FERENCZFI-FARAGÓ ESZTER NOVELLÁJA

Osztálytalálkozó

Kovácsné lassan nyitotta ki a szemét, és tekintete rögtön az ablakra esett. Csodálatos nyár eleji idő volt, még onnan, az ágyból fekve is látta, hogy hét ágra tűz a nap. Ránézett az órára: fél tíz. Jól elaludtam, gondolta, miközben még egy nagyot ásított. Lassan végigpásztázta a szobát; ideje tapétáztatni, suhant át az agyán a gondolat, de aztán legyintett is egy nagyot, ugyan, minek, kinek... Kibotorkált a fürdőbe, és belenézett a tükörbe. Rémes...- állapította meg szomorkásan. Fogat mosott, aztán rávicsorított a tükörképére. Na, ez még legalább mutat valamit, hiszen minden foga megvan, és viszonylag fehér is...no, jó, leginkább csak így, mesterséges világításnál, és abból sem a legerősebb fények mellett, de azért ez is valami. Másoknak az ő korában már foga sincs... Osztálytalálkozó!, riadt meg hirtelen. Hiszen ma van az általános iskolai osztálytalálkozója, és ha jól számol, talán pont az ötvenötödik! Az elmúlt 50 évben soha nem ment el egyikre sem, hiába hívták. Valahogy annyira távol érezte magától egykori osztálytársait, hogy soha nem érzett késztetést a találkozásra egyikükkel sem. De most, hogy megkapta azt a táviratot, amelyben értesítették, hogy a Kuca meghalt, úgy érezte, mennie kell. A temetésen nem akaródzott részvennie, Kucát soha nem szerette, de azért mégis megrendült. Kezdődik, gondolta szomorkásan. Egykor 29-en voltak, ezek szerint már csak 28-an élnek az egykori osztálytársak közül, és csodával határos módon, Ilus néni is még mindig megvan, habár a százhoz közelít, látta a híradóban, amikor valami kitüntetést kapott pedagógus napon, és közvetítették a televízióban. Eszébe jutott Andris, a szőke, kék szemű, gyámoltalan fiú, aki annyira tetszett neki, és élete első szerelme volt. Vajon vele mi lehet? Biztos ő is pocakos, joviális nagypapa lett már az elmúlt évek során. Gyurit, a mindig kalandvágyót - hihetetlen, már ő is hetvenéves! -, néhány éve még látta a facebookon hátizsákkal, biciklit támasztva, mögötte valami hegyekkel. Aztán ott van a két Réka, a szőke, vékonyka, meg a magas barna. Bizonyára ők is nagymamák lettek. És Kriszti? Egy időben elválaszthatatlanok voltak, Kriszti volt a legjobb barátnője, míg általánosba jártak, aztán érettségi után Kriszti hozzáment nagyon fiatalon, éppen csak betöltve a tizennyolcat, egy olasz katonához. Azóta semmit sem tud róla. Habár a többiekről sem... Mégis csak el kellene menni arra a találkozóra, gondolta, bár nem sok kedve van hozzá, mint ahogy sehová sincs már kedve kimozdulni, de ki tudja, nem az utolsó lehetőség-e az életében, hogy ifjúsága tanúival találkozzék? Mit tegyen? Még van öt órája, addig eldöntheti...
A megszólaló mobil térítette hirtelen magához. Lánya kereste; érdeklődött, mit csinál ma. Hitelen valami fiatalos hév kerítette hatalmába; osztálytalálkozóm lesz, felelte, készülődőm! A készülődés órái gyorsan teltek. Az addigi magabiztosságot az étterem felé közeledve izgalom váltotta fel. Belépve az aprócska helyiségbe bizonytalanul állt meg az ajtóban, de ekkor egy kedves, pocakos úr lépett eléje. Nyolccé?, kérdezte, és az asszony bólintására már vonszolta is asztalukhoz. A többiek odébb húzódtak, hogy helyet szorítsanak neki, és a megakadt beszélgetés újra megindult. Olykor egy távoli asztalnál ülő, hasonló korú csapat hangos, fel-felcsattanó nevetése törte meg beszélgetésüket. Kovácsné riadtan kapkodta ide-oda a fejét, mivel sehogyan sem tudta követni a beszélgetést. Hiába, 50 év az 50 év. Időnként érezte, megrezzen lehalkított mobilja a ridiküljében, de illemből nem vette elő. 10 óra tájt aztán már nem bírta tovább, hazaindult. Út közben azon tűnődött, milyen idegenné tudnak válni az emberek ennyi év után. Már egy vonást sem ismert fel egykori osztálytársaiból, egy hangot sem értett a beszélgetésükből.
Újra megrezzent a telefonja. Most már kikapta, és fogadta a hívást. Az ismeretlen férfihang udvariasan érdeklődött, mikor ér oda az osztálytalálkozóra, mert ők már lassan indulnának hazafelé, elfáradtak...