Kurultáj a Nap mezején

Erősen kavarog a világfa lombja, holt elődök lelke háborog. Kurultájra gyűlnek legjobbjaink a Nap mezején, hogy magukat még egyszer megmutatva lelkesítsenek, lendítsenek nemzetünk megrekedt szekerén.

Közöttük tisztelettel meghúzódva, táltos lélek ügyel a bölcs szavakra. Etele, a hun király szól elsőnek, hangja égzengés, szava nagyothalló fülekbe maró.

- Mit láttok véreim, ha letekintetek? . . . Marakodó ebek konca hajdan szép hazánk csonka maradéka. Harcban edzett férfijai, erős lelkű asszonyai vajon hová lettek? Akiket én látok odalent, csupa fásult szolgalélek. Ők lennének utódai jeles elődöknek?

- Hej, nagy király - válaszolja búsan Baján, az avar kagán -, nem járom alatt nyögnek azok. Önnön kicsiny hitük súlya hajlítja derekuk alázatosra. Gyökere szakadt fának görbül így az ága.

- De hisz él még az a gyökér! Vagy elfeledték tán mit apáiktól tanultak? Hát nem akad köztük tetterős vezér? Kevés lett volna a számolatlan hősi példa? Szem elől veszett a cél? Mitől fordult meg így mára odalent a széljárása?

A beálló síri csendben most Árpád nagyfejedelem hangja zendül.

- A nép maga mit sem változott. Olyan magot vet az, amilyet uraitól kapott. Aztán dühödten urat vált, ha kevés, vagy keserű a termés. . . Így múlatják az időt évszázadok óta, s közben egyre csorbul eleik szép hagyatéka. . .

- Én már egyszer megtettem - szólal most a néma csendben István a Szent - az egységhez vezető nehéz utat. Van-e köztünk, aki könnyebben járhatót mutat? . . .

Csakhogy sarjaink semmibe veszik őseik hagyatékát, akár a példát, a nyalábba fogott nyilak erejéről. . . S négy, öt pártoskodó, törékeny vessző lett nemzetük egységes kötegéből. . .

Távolabb, a körön kívül újabb szóló. Koppány az! - suttogják a szellemhangok.

- Tengernyi vér árán terelted te Vajk, egy akolba hajdan a magyarokat.

Dühödten csattan a válasz:

- Bűnöd volt benne! Ha a megmaradáshoz vezető egyetlen úton mind velem tartanak, s te sem állasz balgán elém, nem folyt volna hasztalan annyi drága vér. De megkérdezem; mit látnál most lent, a Kárpátok ölén, ha akkor én nem emelem a római hit pajzsát zsenge úrságunk elé?

- Elég! - vág közbe a hun király lelke. Ha mi itt, mindenekfelett sem találunk békét, felszisszenünk minden fájó szóra, mit várhatunk sarjainktól odalent? Írt keresnénk inkább nemzetrontó bajaikra!

- Úgy hiszem - mondja Árpád újra -, a magyar önbecsülő büszkesége visszatérne, ha őseiről példát venne, hőseire méltón emlékezne. Csakhogy mára, senkit sem érdekel enyésző fejfák halovány rovása. Akit mégis, annak hangja csendes, tolla csorba.

- Bezzeg elleneink! - sóhajt fel az avar kagán. Nemtelen versengésben satnyán kerülnek élre. Sosemvolt hőseik dicső cselekedeteit zengve járnak előttünk, míg mi. . . Nagyjainkat feledve, tetteiket lebecsülve, árnyékukban görbedünk. . .

Az utolsó szót hosszúra nyúlt csend követte, indulni készül vissza a táltos, földi lelkek égi követe.

- Nagyuraim! Élő véreiteknek odalent, mi légyen az üzenet?

Valahonnan az életfa lombjai közül suttogva jön felelet. Hogy melykőjüktől? Csak találgatni lehet.

"Egymással megbékéljetek, nagyjaitokra méltóképpen emlékezzetek!"

A 2016. esztendőben, Napisten havának utolsó napján: H.G. 

Valaki

Úgy ismerték a városban, hogy "a Professzor". Az orvos, a szemetes, a borbély, az utcagyerek. Egyszóval mindenki. Hinnétek-e, hogy tanárember volt valaha? Menyasszony, lakás, szép jövő. . . Arab és francianyelvet tanított a főiskolán, diákjai szerették. Aztán beütött a mennykő és egy csapásra mindene elveszett.

