A katona

Ha az izgatott tömeg feltekintett volna az égbe nyúló fák lomberdejére, látta volna megvillanni a levélrések közt átbújó napsugarakat, s azt, ahogy megvilágítják egy elsuhanó fácánkakas hosszú, tarka farktollait.

A morajló tömeg nem ijesztette el a jószágot, viszont egy élesen felcsapó sikolyra, mely túl közel esett pihenőhelyéhez, ijedten emelkedett ismét a magasba. Érzékelve a veszély elmúltát, oly büszkén, dicsőn tárta ki szárnyait, mintha csak rá szegeződne minden szempár és nem az alatta elterülő városi ünnepségre. A sikoly egy tíz év körüli kisfiútól eredt. A szőke hajú és büntetlen arcú ünneplő édesapja egyik karján ült. Kezében drágán vásárolt zászló lobogott, mely a hazatérő katonákat dicsőítette. Zöld szemei felcsillantak, amint a masírozó seregben megpillantotta a hőst, aki egymaga mentette meg egész csapata életét. Az elfogódottságtól - amit a gyermek talán fel sem fogott - felkiáltott:

• Ott van, ott van, fúúúúha apu nézd! Látod? Aztaaa!

Szájára őszinte mosolyt varázsolt a csodálat, izmai megfeszültek örömében, s mintha egy testet öltött isten vonulna előtte harci díszben, úgy bámulta az előtte elhaladó barázdás arcú katonát.

• Ha felnőtt leszek én is olyan ember akarok lenni, mint ő! Ugyanolyan erős és bátor!

A körülötte lévők összemosolyogtak és ugyanolyan áhítattal bámulták a díszpolgároknak kikiáltott katonákat és a zenészekből, táncosokból álló menetet. A felvonulók égbe nyújtott karokkal táncoltak és hívó szavukra az összegyűlt polgárság utánozni kezdte őket. Fejükre konfettik és színes szalagok egyvelege hullott.

A trombiták harsonája alatt a katona némán haladt előre. Nem integetett, csak bólintott. Az illem kedvéért tette. Olykor elengedett egy kötelező mosolyt. Magas, tagbaszakadt férfi volt, izmos alkattal és dús szőrzettel. Társai élvezték a nép szeretetét, szakadatlanul integettek és kiabáltak örömükben. Egy-egy szép lányt kiválasztva kiszökelltek a menetből és pajkosan megcsókolták őket, majd vigyorogva visszaszaladtak helyükre.

A katona nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen előre meredt. A felvonulás végét várta. Nem hatotta meg az emberek tisztelete. A magányos asszonyok kacérkodó pillantásai sem vonzották. Noha akadt néhány irigy ember, akik nem vettek részt bálványozásában, de a tiszteletet még ők is megadták. Az emberek fejében meg sem fordult, hogy az ünnepelt hőst, hazájuk védelmezőjét léptei közben a mindent kitöltő és förtelmesen kavargó üresség járta át.

Nem értette ezeknek az embereknek a csodálatát. Nem érezte magát se erősnek, se olyannak, akire fel lehetne nézni. Miért irigyelik az örökös fájdalmát és azt a sivárságot mely rátelepedett? Miért akarnak elesett katonák holttestével álmodni? Mozdulatlanságuk örökre bevésődött gondolatai közé.

A tömegnek fogalma sincs arról, kit ünnepel. Szemükben valóságos élharcosként szerepelt, akit mindig elő lehet kapni vész esetén a pakliból. A sajátjában egy elesett és meggyötört embert látott. Bármikor cserélt volna velük akár csak egy napra is, hogy ezt az elvárást, a " teljesíteni kell" érzést kitörölje magából s egyszer úgy nézzenek rá, mint esendő férfira. Súlyos teher százezrek bizalmát cipelni a hátán.

A díszmenet időközben a pódiumhoz ért, tagjai helyet foglaltak a díszasztalnál. A katona tettetett mosollyal, olykor egy - egy hümmögéssel bólogatott a mellette helyet foglaló köztársasági elnöknek, aki bőszen integetett népének s közben beszédet tartott a hazaszeretetről és hadseregbe vetett hitéről. A beszéd után tálalásra került a vacsora. Több fogás hevert az asztalon díjnyertes borokkal és pezsgőkkel körülvéve s miközben a sok szaftos húsdarab eltűnt az éhes szájakban, hogy pici darabokra szétszaggatva lecsússzanak a korgó gyomrokba, a hős édesapjára gondolt.

