimban éreztem,
- ahogy némán tombol a nézőtér.
- Mindenen túl
- Ültem a füredi mólón,
- talpam alatt a Balaton.
- Körülölelt a csöndesség,
- lelkem itta a pillanatot.
- Mintha eggyé váltam volna,
- a hűs hajnali nyugalommal,
- ezzel a sehol sincs érzéssel,
- amit vízparton érezni csak.
- Mikor körülötted nincs más,
- csak a háborítatlan végtelen.
- Szinte bőrödön érzed a csend súlyát.
- Ily mélységben a semmi már valami.
- A megújuláshoz, olykor kellenek,
- ezek a végeláthatatlan csendek.
- Mikor kizárod magadból a világot,
- habzsolod a véget nem érő semmit.
- Ám a semmi mindig valaminek a vége,
- de valami újnak a kezdete is egyben.
- Mikor megérzed a csendet a káoszban,
- meglelted a mindent, a mindenen túl.
Misztérium
- Némelykor úgy érzi az ember,
- nem elég a szó, simogatás,
- hol a becézgetés is kevés már,
- ott a zene, gyógyír csupán.
- Amikor megfogan egy dallam,
- hírtelen szárba szökken,
- akárha földbe vetett mag,
- midőn körülöleli zsenge tavasz.
- Néha a melódia oly mélységig juttat,
- ahol a fül már nem is hall igazán.
- A csend és hang lüktető ritmusát,
- jóllehet, a szív érezheti csak igazán,
- Egy fülbemászó muzsika rabul ejt,
- olyan akárha végzet asszonya.
- Olykor eljuttathat a fellegekbe,
- másszor a végtelen sötét borul rád.
- A zene a világmindenség része,
- mint az évszakok örök körforgása.
- Érzéseket, gondolatokat ébreszt.
- Csak velük lehet teljes e földi élet.
- S midőn a fantasztikus koncert után,
- tapsviharban fürdőzik a zongorista,
- valójában nem gondol rá senki tán,
- a zongora is részese e zenecsodának.