VASKÓ MÁRTON PÉTER VERSEI - II
Városi ballada
A
város, terhes, nehéz beton.
Magánkívül,
magában vonult.
Vele
lépdelt megannyi láb,
gyúltak
lámpatestek, majd bealkonyult.
Bealkonyult
minden utcaszeglet,
a
tégla, a járda, az érdes burkolat.
Feketét
hánytak, sötét csendlett,
befogják
a szemüket, ledér ajkukat.
A
por nyers, kaparja az ablaküveget,
minden
házban, ahol sötét
a
kor, trágár, kivájja a lélek üreget,
minden
lányban, ahol a méh fala
akol,
kikapart paraván.
Terhes
volt, mint a város,
nem
várandós, nem.
Bealkonyult,
végleg
bealkonyult már.