Szigorú arca misztikus fényben jelent meg előtte. Előtörtek emlékei és eszébe jutott, hogy ő sohasem félt. Ha így volt, nem mutatta családja előtt. A legésszerűbb megoldást kereste a gondokra és rendszerint hiba nélkül megoldotta őket.

A katonának elment az étvágya. Mardosó fájdalom szorította össze szívét, ha arra gondolt, hogy mennyi mindennel tartozott édesapjának. Túl gyenge volt hozzá, hogy megadja neki. Folyton kifogásokat keresett, sosem tett olyan dolgot, amivel megkönnyítette volna apja helyzetét. Finoman eltolta maga elől étkét. A dekoratív pincérhölgy abban a pillanatban el is vitte előle, mintha csak szeme sarkából azt leste volna, mikor végez az ünnepelt. A hős a körülötte zajló eseményeket már rég nem hallotta, érzékszerveit behálózták a múlt árnyai.

Látta apját napbarnított karjában egy vadászfegyvert tartva. Guggol, ujját a szája elé tartja s csendre inti azt a kisfiút, aki pillanatokon belül felkel a díszasztaltól s határozott mozdulattal kezet fog az elnökkel és annak értetlenkedő pillantásaitól övezve szó nélkül távozik.

A tömeget hátrahagyva a sínek felé vette az irányt. A fénytelen vasak közt is látni vélte, amint apja a guggolásból egyik lábára ül és célba vesz egy őzet. Hangos dördülés hallatszik, a gyermek ijedtében füleire tapasztja mindkét kezét és a következő másodpercben már a kocsiban ülnek a zsákmánnyal. Apja mosolygó tekintete összetalálkozik saját csodálkozást és tiszteletet sugárzó szemeivel.

A férfi gyomra émelyegni kezdett. A sínek mentén gyomnövények burjánzottak, de közöttük kikandikált pár élénk színű virág, mintha eltévedtek volna. Az állomás teljesen kihalt volt, az egész város ünnepelt. A járatokat is szüneteltették a nagy napra, mely az ország történelmében hivatalos ünnepnapnak fog számítani.

A katona lassú léptekkel ballagott tovább. A váltókar mellett egy félreeső kis bemélyedésben pipacsrengeteget pillantott meg. A bakancsok megtorpantak. A hős lehajtotta fejét. Egyre gyorsuló szívverése miatt mély lélegzeteket vett. Két ujjával összecsípte orrnyergét és próbálta elhessegetni a sebesen pergő képsorokat. Harminc évesen pipacsokat dobál egy koporsóra. A gyászolók gyűrűjéből előre lép, letekint a hűvös gödörbe. A ládán keresztül is látja halott apja fáradt arcát és nyomasztó mozdulatlanságát.

A férfi lekuporodott a pipacsok közé és várta, hogy elmúljon émelygése. Az emlékek óhatatlanul rohamozták meg. A katona ebben a háborúban megadta magát. Tenyerébe bújtatta arcát és sírni kezdett. Folytatódott a képfoszlányok keveredése a madárcsiviteléstől hangos erdőkről, egy izgalmas mérkőzésről az apja mezében. Látja magát, ahogy sötétségtől való félelmében megöleli édesapját. Az erős karok között semmi bántódás nem érheti. Újraéli az összes emléket, ahogy a hivatása miatt otthagyja őt betegen, egyedül. Évekig haza sem látogat.

Nem tudni meddig ült ott, de bakancsán a zápor esőcseppjei egyre gyorsabban kopogtak. Léptekre lett figyelmes. Egy rongyos ruhájú kisfiú csoszogott felé. Koszos kis arcán a bajkeresés minden jele megfigyelhető volt. Dudorodó zsebeiből ítélve kavicsokat keresett.

Észrevette a sírástól vörös szemű katonát és ijedten összerezzent. Arcán értetlenség tükröződött, de látva, hogy a férfi nem akarja őt bántani, némi habozás után vállat vont. Apró szemei egy arra repülő fácán alakját vizslatták. Talán ugyanaz a gyönyörű fácán volt, mely a fatörzsön pihent a felvonuláskor, de most bizonytalanul repült, túl alacsonyan. A gyermek elővette nadrágjába tűzött és a biztonság kedvéért pólója alá elbújtatott csúzliját. Egy keze ügyébe akadt éles kővel megcélozta a madarat. Annyira összpontosított, hogy nyelvét kidugva szemei is összeszűkültek s amennyire csak tudta, kifeszítette a gumit és lőtt.

