A NŐ

Ő az, ki mindig mosolyog.
Könnyeit s fájdalmát őrzi legbelül.
Kinek életútja vezetett sok
vigasztalan sötétségen keresztül.

Ki szenved, s mégsem mutatja,
bár szívét ezernyi szilánkra törték.
Hitt, majd csalódott barátban, párban;
reménykedve vágyja, lelkét megértsék.

Megjárta boldogság csúcsát.
Jutott neki bőség szaruból elég.
Nem gondolta, talmi kincset kapott,
mely, ha köddé válik, sírni kergeség.

Bízik új kapcsolatokban,
hiszi, nem lehet mindenki áruló.
Tudja, sötétség után jön a fény,
következő percben ott a forduló.

Rengeteget veszített már,
mégis mosolyt küld szivárvány könnyein.
Sosem adja fel, erős, küzd tovább.
Vitorlát bont, siklik remény hajóin.

A NŐ! Ki látod, mosolyog;
belül zokogva hadak útját járja.
Csillog mint gyémánt, kemény drágakő,
fényét és hitét világban szétszórja.

Haramiák emberbőrben

"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom"

Csak ült, és egyre vigyorgott rám
Savószín szemét meresztve,
Mit harácsolt, azt bőszen védte,
Lándzsáját fektette keresztbe,
Aranyát el nem eresztve.

Ökölbe szoruló kezekkel
Csak álltam és vártam némán.
Röfögött, közben hadonászott.
Mint kibe villám csapott, bénán
Néztem, és szakadt a cérnám!

"Te átokfajzat!" Csattantam fel.
"Bármit tehetsz az aranyér?"
"Mindenkit terrorizálni mersz?"
S halántékomon dagadt az ér:
"Neked már nem terem babér!"

Eljössz te még a mi utcánkba!
Akkor kezed hátrakötve
Könyörögsz még a kegyelemért.
Aranyad szórnád szét üvöltve.
Néznek majd rád megrökönyödve.

"Ez volt a disznófejű nagyúr?"
Borzong és hullámzik a nép.
"Ettől félt annyi ember nemrég?"
"Ki bármit megtett az aranyért?"
Pálcát tör, legyint és általlép!

(Ady Endre evokáció) 

MESEVILÁGOM

Erdélyországért szívem-lelkem ég.
Fenyvesek zúgnak, üzen sok emlék.
Kis patak partján fűzfa integet:
ugye nem feledsz soha engemet?

Kelemen-havas, Beszterce ered;
csobogva kapcsol össze völgyeket,
fényesre csiszolt ezred év alatt
hegyről köveket, mi beleszakadt.

Meredek a part, sűrű bokrokkal,
patak zúgva fut, és tovanyargal.
Viszi magával hegy üzenetét:
visszatérve itt nyugalmad lelnéd.

Fürge pisztrángok játszva cikáznak,
szúnyogok után ki-kiugrálnak.
Villan a vízen olajzöld hátuk,
a barnamedve bambán les rájuk.

Ág közt feltekintsz, apró fellegek
bújtatják Napot, tarkítják eget.
Friss a lehelet, vörösbegy hallik,
gyermeki emlék belém- nyilallik.

Nézem, hallgatom patakcsobogást;
csörgedezve fut, mint szívdobogás.
Jöjj, keresd hát fel Erdélyországot!
Legyen neked is mese-világod.