DUDÁS ÉVA VERSE

Jelek

Arcomon mélyen ülnek barázda-ráncok,
Nem kötnek már béklyók, sem szeretet-láncok,
Rabként sínylődöm az idő börtönében,
Hunyorognék, mikor feljönnék, a fényben.

Itt hagyom lírai lábnyomom, jeleket,
Elvesztettem az Istennel a pereket,
Kértem, hogy takarjon szemfödél rímekből,
Legyen a síromon koszorú könnyekből.

Legalább maradjon nyomom egy papíron,
A Mindenség összes szépségét megírom,
Leírom kezednek forró szenvedélyét,
Bús pillantásodnak barlangnyi mélységét.

Jeleim könnyezve fejti az utókor,
A versem nemessé érik, mint habzó bor,
Testemet, porhüvely, kukacok rághatják,
Nem baj, csak soraim unokák olvassák.

Sekélyes létemhez nem köt már semmi sem,
Majd ha kell, láncaimat magammal viszem,
Múltamat itt hagyom, gyöngyszemek, elvesztek,
Ott fenn a csillagok nekem integetnek.