Telibe találta a fácánt. Az állat a fiú diadalittas kiáltása közepette lezuhant a pipacsok közé. Vergődött párszor, küzdött az életéért. Tollaira kiserkent a vér. A katona feltápászkodott, elindult a madár felé. A kis vadász nyomban odaugrott zsákmányához. A madár a közeledésre minden erejét összeszedve kitárta sérült szárnyait, a magasba emelkedett és egy pillanatra eltakarta a napot. Óriásinak tűnt. Véres tollait tisztára mosta a zápor és repült a szabadság felé. Nem törődött a kisfiú dühös morgásával, a fájdalommal, sem a katona távolodó lépteivel.

Némaság

Lépteim egy kopottas, kör alakú szökőkúthoz vezettek. Fénytelen díszei örök szomorúsággal köszöntötték alakom, eszembe juttatva - de csak egy röpke pillanatra - a világ múltjának és jelenének sötét árnyait. Helyet foglaltam omladozó szélén, ügyet sem vetve e késő nyári hónap szokatlanul zord időjárására. Szerettem ezt a kis szökőkutat a maga régi bájával, mely a többség szemében abszurdumként hatott. A köré épült modern stílusú betontömbök - legyenek azok kávéházak, pékségek, éttermek vagy hivatalok - minden négyzetcentiméterükben a tökéletességet formázó épületek voltak.

Közvetlen szomszédságomban olasz elnevezésű kis fagyizó csúcsosodott az égbolt felé s egy középkorú pár könyökölt pultjára, miközben másik karjukkal egymást ölelték. Fél szememmel őket figyeltem, miközben minden erőmmel eredeti célomra koncentráltam, ami utamban megállított és pihenésre kötelezett. Száraz és megviselt kezemmel gyűrött térdű nadrágom zsebébe nyúltam és előhalásztam csekélyke pénzösszegem. Be kellett osztanom a vacsorára valót. E matematikai művelet volt ebben a percben a legfontosabb, hisz fájó gyomrom kíméletlenül emlékeztetett ürességére. A tenyeremben összecsendülő ötven és tíz forintosok ironikus mosolyt faragtak arcomra. Utóbbiból jóval több volt, szinte alig fért el markomban a pár száz forintnyi érték. A számolás megkezdése előtt azonban nem bírtam ki, hogy ne sandítsak újra az említett pár felé. Ők is, mint mindenki más fekete öltözékben jártak, mintha ismeretlen helyről jövő, érzékelhetetlen sugarak fertőzték volna meg tudatukat az egységesülés és azonosulás kiábrándító jelenségével. Így a városi morál értékrendjének maradéktalanul eleget tesznek s ezáltal megfelelnek. E megfigyelés gúnyos megbélyegzésre késztetett. Ők az "egyenruhások". Elvégre, ha madártávlatból néznénk le a város civiljeire, csupa fekete hangyának látnánk őket, fiataloktól az idősekig, rossz-és jókedvűektől függetlenül.

Jómagam fehér kabátot viseltem s megvallom kissé furcsán éreztem magam. Én, a társadalom alján vegetáló kis ember szinte rikító voltam.

A férfi elővette vaskos pénztárcáját. Különböző plasztik kártyákkal volt kibélelve, melyek nélkül levegőt se lehet kapni a mai világban. A fagylaltos pult felett óriási felirat hirdette víg és cikornyás betűkkel az árakat. Egy gombóc kétszáz forint. A pár kezében már ott is csillogott a színes nyalánkság s a rászórt mogyoródarabkák mintha csak nekem szánt groteszk vigyort formáztak volna, ahogy folytak lefelé a tölcséren. Fejem azonnal elfordítottam, miután érezni kezdtem nyáladzásom az édesség látványára s inkább elkezdtem számolni az összeget. A realitásnak teret engedve figyelmeztetnem kellett magamat. Egy fagyi bármilyen finom is, jóllakni nem lehet vele. Különösen, ha az embernek háromszázötven Ft-ja van a vacsorájára.