Az asztal körül ülők sajnálkozva nézték Professzort, ahogy jobb napokat látott öltözékében, kopott hegedűjével hóna alatt a pulthoz sétált.

- Egy hosszúlépést Józsikám! - mondta halkan, miközben körmével egy üres pohár oldalát kocogtatta.

- Aztán jobbra, vagy balra, tanár úr? - vigyorogott rá a csapos.

- Felőlem akár táncra is perdülhetsz, csak hideg legyen az a fröccs! Kutya meleg van odakint.

Apróval fizetett, hisz ki tesz ma papírpénzt kalapba? Aztán fogta a gyöngyöző poharat és bevackolta magát a sarokba.

Az asztalnál újra megeredt a szó.

- Mi lelte a szerencsétlent?

- Úgy mondják, a polgármester segítette utcára. Hogy miért? Elmondom.

Egy francia befektető tárgyalt volna a városházán. Nagy üzlet volt kilátásban, de a tolmács lebetegedett. Gyors telefon a lektorátusra és mire a vendégek végeztek konyakkal, kávéval, meg is érkezett a tanár úr. Hamar megtudta, hogy mit várnak tőle, és akkor történt a baj. A franciák felé fordult és sajnálkozva, arab nyelven kérdezte:

- Beszélik-e az urak valamelyik nyelvjárást?

Értetlenkedő fejrázás volt a válasz, meg a polgármester sziszegő hangja.

- Ne idétlenkedjen már Professzor! Francia tolmács kell ide, nem arab.

- Értettem én elsőre is, polgármester uram, de a trianoni gyalázat napján én az életemért se könyörögnék Clemenceau* nyelvén.

- Nem? Hát idefigyeljen! Ha meghiúsul az üzlet, a maga fene nagy hazafisága miatt, hát én teszek róla, hogy többé semmilyen nyelven ne beszélhessen katedrán. Senki lesz a neve ezután! És ígérem, nemcsak a városban.

- A nyilvánosság előtt majd mivel magyarázza?

- Sehogy. Szóbeszédnél kegyetlenebb vádló nem kell bizalmi állásban.

- Lelke rajta - válaszolt a tanár úr nyugodtan, majd sarkon fordult, és otthagyta a céklavörös városatyát.

Csúszott az üzlet, csorbult a haszon és a polgármester tartotta szavát. . .

Ám ezzel nem ért véget a történet. Évekkel később az a francia üzletember ismét a városban járt. Alig hihető, de a szakadt utcai zenészben felismerte az önérzetes tanárt. Kíváncsi volt; vajon mennyit érhet a rebellis magyar büszke hazafisága most, hogy éhes?

Mosolyogva száz eurót dobott a hegedű nyitott tokjába.

- Énekelje el nekem a Marseillaise-t, uram! Clemenceau nyelvén, ha kérhetem. Öné a százas, ha megteszi.

Elmúlt már jócskán, június negyedik napja - nem érezte júdáspénznek -, s a Professzor elfogadta. Hegedűjén kísérte saját énekét, s mikor végére ért, a francia elégedetten megtapsolta. Ám ahogy indulni készült, a hajdanvolt tanár hangja megállította.

- Pardon Monsieur! Adok én is ugyanannyit önnek, csak előbb a Himnuszt énekelje el nekem! Kölcsey nyelvén, ha kérhetem.

- Nagyon megérné - vigyorgott az üzletember -, de sajnos se dallamát, se szövegét nem ismerem.

Ekkor a Professzor lehajolt, felvette a ropogós bankót és az elképedt francia kezébe nyomta.

* A trianoni békediktátumot előkészítő francia miniszterelnök

- Ennyiért bárki megtanítja.

Aztán álla alá fogta hegedűjét, de válla felett még hátraszólt:

- A francia szabadság dalára vendégem volt az úr.

Az üzletember csalódottan odébb oldalgott, a Professzor pedig - többnyire csak mosolyért cserébe - most már járókelő közönségének játszott;

"Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át". . .

A francia - habár magyarul nem tudott - a hegedű szívfacsaró szavát megértette. Meg azt is, hogy gazdagsága eltörpül a kolduló magyar méltósága mellett. . .

Állt még ott egy darabig, és talán életében először elszégyellte magát.

Az asztaltársaság a sarok felé nézett, de ott már csak egy üres pohár mutatta; nemrég még ült mellette VALAKI. . .

A 99. gyásznap éjszakáján: H. G.