A távolból egy szélesre tárt, lila kabátos férfi sziluettje bukkant fel. Fehér baseballsapkát és viseltes edzőcipőt hordott. Elnyújtott léptekkel közeledett felém. Alakja egyre magasodott, valamiféle delejes mosoly húzódott szét arcán s rám sem nézve leült mellém. Első gondolatom rögtön az volt, hogy bolond. Az emberek szerint, aki szokatlan és kicsit is elüt az átlagostól, nem lehet más, csak egy híresség vagy egy bolond. Afféle fura szerzet. Jobban belegondolva rokonszenves volt a férfi. A fagylaltot majszoló párocska megvető pillantással haladt el mellettünk. Semmitmondó szemeik szúrósan méregették a jövevényt s szájukról tisztán le lehetett olvasni a "pszichiátriai eset" szót s azzal a mondattal el is tűntek a szemem elől. A lila kabátos férfi karjain támaszkodott. Lábait előre nyújtotta és keresztbe téve mozgatta jobbra-balra lábfejét s közben vidáman dalolt egy Queen slágert. A tér mentén elterülő öreg fákat nézegette mosolyogva. Szemlátomást tetszett neki, ahogy a durva szél útnak indítja a faágak csónak alakú leveleit, hogy a végtelen légtengerben való cikkcakkos utazásuk végén a poros térköven végezzék, ahol korhadásnak indulhatnak.

Az idegent még látásból sem ismertem, noha engem mindig megtaláltak az úgynevezett "peremszélre sodródott" és "lecsúszott" figurák a környékről. A férfi teljesen levegőnek nézett, így hát visszafordultam érméimhez s úgy tettem, mintha számolnék. Pár másodperc múlva feltekintettem valami nagyon érdekes dolog után kutatva a kirakatokban, ám közben arcát kémleltem. A külső összkép ellenére meglepően jóképű volt és ápolt, szinte gyermekien ártatlan. Bőre feltűnően fehér volt s borostája, mely férfiasabbá tette, pihe-puhának látszott. Nehezen tudtam elnyomni női ösztöneim, melyek visítozva kérleltek, hogy csak egy kicsit vehessem ujjaim közé. Szája telt volt és ívelt, orra hosszú és egyenes. Szemébe nem mertem belenézni. Nem akartam, hogy azt higgye bámulom, holott nagyon is ez volt az igazság. Mint akit megdelejeztek, órákig el tudtam volna merülni látványában. Fehér ujjait lesüllyesztette óriási, megviselt zsebe mélyébe és egy csomag szotyolát vett elő. Fogai közé vette és enni kezdett. Figyelme lankadatlanul a fákon pihent.

Álmélkodásomból erős ütés rázott fel, mely könyökömet érte s apróm nagy részét kiverte kezemből, egyenesen bele a szökőkút vizébe. Egy rohanó kisgyerek ütközött belém. Dühömet hangos káromkodással levezetve néztem utána, aki egy laza "bocsi"-val elintézve a dolgot s már szaladt is tovább. Testemet elöntötte a pánik. Ha nem lesz meg minden egyes forint, megint éhesen fogok lefeküdni. Pulzusom megemelkedett, éreztem, ahogy arcomat elárasztja a vörösség, ereim kidagadtak homlokomon. Nagy levegőt vettem s azzal a tudattal, hogy emberek szeme láttára fogok belemászni a kútba nyamvadt tíz és ötven forintosok után, megkezdtem fénylő érméim kutatását. Füleimbe fénysebességgel dübörgött be anyám általam mindig is értelmetlennek talált szavajárása, ahogy azt mondja összeráncolt homlokkal: "Mit fognak szólni mások? Azt akarod, hogy mindenki kinevessen?" Szükségtelen volt hátrapillantanom, éreztem hátamon az emberek kíváncsi tekintetét, azt a megvető pillantást, amit a hozzám hasonló szegény emberek kapnak tőlük. Számomra viszont ezek az érmék már gyomorbajomból kiindulva is létfontosságúak voltak. Igyekeztem kizárni a külvilágot magam körül s lehajoltam értük a vízbe. Csillogó pontokra koncentráltam, még a nyelvem is kidugtam nagy igyekezetemben, ám abban a pillanatban nem tudtam nem odanézni az előttem szintén vízbe hajoló emberre. Szürke haja csapzott volt s kezei a sáros földnél is koszosabbak, ujjai hosszú fekete körmökben végződtek. A napfényben megcsillanó vízcseppek, melyeket két tenyere közé vett, hogy megmossa barázdás arcát, gurulva folytak le kusza szakállán. Apró szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni, de az öreg ajkait felhúzva kárörvendő vihorászásba kezdett s ráncos ujjaival felém mutogatott. Rajtam nevetett. Egy olyan ember gúnyolódott rajtam, aki a köztéri vizet használja mosakodásra s merem állítani, hogy életrevalóságával - nincstelen ellenére - kevesebb stressz éri nálam. Pár másodperc múlva lenéztem a dermedtségem miatt immár sima víztükörbe. Megpillantottam saját ráncosodó és soványodó arcom, melyre előszeretettel ült ki a gond és szomorúság, mintha bérelt helye lenne. Szétromboltam ijesztő tükörképem és gyorsan összeszedtem a pénzt. Hiánytalanul megvolt.

Mialatt próbáltam összekaparni magam és kezeim megtörölgetni gyűrött papír zsebkendőimmel, visszatértem a jóképű idegenhez a kút szélére. A férfi lábaimhoz szórta a napraforgómagokat. Semmi jel nem utalt arra, hogy kicsit is érdekelte volna az előbbi jelenet s tátott szájjal bámulta az időközben cipőm köré gyűlt galambokat. Izgalmat véltem felfedezni arcán, ám az érzést nem élvezhette sokáig. Egy semmiből előbukkanó kutya csaholására szétrebbentek a kis állatok. A férfi arca immár csalódottságot tükrözött, elrakta zacskóját és újra bámészkodni kezdett.

Immár vizes ruhában ránéztem a markomban lévő összegre, majd ráncolni kezdtem homlokom. Öt zsemlyét akartam venni, mellé szalámit, vajat. De akárhogy is kalkuláltam, sehogy nem volt elegendő a pénz. Hangos sóhaj szakadt fel belőlem s tétlenségemben ismét rápillantottam szomszédomra, abban a nevetségesen naiv reményben, hogy a férfi segíthet megoldani problémámat. Ő ismét a szálló faleveleket nézte. Utolsó szotyoláját halászta ki a zacskóból, finoman fogai közé helyezte és a kettéroppantás másodpercében felém fordult. Fejét kissé oldalra billentette és kíváncsian vizslatott.

Végre szemtől szemben is megpillanthattam mandula-szemeit, melyek kékeszöld színben pislogtak rám s mintha csak lelkének legbensőségesebb mivolta tükröződött volna benne, oly tisztának tetszett. Úgy éreztem, ha tovább nézem akár csak egy perccel is, belemerülök és képtelen leszek visszatérni a valóságba. Furcsa arckifejezésem lehetett, mert kedves és csilingelő kacagást hallatott, szemei összeszűkültek, miközben szerteágazó szarkalábak rajzolódtak szét arcán. Ez a hang olyan őszinte és emberi volt, hogy hirtelen elöntött a megnyugvás és a bizsergető melegség. Várta, hogy megszólalok, de én csak meghökkenve ültem ott s egy hang sem csúszott ki a torkomon. Kis habozás után felállt és ugyanazokkal az óriás léptekkel, melyekkel feltűnt, elillant a szemem elől. Ahogy távolodott, alakja egyre parányibb pontnak látszódott.

Pár perc után úgy éreztem magam, mint aki élete legfontosabb pillanatát mulasztotta el. Egyre erősödő szívdobogásokkal eredtem utána. A férfi mintha köddé vált volna, eltűnt. Akkor azt kívántam, bárcsak kipréselődött volna egy remegő, gyengécske hang is a torkomon, bárcsak megismerhettem volna. Szívemben valami érthetetlen szorítást éreztem, olyan csalódottságot és váratlan pánikot, amire nehéz szavakat formálni. Fülembe harangszó kondulása kúszott be, s én észre sem vettem, hogy a nagy keresésben este hat óra lett. Mire felocsúdtam elképedésemből, már minden bolt bezárt. Elballagtam a feltört aszfaltos úton és egész lényemet átkarolta a szomorúság nyomasztó ereje.

Évekkel később - mikor már megengedhettem magamnak, hogy időnként étteremben vacsorázzak - egy férfi jött velem szemben az utcán. Jelenlegi problémáimon rágódva felszínesen figyeltem, ahogy közeledett felém. Lila kabátot viselt. Arca hófehér, sovány és beesett volt. Már messziről figyelt engem. Ahogy közelebb ért és szemünk találkozott, a férfi mosolygott s egymás mellett elhaladva mindketten hátra fordultunk. Sokáig néztük egymást. Nevetségesen lassan reagáltam a jelenetre és átkoztam magam, amiért gépiesen tovább mentem, noha érdeklődésem iránta mit sem csorbult az eltelt idő ellenére. Fejemben zakatoltak az önmarcangoló szidalmak. A második lehetőségem is elmulasztottam.

Azóta nagy éberséggel sétálok az emberek között kutatva az idegen után, reménykedve abban, hogy lesz még lehetőségem megszólítani.

S hogy mit fogok mondani?

Ki tudja.